Lőnek, futsz! – élet a húsevő baktériumok után

Fotó: VS.hu / Hirling Bálint

-

Kiss Dániel fáradásos lábtörésekkel és húsevő baktériumokkal is küzdött, a bal lábfejét majdnem amputálták, lábujjába minden mozdulatra fájdalom nyilall, mégis folytatja legalább Rióig az atlétika szerinte legtökösebb számában. Interjú.


Szólhat-e a most kezdődő prágai fedett pályás Eb a visszatérésedről?

Az utolsó értékelhető évem a londoni volt (2012), azóta elég mély gödörben vagyok, amiből próbálok kikecmeregni. 2013-ban majdnem sikerült, az akkori téthelyzetre még tök jól reagált a testem, az agyam és a lelkem, de az elmúlt két évben ezt egyszer sem tudtam megismételni. Korábban komoly célokkal utaztam egy-egy világversenyre, tudtam, hol a helyem – döntőben, esetleg dobogón –; most az a célom, hogy fussak egy jót. Boldog lennék, ha javítanék a két héttel ezelőtti, országos bajnokságon elért időmön, de már annak is örülnék, ha akörül futnék.

Mi hiányzik?

Például a tudat, hogy képes vagyok jól futni. Ahhoz viszont szükség van az élményre, hogy jól futok. Ez a londoni olimpia után még ment, mert nem volt túl távoli impulzus a jó teljesítmény, a 2009–11 közötti időszakból benne volt az agyamban a jó mozgássor és a rengeteg jó futás. Ott még ezekből versenyeztem. De közben a sok sérülés, műtét, betegség és kihagyás miatt olyan összetett technikai hiányosságaim lettek, amelyeket a továbblépéshez valahogyan orvosolnunk kéne.

Például mit?

A lendítő lábam nem dolgozik elég hatékonyan, egyszerűen „elúszik”. Pedig régen ez volt az egyik ütőkártyám. Mondjuk pont a bal nagylábujjamban szűnt meg közben a nagyízület, forrt össze a csont, így az nem mozog. Azóta nincs olyan nap, nincs olyan edzés és nincs olyan lépés a civil életben, hogy ne fájna. De így még mindig jobb, mint ha hiányozna a lábfejem egy része, és nem is futhatnék.



Miért vagy ennyire sérülékeny?

Valószínűleg a testfelépítésemből is fakad: magas vagyok, nagy a testtömegem, ami az erőkarokra is jobban kihat. Nagyobb tömeget kell elbírnia a lábamnak, az Achillesemnek, amelyek amúgy nem ilyen terhelésre lettek kitalálva. 93-96 kiló vagyok, azt bokából megtartani, zéró lendület nélkül megindítani – hát, a gátfutás gyorsan kizsigereli a testet, és ez előbb-utóbb sérülés formájában visszaüt. Egy gyors futást 3-4 nap alatt pihen ki a szervezet.

És mennyi idő alatt zabálja föl az egész testet?

Ez egyénfüggő, én 23 éve csinálom, és sokszor éreztem már ennél sokkal szarabbul magam.

A test–fej–lélek-háromságból lehet-e csak az egyikből jól futni?

„Csak” fejből lehet: ha a fizikumod nincs annyira rendben, azt fejből lehet kompenzálni. Fordítva szerintem nem működik, legalábbis nekem sosem ment. Az OB-n is fejből produkáltam stabil középszerű eredményeket 60 méteren (7,82 és 7,77), ott sikerült először megcsinálni azt a mozgássort, amely hosszú idő után eléggé hasonlított arra, amit elterveztem; időben kábé egy tizedre vagyok attól, amit erre az időszakra megcéloztam, és ami az Eb-n még kijöhet. De már nem mondom azt, hogy Európa-bajnok akarok lenni, örülök, hogy vissza tudtam jönni, itt lehetek, és csinálhatom.

Föladni sosem akartad?

Dehogy, még a fáradásos törésem után is azon poénkodtam, hogy majd elfutok a csonkon. Aztán ez majdnem valósággá vált… Utólag inkább azt mondanám, sok mindent másképp csinálnék. Mindent felemésztett a testem és a lelkem, hogy vissza tudjak térni. Ez az akarás, ez a konokság volt a vesztem, de ez volt az előrevivő erő is.



Mit szeretsz benne?

Tízéves korom óta ezt csinálom, ebben nőttem föl, ebben szocializálódtam, ez faragott embert belőlem. Mátyásföldön éltünk, közel az Ikarus-pályához, anyukám és a nagyim is atletizált, valahol kézenfekvő volt, hogy a hiperaktív, rossz kölyköt oda viszik. Az új közegben eleinte kis félős, hülye gyerek voltam, de jól reagáltam a téthelyzetekre. Amiket aztán már akartam, vártam, és amik motiváltak. Az élsport egy megfoghatatlan függőség. Élvezed a mozgást, hogy irányítod a tested, hogy erősödsz. Sokszor a francba kívánod az edzőtábort, az utazást, a repülőtereket, mert borzasztó fárasztó, de ha nincs, akkor meg nagyon hiányzik.


És van még az az egy másodpercnyi élmény, amikor befutsz, nyersz, ránézel a futóórára, és az ott állt meg, ahol szeretted volna. Lelki orgazmus, amely mindenért kárpótol. Ezért csináltad, minden túl van tárgyalva, a következő ezer évben is ezt akarod csinálni.

Van „életed futása”?

A moszkvai 13,20. Nem számítottam rá, hiszen úgy mentem oda, hogy iszonyúan fájt a lábam: másfél héttel korábban, a csapat-Eb-n, miközben 13,32-es országos csúcsot futottam, kétszer is beszakadt a combomban egy izomrost, be is vérzett, tök lila volt, látszott, hogy elég nagy a baj. De megvolt már a repülőjegyem, anyagilag is volt tétje a dolognak, kimentem, aztán annyira jól éreztem magam, annyira jó kedvem volt, és annyira jól ment a mozgás még azzal együtt is, hogy a bemelegítésnél eltaknyoltam – beleragadt a szögesem a műfüves pályába, odavertem a lábam a gát sarkához, rohadtul fájt, de dolgozott az adrenalin –, mégis ösztönből, magától értetődően futottam. És nem is az számított, hogy én kaptam a végén a virágcsokrot, hanem az időeredmény és a pillanat. Az volt az eddigi leggyorsabb futásom – amit a hátszél miatt sajnos nem hitelesítettek.



Vagy mondhatnám a barcelonai Eb-döntőt is, ahova ezt követően utaztam úgy, hogy előtte 3 hétig alig tudtam edzeni, és amiről ma már azt gondolom, hogy ha ott másképp programozom az agyam, előrébb is végezhettem volna. Akkor azt mondtam, legközelebb majd nagyobbat fogok kívánni. Hát, most már kívánhatok, ennyi. Érdekes játék.

A te időhöz való viszonyod miről szól?

Hatvan gáton egy tized az egy méter. Minden mozdulat számít. Amúgy mániákusan nézem a számokat, belelátom az eredményeimet. Régen, amikor a verseny előtti nap elmentem kocogni a környéken, mindig addig a házig futottam, amelyiken a 43-as számú tábla volt, mert 13,44 volt a magyar csúcs, és én 13,43-at akartam. Aztán 34-et futottam, ennyit a számmisztikáról. De most, ahogy itt ülünk, sem vagyok rest nézni a 67-et a távolugrógödörnél.

Mi mindent lehet elszúrni futás közben?

Első körben a rajtot. Aztán 110 méteren például van 10 darab akadály, amelyen át kell evickélni, vagyis alsó hangon is legalább tízszer hibázhatsz. Nagyot. Mert közben ezer kisebbet is. Bármelyik gátat lekoccolhatod, hiszen ahogy nő a sebességed, és mész, mint a gőzmozdony, visszaszurkált, kis lépésekkel haladsz, de ahogy fáradsz, ösztönösen nő a lépéshossz, így az optimálisnál közelebbről rugaszkodsz el, és lelassulsz. A gátfutás egy aszkéta dolog, szerintem a legtökösebb szám az atlétikában. Technikailag is elég összetett, ráadásul nem vagy gyors, ha nem vagy erős. És annyi a hibázási lehetőség, hogy itt még a legnagyobbak is esnek-kelnek, mégse ezzel a fejünkben állunk oda a rajthoz, nem is tudunk semmire se figyelni, dolgozik a tesztoszteron, és csak azt várjuk, hogy ellőjék a futamot, mert majd’ szétdurranunk.



Taktikázni lehet egy ilyen gyors számban?

Talán 110 gáton lehet, meg aki igazán jó, az talán 60-on is tud. Tehát akinek kimagasló a rajtja, és tényleg odaveri a mezőnyt az elején, az tudja, hogy a vezetés megtartásához mennyit kell még beletennie. Velem ez nagyon régen és nagyon ritkán fordult elő, hatvan méteren általában én az elejétől fogva küzdök, mint disznó a jégen, hogy végigtekerjem. Régebben 110 gáton tudtam: elengedtem kicsit az elejét, hagytam, hogy a ritmus vigyen, és gátról gátra gyorsulva haladtam előre és futottam egészen jól.

A nemzetközi mezőnyben van jelentősége annak, hogy ki honnan jön? Itt van olyan dominancia, mint mondjuk a 100 és a 200 méteres síkfutásban?

Nincs, a mi régiónkból is van kimagasló eredménnyel rendelkező atléta, amiből tudod, hogy ha a komád a szomszéd országból megcsinálta, akkor te is képes vagy rá. És szerintem ez az egyetlen sprintszám, amelyben a fehérek is odaérhetnek.

Van dopping?

Attól kérdezd, aki ebben érintett.

De amikor rajthoz állsz, agyalsz azon, hogy van-e az ellenfelek között olyan, aki esetleg doppingol?

Nem, és ezen szerintem senki nem gondolkodik. Ha használsz valamit, akkor azért nem, ha semmit, akkor meg azért. De nem is állhatsz úgy oda, hogy közben az jár a fejedben, ezt vagy azt biztosan nem fogod tudni megverni. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a londoni olimpiai bajnok és világcsúcstartó amerikai Merrittre úgy gondolok, mit akit le tudok majd győzni. De az a célom, hogy a lehető legtöbbet kihozva magamból a lehető legközelebb kerüljek hozzá.


Kiss Dániel, gátfutó, interjú, sportoló


Könnyű veled dolgozni?

Szerintem igen, csak vannak vesszőparipáim, amelyek visszatérő konfliktushelyzeteket teremtenek köztem és az edzőm között. Jó barátok vagyunk, szívét-lelkét beleteszi ő is a küzdelmeimbe, közös célunk, hogy előcsalogassuk a régi énem, hogy ott legyek a nyári világbajnokságon, majd jövőre az olimpián. Mégis vannak kulturált nézeteltéréseink, mert nem mindig hiszem el, hogy azt kell követnem, amit ő mond. Én élem meg, amit csinálok, és amikor letettem valamit az asztalra, az sok esetben másból sikerült, és mégiscsak ahhoz ragaszkodsz, amiből szerinted anno jól futottál. Baji Balázs például sosem kérdőjelezi meg, mert ő ebből fut jól.

Amikor Balázzsal együtt edzetek, rivalizáltok?

Amikor tudunk. De mostanában nem vagyunk hasonló állapotban, utoljára ilyen két éve volt. De akkor se futottunk egymás mellett. Én jöttem vissza a nyavalyámból, nem voltam készen arra, hogy edzésen megmérettessem magam, próbáltam magam összerakni. A versenyen meg már adta magát, hogy ha edzésen nem tudsz olyan minőségű versenyszerű edzésmunkát végezni, akkor elmaradsz. Úgyhogy az elmúlt két évben nem feltétlenül segített volna nekem, ha edzésen csak kullognék. Síkfutásokat tudunk együtt csinálni, résztávjelleggel. És sok esetben ugyanazokat csináljuk, csak külön, egymás után futunk.

Tapasztalatokat megosztotok egymással?

Persze, mindig elmondjuk, miről mit gondolunk, ez egy önzetlen dolog köztünk. Régen én voltam a jobb, most ő az. Én 33 éves vagyok, Balázs 25.


Kiss Dániel, gátfutó, interjú, sportoló


Azt mondod, a riói olimpiáig tervezel, de közben tök olyan, mintha inkább a múltba, a régi énedhez vágyakoznál vissza.

Bizonyos esetekben ez így van, de nem mindig, hiszen az egy feladást jelentene alapvetően. Szeretném a régi önmagamat, amikor annyira magabiztos voltam, hogy tudtam, akkor is jól futok, ha bármiben hibázok. De már nem hasonlítgatom magam a régi énemhez, sokszor megtettem, de most már nem szolgál alapul. Ez már nem az. Nem is akarok eredményeket számszerűsíteni, minél több jó futást szeretnék, és ha az csak 13,60, akkor annyi, mert ha azt sorozatban tudom, akkor abból előbb-utóbb kijön a negyven körüli idő is.

Ha most azt mondanám, hogy itt van egy szuper cucc, amivel nem buksz meg, de vissza tudsz vele menni oda, ahol régen voltál, vagy még annál is jobb lehetsz, elfogadnád?

És azt mondanád, hogy nincs rajta a doppinglistán?

Igen, azt mondanám.

Ami nincs rajta a doppinglistán, az nem doppingszer. Persze, ha ez most nálad volna, azt mondanám, hadd szóljon! Akkor szárnyalnék. Amúgy ilyen gondolatokkal mindennap eljátszik az ember. De itt nincsenek csodák, itt nincs pontozóbíró, ez egy elég jól mérhető, racionális történet. Milyen magasra ugrasz, milyen gyorsan futsz, milyen messzire tudod ellökni azt a hülye golyót, mennyire dobod a kalapácsot. Itt tényleg csak arra számíthatsz, amit beletettél, meg a lelkedre, a fejedre, és hajrá fiam! Lőnek, futsz. Ezek miatt is szeretem ennyire.


Kiss Dániel, gátfutó, interjú, sportoló


Névjegy

14-15 évesen még magasugrásban második a korosztályos bajnokságban, és 100 méteren is dobogós. A mezőny szűkössége és a szám technikai jellege miatt edzőjével, ifjabb Tomhauser Istvánnal a gátfutás mellett döntenek. 15-16 évesen már korosztályos bajnok, majd a felnőtt mezőnyben az akkori menőktől, Csillag Leventétől és Kovács Balázstól igyekszik ellesni 110 gáton a csíziót. 2003-ban magyar bajnoki bronzérmet, egy évvel később ezüstöt nyer, majd 2005–2010 között minden évben ő győz.

Közben a 2009-es berlini vb-n új országos csúccsal elődöntős, 2010 januárjában Bakos György 25 éves fedett pályás magyar csúcsát is megdönti, amelyen februárban farag még 1 század másodpercet. Júniusban a szabadtéri magyar rekordot is átírja, majd a barcelonai Eb-n a legjobb idővel jut a döntőbe, ahol végül bronzérmet szerez.

2011 júniusában januári lábközépcsontműtétje után megfutja az olimpiai B szintet, majd néhány héttel később az A-t is. A lábába ültetett implantátum azonban eltörik, a műtét után pedig egy húsevő baktérium támadja meg szervezetét, így ahelyett, hogy a londoni olimpiára készülne, újabb műtétek következnek.

A 2012-es olimpián végül elindul, de nem jut döntőbe.