Milan Kundera Tréfája 50 év múltán is elsül

-

1968 nyarán jelent meg magyarul Milan Kundera regénye. De augusztusban bevonultunk Prágába, ezért a köteteket zúzdába és raktárakba vezényelték a könyvesboltokból. Most az ISBN Galériában Raktárkészlet címen nyíló kiállítás és egy könyv idézi fel a régi szép időket. Az ötletgazdával, Beck Andrással beszélgettünk.


Honnan támadt a kiállítás ötlete?

Az egész afféle moderált monomániaként indult másfél évtizede, amikor gyűjteni kezdtem Kundera Tréfa című regényének 1968-ban megjelent magyar kiadását. A megjelent szót azonban pontosítani kell. A történet standard változata szerint a könyv ‘68 nyarán kikerült a könyvesboltokba, de augusztus 21-e, vagyis Csehszlovákiának a baráti szocialista országok által történő katonai inváziója után, begyűjtötték a boltokból, a könyvtárakból, és bezúzták. Ez tehát az alaptörténet, amelynek slusszpoénja az, hogy 1988 nyarán a Tréfa húsz éve eltűnt kötetei felbukkantak a könyvesboltok kínálatában.

Szép történet, de miért kezdted el gyűjteni a könyv példányait?

Hát, eleinte én se nagyon tudtam. De a raktárkészlet szó már akkor is beúszott ezzel kapcsolatban. Azt éreztem, hogy ennek a több évtizedet átfogó történetnek a nagy ívű történelmi kanyarulatait számomra a hajdani raktárban rekedt és elfeledett könyvek valamilyen rekonstrukciója jeleníti meg sűrítetten és kézzelfoghatóan, a látvány evidenciájának erejével. Meg az is benne volt ebben, hogy milyen különös dolog együtt, egymás mellett látni egy már-már ritkaságnak számító könyv sok-sok példányát.


Az első, 1968-as pozsonyi kiadás címlapja


Mire emlékezünk augusztus 21-én a mai Magyarországon? Nem lehetséges, hogy ez a kiállítás és könyv kicsit búcsú egyben 1968-tól?

Jó kérdés, de nincs rá jó válaszom. Egyetemi oktatóként újabban sokat találkozom húszéves emberekkel és azt tapasztalom, hogy a történelem, a történeti gondolkodás idegen tőlük, egyszerűen nincs benne a látókörükben. Annyiban én is hasonlítok rájuk, hogy a nagy történelmi, politikai folyamatok absztrakciói számomra is akkor tudnak igazán alakot ölteni, ha konkrét emberi szituációkban, sorsokban érhetők tetten. A Tréfa megírása, magyarországi megjelenése és a könyv ezt követő sorsa hihetetlenül sokszínű, sokszálú történet. Beletartoznak a fejünk fölött zajló nagypolitika eseményei, a hivatali gépezet működése, a kultúrpolitikai játszmák esetlegességei, és ezek lecsapódása a hétköznapjainkban, az, ahogyan mindezek elérik, vagy nem érik el az egyes embert.

Aztán meg arról szól, hogy mindez, hogyan marad meg bennünk, mi és miképpen él bennünk tovább. Mire és hogyan emlékezünk? 1968. augusztus 21-e emlékezetéről is szól tehát ez a kiállítás, de olyan konkrét metszetben, amelynek számtalan felülete van. Ha tetszik, búcsú is, bár inkább azt mondanám, hogy emlék és üdvözlet 1968-ból. Anziksz.

Mikor derült ki, hogy nem elég az installáció, hanem kell hozzá egy könyv is? Mely a te tárgyszerű ismertetéseden kívül 11 interjút, két történelmi dokumentumot, és végül egy nagy terjedelmű esszét tartalmaz.

Amikor elhatároztam, hogy interjúkat készítek. Persze lehetett volna kamerával is interjúzni, és azt az anyagot összevágni, nézhetővé tenni. Ez egyre többször visszaköszönő eleme a kortárs kiállítási gyakorlatnak. De ez nagy apparátust igényel. Ezért úgy döntöttem, hogy az interjúk szöveges formában léteznek majd csak, ezeket viszont csak csínján lehet használni egy kiállítótérben. Én legalábbis nem vagyok nagy barátja az olyan kiállításoknak, ahol sokat kell olvasni, bár ez is gyakran megesik manapság. Az ötven raklapon landolt Tréfa kötetből álló installáció nagyjából önmagáért beszél, a látvány nyelvén. Elég néhány sorban ismertetni az alaptörténetet, hogy működjön. Az interjúk egy kísérő kiadványba kívánkoztak, és arra gondoltam, hogy akkor már jó lenne egy társkötetet csinálni a ‘68-as Tréfához. Ennek az új kötetnek a formátuma valóban követi is a régiét. A két könyv maradéktalanul fedésbe hozható.


A regény 1987-es, magyar szamizdat kiadása


Mi döntötte el, hogy kik szerepelnek interjúalanyként a kötetben?

Olyanokkal szerettem volna beszélgetni, akik ‘68-ban már olvasó emberek voltak, tehát lehettek emlékeik a könyv ötven évvel ezelőtti feltűnéséről a magyar kultúra színterén, majd épp oly hirtelen eltűnéséről, vagy olyanokkal, akiket később érhetett el e hosszú történet egyik-másik kanyarulata. A sorrendben nem volt különösebb szisztéma, de ahogy haladtam, láttam, hogy bizonyos témák és szálak előkerülnek bennük, a beszélők mintegy egymástól veszik át a szót. Így aztán a végén ezen az esetlegesnek látszó sorrenden nem is nagyon változtattam.

Neked személyesen mit jelent a Tréfa, és mit jelent a csehszlovák 1968?

Hogy őszinte legyek, egyik sem túl sokat. De azért kicsit ezen is pontosítok. A regénynél sokkal többet jelent számomra mindaz, amit 1968-ban megjelent magyar kiadásának a története hordoz. Ennek a történetnek persze része maga a regény szövege is, de sem a kiállításnak, sem a hozzá kapcsolódó könyvnek nem ez áll a középpontjában. Bár a könyv utolsó, Bán Zoltán András által jegyzett írásában szerencsére erről is esik bőven szó.

Hasonló a helyzet a csehszlovák ‘68-cal is. Noha a könyv magyarországi utótörténetének a prágai invázió és annak kezelése a kulcsa, szinte csak érintőlegesen esik róla szó. Ez bizonyos értelemben az én személyes viszonyomat is tükrözi. Nem én vagyok az az ember, aki különösebben elmés dolgokat tudna mondani a prágai tavaszról és az abban bimbózó folyamatok erőszakos felszámolásáról. És arról sem, hogy mindez mit jelentett az akkori és a mai Magyarország, az akkori és a mai magyar értelmiség számára. De azt hiszem, hogy az a kihagyásokkal, bizonytalanságokkal, titkokkal és rácsodálkozásokkal teli sokágú történet, amelyet ez a kiállítás és könyv kihajtogat, nagyon magyar, nagyon kelet-európai történet. Nagyon a miénk.


Beck András, a kiállítás ötletgazdája és a hozzá kapcsolódó kötet szerkesztője


Hogy látod ma a regényt? Ha aktuális, miért? És ha részben elavult, akkor ennek mi lehet az oka?

Persze elővettem a regényt is, és elolvastam újra, azt hiszem most harmadszor. Nagyon jónak tartom, mesterien kiszámított, bonyolult emberi egyenletnek, szöveges példának. És bár a kiszámítottság némi mesterkéltséget is magával hoz, az élethelyzetek, emberi motivációk leírása, elemzése végig szemnyitogató, és számomra a vége is kinyílt, ahogy a nagy művek szoktak, távlatosan és borzongatóan. De alapkönyvvé számomra mindezek mellett és előtt a címét és alaptörténetét adó tréfa teszi. És itt nemcsak arra gondolok, ami a hatvanas évek cseh irodalmát és filmjét sokak számára vonzóvá tette, vagyis a magyar kultúrára oly jellemző „vakbélgyulladásos komolyság” (Margócsy István fogalmaz így a kötetben) hiányára. Kundera ennek a nem-tragikus világszemléletnek szinte programos művét írta meg a Tréfában, de épp a programossága miatt talán nem is egészen illik bele ebbe a cseh hagyományba.

Szóval számomra a könyv legemlékezetesebb rétege a számvetés a tréfálás, a tréfás beszéd személyes és történelmi lehetőségeivel. Vicc és hatalom viszonylatainak bevilágítása. Ez a rétege az, ami aktuális marad vissza- és előremenően is. Van erre egy jó kis párhuzamos történetem. Bibó István meséli, hogy 1956. november 4-én, mikor egyedüli kormánytagként bent maradt a Parlamentben, „beténfergett” a szobájába egy újságíró. Megkérdezte tőle, miért nem ment haza, mint a többiek. A férfi válaszából sugárzó eltökéltség annyira tetszett neki, hogy tréfásan azt mondta: „maga az én emberem, tekintse magát sajtófőnökömnek”. „Két évvel később – folytatja Bibó – az ítéletemnek egyik passzusa az volt, hogy ebben a helyzetben sajtófőnököt neveztem ki, pedig ott is csak a humor kedvéért mondtam el.”


A kiállítás az ISBN Galériában (VIII. Víg u. 2.) tekinthető meg, augusztus 21. és szeptember 7. között. Megnyitja Orosz Csilla augusztus 21-én 19 órakor.


Névjegy

Beck András 1961-ben született. A Nappali ház nevű folyóirat (1989-1999) egyik alapítója, 1998-99-ben szerkesztője. Két évtizedig szabadúszó fordító, kritikus. 2009-től a MOME Elméleti Intézetének oktatója. Kötetei: Nincs megoldás, mert nincs probléma (1992), Hagyni a teóriát másra (2000) Szakítópróba (2015). Díjai: Balassa Péter-díj (2010), Déry Tibor-díj (2011), Artisjus-díj (2015).