A vodka nem jött be a páston - Interjú Nagy Tímeával

Fotó: Vs.hu / Kozma Zsuzsi

-

A páston nem működő célzóvízről, az öttusás csibészségről, az intézményesüléséről és az anyai kétségekről is kérdeztük a november közepén a Halhatatlanok Klubjának tagjává választott Nagy Tímeát. A párbajtőr kétszeres egyéni olimpiai bajnoka az elmúlt években uszodai kulcsokra cserélte ugyan a vívózsákját – 2010 óta ő a Margit-szigeti Hajós Alfréd Sportuszoda létesítményvezetője –, de az élsporttól nem szakadt el.


Milyen érzés sportikonná válni?

Nagyon örülök, nagyon nagy megtiszteltetés, és iszonyú jót fogunk vacsorázni decemberben, de ettől még nem lettem más. Az a baj ezzel a halhatatlansággal, hogy a fogam ugyanúgy fáj, este ugyanúgy álmos vagyok és rettenetesen meg is tudok éhezni. Az ikonjaim közé kerültem, ahol azt érzem, hogy nekem nincs is ott keresnivalóm. Hülyén hangzik, de szívesen átadnám a díjat annak, aki szerintem nálam jobban megérdemli. Azt sem tudtam, hogy van ez a voksolás. Azzal voltam csak tisztában, hogy felkerültem a listára. Egyszer csak azzal jött az egyik úszómester, hogy rám szavazott. Akkor sem kapsz fizetésemelést, mondtam neki. Aztán a Darnyi írt egy sms-t, hogy „nyertél”. (Darnyi Tamás négyszeres olimpiai bajnok úszó – a szerk.) Ittál, kérdeztem tőle, mit nyertem volna. Aztán rögtön valamelyik keretszerződésre gondoltam, hogy biztos elrontottam valamit, azért írja, hogy nyertem.


Ez a szerénység motivált akkor is, amikor a nyári vízilabda Európa-bajnokság meccsei után létesítményigazgatóként együtt szedted a szemetet az önkéntesekkel?

Nem esik le a gyűrű a kezemről. Teljesen normális, hogy segítünk egymásnak. Az úszómesterek is főztek nekem teát, ha megkértem őket. Addig, amíg nem élnek vissza vele a munkatársaim, nincs ebben semmi rossz.

A vívóteremből hoztad ezt a hozzáállást?

Azzal, hogy én elértem valamit a sportban, semmivel sem vagyok több senkinél. Engem egyébként így neveltek a szüleim. Az ilyesmit szerintem otthonról hozza az ember. Persze, a sport is megtanít az alázatra. Nekem is volt pár olyan versenyem, amikor jókora mellszélességgel mentem fel a pástra, aztán gyorsan a zuhanyzóban kötöttem ki.


Ez történt 1996-ban az Atlantában rendezett olimpián is, ahol friss Európa-bajnokként, többszörös világkupagyőztesként az első számú esélyese voltál a női egyéni párbajtőrversenynek?

Egy olimpiámba került ez a tapasztalat. Atlanta előtt tényleg nagyon nagy formában voltam. Ha azt mondta Móna Pista bácsi (Móna István olimpiai bajnok öttusázó, párbajtőr-edző, Nagy Tímea egyik mestere – a szerk.), hogy ezt a versenyt nyerjem meg, akkor megnyertem, ha azt mondta, hogy ezt most nem kell, akkor nem nyertem. Az utóbbit már csak azért is, hogy neki legyen igaza. '96-ban azt mondták, nem is kell kimennem Atlantába, mert simán megnyerem az olimpiát. Én is elhittem akkor, hogy ez így működik. Aztán mégsem. És az azért elég nagy pofon egy versenyzőnek.

Mi nem stimmelt akkor?

Egyszerűen nem tudtam irányítani, azokat a belső kis hangyákat, amelyeket korábban igen. Nem számítottam rá, hogy az olimpia tényleg annyira más, mint bármely más világverseny.


Miben más?

Nem tudom pontosan leírni, de azt hiszem, hogy az olimpia-kultusz az oka az egésznek. Erre van kihegyezve az élsport. Ha pedig résztvevő vagy, akkor végképp bele tudsz kerülni ebbe a spirálba, bele tudod hergelni magad. Ott vagy azon a versenyen, amiről álmodtál, amire mindig is készültél. És elvesztél, ha nem készülsz fel eléggé erre a teherre.

Fel lehet?

Igen, de az okosabbak nem úgy csinálják, ahogy én csináltam. Hogy kapsz egy irdatlan nagy pofont, mint én Atlantában, és csak a következőre kéred pszichológus segítségét. Fel lehet készülni sokkal intelligensebben is, ahogy sokaknak sikerül is megnyerniük az első olimpiájukon az aranyukat. Sokkal nagyobb dolog elsőre nyerni, mint másodszorra, mert az azt jelenti, hogy tökéletesen sikerült felkészülni lelkileg is.



Te voltál szinte az első fecske, aki pszichológussal készült egy világversenyre. Miben állt a segítség?

Vura Márta sportpszichológus utólag nézve egyszerű tanácsokat adott. Például, hogy a felkészülés alatt ne olvassak újságot, ne nézzek tévét, zárjam ki a médiát. Ne foglalkozzak azzal sem, hogy ki az esélyes, hogy kik érhetnek oda a négybe, és kik nem. De el kell engedni azt is, hogy nyerhetek. Rengeteg mentáltréninget csináltunk közösen, de ha úgy érezte, hogy csak beszélgetni szeretnék, akkor nem erőltette rám az előre megtervezett programját. A csapaton belüli feszültségeket is segített kezelni, hiszen ahogy egy házasságon belül, úgy egy csapaton belül is vannak feszültségek.

Szeszélyes szurkapiszkára vagy komoly rivalizálásra gondoljunk?

A sokhetes összezártságból fakadó feszültségek ezek, valójában nem komolyak, csak abban az edzőtábori helyzetben azok. Ilyenkor jobb kerülni egymást. Erre egyébként az atlantai kudarc után a bennem egyedül bízó Udvarhelyi Gábor is mindig felhívta a figyelmemet. Hogy már megint benne vagyok a közepében, lépjek ki belőle gyorsan.


Az ilyen felfokozott szituációban elég erős az edzői intelem?

Ha megvan a tisztelet, ami nekem Udvarhelyi Gábor bá'val megvolt, akkor tényleg van súlya annak, amit mond. Ha azt mondta valamire, ami egyébként zöld volt, hogy az sárga, akkor én erre azt válaszoltam, hogy „Mester, én ugyan zöldnek látom, de ez tényleg sárga”. Annyira tudtam, hogy csak jót akar nekem, hogy mindent elhittem neki.

2000-ben Sydney-ben ez a bizalom bearanyozódott. Négy év múlva Athénban, amelyre a négyszeres olimpiai bajnok Kulcsár Győzővel készültél, másodszor is olimpiai bajnok lettél, sőt 2006-ban Torinóban egyéniben világbajnoki aranyat is nyertél. Miért nem maradtál közelebb a víváshoz, amikor 2010-ben visszavonultál?

Nem a legjobb szájízzel hagytam abba a vívást, ezt most nem is ragoznám. És Móna Pista bácsi is nagyon hiányzott. (Móna István 2010-ben hunyt el – a szerk.) Ha bemegyek egy vívóterembe, még ma is Pista bácsi illatát érzem, keresem a szememmel, hol lehet. Egy darabig azt gondoltam, főállású anya leszek, három gyerekkel. De aztán nem bírtam otthon ülni. Ráadásul, ha az ember az élsportot befejezi, a fizetése sem olyan már, mint korábban. Úgyhogy dolgozni kellett.


Mit keres egy kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó a Margit-szigeten, a Hajós Alfréd Uszodában?

Eleinte sokan ejtőernyősnek gondoltak. Hogy csak idetettek, mert olimpiát nyertem. Holott engem az olimpikon vízilabdázó Dala Tamás hívott ide, aki az Olimpiai Központ vezetője. A gyerekeim az úszó oviba jártak, itt töltöttem a fél napomat, és ő mondta, hogy ha már itt vagyok, akkor kössük össze a kellemeset a hasznossal, jöjjek ide dolgozni. Tamás nagyon sokat segített, bevezetett az uszodai világba, a vízilabdába. Megmutatta azokat a dolgokat, amelyek egy uszodai embernek teljesen egyértelműek, de nekem nem.

Például?

Legutoljára azt kérdeztem tőle, hogy miért kell felkötni a vízilabda kapura a hálót azonnal, miért nem ér rá az edzés után. Elmagyarázta, hogy értsem meg, hogy dobásnál vizuálisan egész más, ha van háló a kapun, mintha nincs. Ez olyan, mint a penge hajlása, azt meg valószínűleg egy pólós nem érti. Ezek fontos dolgok. Ahogy egy szerződésnél mondjuk a teljesítés dátuma. De a sportból jöttem én is, és ez hatalmas nagy előny. Tudom, hogy miért gond az, ha kimarad egy edzés, ami egy laikusnak nem igazán érthető. Nekem tök természetes, hogy például Hosszú Katinkát nem zavarja, ha sötét van a Komjádiban, legfeljebb kiposztolja a Facebookra. Kérdezték is tőlem, hogy ez meg már miféle sztárallűr. Pedig szerintem teljesen természetes, edzeni kell, sötétben is. Igaz, ahogy a képből hír lett, azonnal csörgött a telefonom, hogy mi ez az egész.


Gondoltad volna, hogy vívó szakedzőként, diplomás gyógypedagógusként áramszünet-elhárítással, medence leengedéssel és a vízfelület beosztásával foglalkozol majd?

1996-ban államvizsgáztam a gyógypedagógiai főiskolán, és Atlanta után el is kezdtem dolgozni logopédusként egy óvodában. Akkor álltam fel onnan, amikor Csenge lányom született 1998-ban. Két diplomám is van, persze, dolgozhattam volna, mint logopédus, vagy mint szakedző. Az előzővel elszakadtam volna a sporttól, az utóbbit viszont három gyerek mellett nem lehet csinálni.

A vívók híresek a diplomahalmozásról, téged is mestereid hajtottak az államvizsgákig?

Édesanyámék mondták mindig, hogy ne a sport, hanem a tanulás legyen az első. Persze, akkor is mehettem edzésre, ha rossz jegyet hoztam a suliból.

Volt, hogy a sport a tanulás rovására ment?

Nagyon könnyű erre fogni, szoktam is mondani a lányomnak, aki nagyon profi ebben, hogy lehet ezzel érvelni, de ott van Szilágyi Áron (a londoni olimpián nyert aranyérmet kardvívásban – a szerk.), aki egyszerre végez két egyetemet. A vívóteremben egyébként divat volt a tanulás. Móna Pista bácsinak is nagyon sokan köszönhetik a felsőfokú végzettségüket. Én már fősulis voltam, de nem akartam járni angolra, erre Pista bácsi eljött velem, és beiratkozott ő is, és együtt ültünk az iskolapadban. Nagyon sok könyvet is kaptam tőle azzal, hogy mindenképp el kell olvasnom őket.


Ragadt rád a legendás öttusás csibészségéből is?

István volt nekem a minden. A nagybetűs barát, a menedzser, a fizikai felkészítő. A végleteket éltük meg együtt. Atlanta után egy évig nem beszélt velem, amikor viszont Sydney-ben nyertem, elájult az örömtől, kórházba kellett vinni. Nélküle én nem lennék senki. Mint ahogy Udvarhelyi Gábor vagy Kulcsár Győző, vagy a szüleim nélkül sem. De Móna Pista bácsival egész különleges volt a kapcsolatom. Arra nem vagyok büszke, hogy egy magyar bajnokságon, amikor rosszul ment a vívás, adott nekem egy üveg vodkát, hogy húzzak bele, akkor hasítani fogok. Egy olyan csajnak, aki akkor azt sem tudta, hogy mi az az alkohol. De neki elhittem, hogy a célzóvíz majd segít. Kiderült, hogy a lőtéren segíthet, de a páston… A vodka a terv szerint gátlástalanná tett volna, az én vívásom azonban részeges lett, mert elméreteztük a dózist. Köszi István, ez nem jött be. Kipróbáltuk egyszer, de soha többé. De ezzel azt azért megtanította, hogy mindent meg kell ragadni, hogy szert tegyünk arra a bizonyos nüansznyi előnyre. Azt viszont már nem tudtam megfogadni, hogy az asszó elején szúrjam térden az ellenfeleket, mert akkor tartanak tőlem. Istvánnak voltak ilyen húzásai. Mindig mesélte, hogy a lovakat, amelyekkel nem jött ki verseny előtt a melegítőben, jól megrúgta, hogy legalább féljenek tőle, és teljesítsék a pályát. Ezekre én nem voltam alkalmas, de a konokságát átvettem. Azt a fajta konokságot, ahogy a sikerért dolgozott. Sokszor egyébként azért is fájt a kelleténél jobban, hogy kikaptam, mert láttam, hogy ez neki milyen szomorúságot okozott.


Nagy Tímea interjú

A háttérben Móna István (1940–2010)


Ez az aranycentrikusság nem veszi el a sport örömét?

A nyári vízilabda Európa-bajnokságon láttam a holland lányokat, amikor ezüstérmesek lettek. Míg minket, a csapatot és a közönséget is letört, hogy nem jutottunk a döntőbe, ők olyan hangulatba kerültek az elvesztett meccsük után, hogy öröm volt nézni. Mi erre képtelenek vagyunk. Hozzáteszem, jól hangzik, hogy osztom az észt, de én sem tudtam örülni soha az ezüstnek. Mert én is itt nőttem fel. Másutt is kultusza van a sportnak, de nem csak az arany számít, a világ- vagy Európa-bajnoki helyezéseknek ugyanolyan éréke van, nem kudarc egy második vagy harmadik hely.

Arról nem biztos, hogy meggyőzöl, hogy így érzett a francia Laura Flessel-Colovic is, akit Athénban legyőztél a döntőben, és akiről később azt nyilatkoztad, hogy őt tartod a világ legjobb női párbajtőrözőjének. Tartod az egykori nagy ellenfeleiddel a kapcsolatot mondjuk Facebookon?

Nagyon keveset számítógépezem, épp csak a keretszerződések és wc-papír rendelések erejéig. Zárkózott is vagyok, de azért a többi vívótól értesülök arról, hogy kivel mi van. Az igazi barátnőm, Simóka Bea öttusázó világbajnok. Szóval, amikor leülünk, mi nem a kozmetikusról vagy a ruhákról dumálunk, hanem arról, hogy mi van a MOB-ban, vagy épp mi történik a sportban.


Móna után ő legalább győzködött, hogy öttusázz?

A sportolók helyből nem normálisak, az öttusázók végképp nem. Szoktam is mondani Beának, hogy ha én hülye vagyok, akkor te nagyon hülye vagy.

Lovon sem ültél?

Egyszer Martinek Jani (Martinek János kétszeres olimpiai bajnok öttusázó – a szerk.) felültetett Tatán. Kettőt lépett a ló és sikítva kértem, hogy vegyen le róla.

A vívás, a vízilabda, az öttusa, a kajak-kenu hagyományosan magyar sportágnak számít. Szerinted is alkalmasabbak vagyunk genetikailag ezekre, mint például a jéghokira vagy az evezésre?

Nem a genetika erre a magyarázat. Az edzők nevelik fel a következő edzőgenerációt. Egy új sportágat nehéz felépíteni. Vegyük csak a műugrást. Nagyon nehéz ott eredményt elérni, ahol nincs legalább egy fedett tízméteres torony. Ez persze változhat. Most, hogy nagyon sok pénz kerül a sportba, bízom benne, hogy változik is. Vagy ott van a nagyvilágban a kajak-kenunál sokkal népszerűbb evezés. Vizünk van hozzá elég.


Nem bánod, hogy a gyerekeid nem vívnak?

Csenge lányom járt ki a legtöbbet hozzám versenyre, ő azt mondta, hogy ezt a bénaságot nem csinálná. Úszó oviba járt, így természetes volt, hogy vízilabdázni kezdett. 12 éves Luca lányom viszont a legnagyobb bánatomra, és legnagyobb örömömre már egy éve vív.

Miért a bánat?

Borzasztóan érzem magam a versenyein, mert mindenki engem néz, hogy miként szurkolok, milyen tanácsot adok. Tartom magam, de belül szétvet az ideg. Nekem ez nagyon nagy kihívás, de Luca kérte, hogy menjek a versenyeire, így megyek. Ráadásul párbajtőrözik, és az én ruhámban persze.

Őt nem zavarja, hogy édesanyja kétszeres olimpiai bajnok?

Ellenkezőleg, kifejezetten szeret fürdőzni az eredményeimben. Ő a legszívesebben kiírná magára, hogy „édesanyám olimpiai bajnok”, míg Csenge pont fordítva van ezzel. Mondtam neki, hogy halhatatlan lettem, erre egy kamaszos grimasszal kísért „ó de jó” után majdnem kizárt a lakásból.


Nagy Tímea interjú


Tőrt mikor fogtál utoljára a kezedben?

Nyáron. 140 kis vívópalántát táboroztattunk. Vívtam is velük.

Iskoláztatok?

Nem gondolom, hogy nekem kellene elrontani őket. Asszóztunk, a negyedik-ötödik után már éreztem, hogy nincs kondim, de kutyakötelességem, hogy vívjak velük, ha a törpöknek ez akkora élmény. A második nap már a wc-re is alig tudtam leülni.

Az ő szemükben azért már nemzeti intézmény vagy?

Nem éreztem ezt sosem. Ha erre figyelnék, nem tudnék alkudni a piacon. Milyen ciki már, egy nemzeti ikon alkuszik a használt ruhára a börzén. Ha erre figyelnék, nem szednék az önkéntesekkel a meccs végén szemetet sem.

(Az interjú alapjául szolgáló beszélgetés után derült ki, hogy Schmitt Pál egykori párbajtőrvívót, a Magyar Olimpiai Bizottság tiszteletbeli elnökét, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagját a Nemzet Sportolójává választották. Nagy Tímeát utólag, de még az interjú megjelenése előtt megkérdeztük erről is, hogy véleményét közölhessük, ő azonban nem kívánt válaszolni a kérdésre.)


Nagy Tímea

Tízéves korában, 1980-ban kezdett vívni a Vasasban, 18 évesen már tagja volt a felnőtt keretnek. 1992-ben a havannai világbajnokságon csapatban világbajnoki címet szerzett. Két év múlva vb-n egyéniben a 16-ig jutott, csapatban első lett, az Universiaden az egyéni és a csapatversenyben is aranyérmes lett, majd 1995-ben az Európa-bajnokságot is megnyerte. Egy évvel később esélyesként „csak” ötödik lett az atlantai olimpián.

Az 1998-as évet gyermekvállalás miatt kihagyta, majd világkupa-győzelmek után Sydney-ben, 2000-ben egyéni bajnok lett. Második gyermekének születése után 2002 októberében tért vissza az edzésekhez, a következő évben több vk-versenyen állt dobogóra. 2004-ben Athénban megvédte egyéni bajnoki címét. Ezt előtte a magyar vívók közül Fuchs Jenő, Elek Ilona és Kárpáti Rudolf volt képes abszolválni. Az olimpia után harmadik gyermekét várta. A versenyekre 2005 novemberében tért vissza, és noha a következő Európa-bajnokságon 27. lett, de a torinói vb-n egyéniben aranyat nyert.

A legendás kulcscsomó