Kercsó Árpád: Nem emberileg voltam szarházi, hanem edzőnek szigorú

Fotó: VS.hu / Kummer János

-

„Nem arról szól a profi sport, hogy élvezze a gyerek, a sikerhez csak kemény munka árán lehet eljutni” – véli Kercsó Árpád, a hatvanöt éves gyergyói hokiedző, aki megalapozta a dunaújvárosi jégkorongot, szövetségi kapitányként Magyarországot feltette a hokitérképre, de néha még mindig lerománozzák. A ma már csak utánpótlásedzőként dolgozó Kercsó szerint vannak olyan gyerekek, akik „kérik a pofont”, újabb magyar aranygeneráció pedig már nem lesz.


Korábban egy interjúdban azt mondtad, hogy a románok nem voltak büszkék rád, amíg Romániában dolgoztál. Másutt viszont azt nyilatkoztad, hogy értékes embernek tartottak, akit nem akartak átengedni Magyarországra. Most akkor melyik igaz?

Valójában mindkettő. Aki ott élt, tudja, hogyan zajlott ez a Ceaușescu-rendszerben. A megyénél egy Sándor elvtárs nevű párttitkárféleség dolgozott, aki járt meccsekre. Nyílt titok volt, hogy én beadtam az áttelepüléssel kapcsolatos papírokat, és ő egyszer azt mondta: nem fognak átengedni, mert szüksége van rám a román hazának.

A magyar párttitkár mondta ezt?

Igen, de hát ő Romániát szolgálta – meggyőződésből. Egy ideig én is – szükségből (nevet). A kitelepedési engedélyem végül a várthoz képest egy évet csúszott, de megkaptam. A kérdés másik felére: ahhoz, hogy én a román sportban ugyanolyan komoly lehetőséget kapjak, mint egy román, az kellett volna, hogy románosítsam a nevem, de nincs az a pénz. Egyébként nagyon kevés sportolót hagytak meg „díszmagyarnak” – például Bölöni Lászlót vagy Károlyi Bélát –, a többségnek módosítani kellett, így lett például a válogatott focista jobbhátvéd Szatmári Lajosból Ludovic Satmareanu. Én nem voltam akkora ikon, hogy magyar névvel futhassak.

Mi volt a fő motiváció abban, hogy áttelepültél Magyarországra?

Minden magyar, aki tehette, és volt elképzelése az életéről, megpróbált átjönni abból a Romániából Magyarországra. Én mehettem volna Nyugatra is – akár csak dolgozni is –, de oda nem akartam soha. Nekem elég volt egy országban idegennek lenni, ezért jöttem Magyarországra.

Édesanyám is székely, ő is átházasodott Magyarországra. Akkor tőle megvonták a román állampolgárságát, és egy ideig hontalanként volt nyilvántartva. Veled is ez történt?

Persze, legalább három hónapig hontalan voltam, egy szürke útlevelem is volt erről.



Öcséddel, a szintén hokiedző Csabával együtt települtél át?

Nem, a testvérem másfél évvel később jött. Én egyedül jöttem, álházasság útján. Egy éve dolgoztam már Dunaújvárosban, amikor Jászberényből megkerestek, hogy legyek az ottani csapat edzője. Nem akartam félbehagyni a Dunaújvárosban megkezdett munkámat, így azt mondtam, ismerek egy jó edzőt. Majd beajánlottam a testvéremet, a jászberényiek pedig mindent elintéztek, így Csaba is kijöhetett. Neki könnyebb volt, mert kijártam számára az utat. Sándor elvtárs egyébként őt sem akarta kiengedni, de a testvérem azzal indokolta a kitelepülési szándékát, hogy nem tud nélkülem élni (nevet). Most egyébként Új-Zélandon van, visszament oda edzőnek.

Milyen volt ellene meccselni?

Hát, ott nem volt testvér. Egyszer be is szólt nekem, még Erdélyben, egy csomafalvi meccsen. Majdnem megharagudtam rá, de aztán az én csapatom győzött, így megbocsátottam neki. Jóban vagyunk, soha nem veszekedtünk.

Hogyan zajlottak az első dunaújvárosi napjaid? Olvastam, hogy szabadtéri pályán kellett hokiznotok, amit mindig ellepett a vaspor, és azt a játékosok takarították. De ettől függetlenü milyen volt a magyarországi karriered kezdete?

Amikor megérkeztem Dunaújvárosba, kaptam egy serdülő csapatot, amelyben 8-10 gyerek volt. Érdemes tudni, hogy akkor a magyar utánpótlás hoki világutolsó volt, én pedig edzésen azt mondtam nekik: jövőre harmadikká kell válnotok. Néztek rám, nem hitték el, én pedig akkor még nem tudtam, miért nem hisznek nekem. Aztán kisült: két hét múlva abbahagyták a hokit, szétszéledt a csapat. Ezenfelül az első dolgom az volt, hogy elmentem az iskolákba válogatni a gyerekek közül, így találtam meg többek közt Ladányi Balázsékat.


Ladányi Balázs (jobbra)


Róth Kálmán a VS.hu-nak mesélte el, hogy a focizó Görbiczben látta meg a tehetséges kézilabdázót. Minek alapján lehet megtippelni, hogy valakiből jó hokis lesz? Van valamilyen gyakorlatsor, amit megcsináltatsz a gyerekekkel, és abból következtetsz?

Az túl szép volna, a legtöbb helyen ugyanis csak pár percig pillanthattam a gyerekekre, nem is mindig testnevelés órán. Róth Kálmán esetében valószínűleg a véletlen hozta úgy, hogy pont láthatta Görbiczet focizni. Én a látottak alapján néhány gyereket megkérdeztem, hogy szeretne-e hokizni, többnyire azt válaszolták, hogy ők már kézilabdáznak vagy fociznak – például kiszúrtam a későbbi válogatott Torma Gábort és Sowunmi Thomast is, de focisták akartak lenni. Aki maradt, abból csinálj hokist – ez volt a feladat.

Olyan volt, hogy kinéztél egy gyereket, és nem vált be?

Hogyne, ma is van ilyen. De mivel több gyerek van, ha egy nem válik be, nem tűnik fel annyira, mert beáll a helyére más. Ennek ellenkezője is igaz: Tokaji Viktor például el volt felejtve az elején, mert fiatalabb, alacsonyabb és kövérebb volt a többieknél. Ám amikor az ötödik-hatodik sort egymás ellen játszattam edzésen, mindig az a csapat nyert, amelyikben Tokaji volt. Akkor elkezdtem figyelni, jött előre, és a mai napig jó játékos. De hát ez teljesen törvényszerű, millió olyan élsportoló van a világban, aki majdhogynem fel volt mentve tornából.


Tokaji Viktor (jobbra)


Az előbb említett Ladányi Balázs egy interjújában azt mondta: egyik csapattársának büntetésből végig kellett guggolnia a Budapest–Dunaújváros-utat. Tényleg volt ilyen?

Áh, nem, de más legendák is születtek már velem kapcsolatban. Egyszer például Pestre, a Budapest Sportcsarnokba mentünk edzeni nyáron. Az úton, amelyiken haladtunk, halálos baleset történt, ami miatt csúszott vagy rövidebb lett volna az edzés is. Megpróbáltam a lehetetlent, a rendőröknek azt mondtam, hogy meccsünk – nem edzésünk – van Pesten, oda kell érnünk. Kivettek minket a sorból, elengedtek a halottak mellett, és mehettünk. Ma már ezt úgy mesélik, hogy nekem akkora hatalmam volt, hogy odamentem, elhúztam a halottat, elengedtem a buszt, majd visszahúztam a holttestet. Volt egy másik hasonló sztorim is, amikor Nyitráról jöttünk haza, és Érsekújvárnál egy vasúti sorompó tartotta fel a buszt. Azt mondtam a buszsofőrnek: ha le tudom nyomni kézzel a sorompó karját, menjünk át. Hát, sikerült! A lehetetlent nem ismertük, a gyerekek pedig élvezték ezt, és elsajátították az efféle hozzáállást.

A büntetések közül valóban a guggolást preferáltam például buszon, ha valakire rá kellett szólni, hogy üljön már le. De maximum két-háromszáz guggolásról lehetett szó, persze, ha valakire még egyszer rá kellett szólni, akkor újra. De ilyen, hogy valakinek végig guggolnia kellett volna, nem volt. Elcsattant egy-két pofon is, ha már nem ment másként. Azt szoktam mondani, hogy háromféle gyerek van: aki ért a szép szóból, aki csak a hangos szóból ért, és aki „kéri a pofont”. Persze manapság ilyet már nem lehet csinálni. Büntetéseket a jégen osztottam néha, például bukfenceznie kellett a delikvensnek, vagy vonaltól vonalig sprintelni. A lényeg, hogy a büntetés közvetve a javára váljon a rossz gyereknek.



A csapataidban mindig nagyon fontos a fegyelem. De volt-e lehetőségük a játékosoknak megtréfálni téged, poénkodni veled?

Hát, engem nem tréfáltak meg. Én úgy viselkedtem velük, ami nekik akkor valószínűleg nem volt szimpatikus, gondolom, a pokolba kívántak olykor. De megesett, hogy egyik nap tettem valamit, másnap pedig vártam a gyereket, hogy hátba veregethessem, mert éreztem, hogy túllőttem a célon. Szóval én nem emberileg voltam úgymond szarházi, hanem edzőnek voltam szigorú, lehet, hogy szigorúbb a kelleténél. De ezen a szinten, ha eredményt akarsz elérni, nem simogathatod a játékosaid lelkét egész nap. Az egykori hokisaim tisztelettel tekintenek rám mind a mai napig, nem találkoztam olyannal, aki rólam negatívumot mondott volna.

Voltak beavatási szertartások a csapataidnál?

Soha nem engedtem, mert az adott gyerek abbahagyhatja a sportot, ha durva beavatási szertartáson esik át. Ha nálam jön egy új játékos, akkor a többieknek kutya kötelességük befogadni – szertartás nélkül.

Korábban azt mondtad, hogy pályafutásod legjobb csapatával a Budapest Starsnál dolgoztál együtt. Miért hagytad ott végül az egyesületet?

A Budapest Stars valóban álmaim klubja volt, szenzációs játékosokkal – Háry János, Bartalis István, Orbán Attila – dolgozhattam együtt. A távozásom fő oka Dmitrij „Gyima” Maszlov volt, aki a jégcsarnok tulajdonosa volt. A fia játszott a kezem alatt, és Gyima azt szerette volna, ha Szergejjel kivételezek, például javaslom a legjobb játékos díjára. Ilyet senki fiáért nem csináltam, és nem is fogok, ő ezt rossz néven vette. Hívtak Zalaegerszegre, én pedig elfogadtam az ajánlatot.



A zalegerszegi csapatodról mondtad akkor, hogy öten is NHL-játékosok lesznek közülük. Mi lett velük, hol tartanak?

Amikor ezt mondtam, napi két és fél órát edzettünk jégen, és vertünk mindenkit. Ez a csapat később azért esett szét, mert három év után csődbe ment a tulajdonos, nem kaptunk fizetést, fél évig én fizettem, hogy edző lehessek. Abból a csapatból Gáspár Máté januárban két EBEL-meccsen is szerepelt a Linzben, 17 évesen lőtt egy gólt, adott egy gólpasszt, és az egyik meccsnek ő lett a legjobb játékosa. Galló Vilmos Svédországban hokizik, ahol a pontlista legjobb három helyezettje között van egy ideje. Láday Tamás a legjobb észak-amerikai juniorligában, a WHL-ben hokizik. Szabó Krisztián és Vokla Roland a fehérvári U20-as csapatban játszik, Mazzag Dánielnek pedig szívleállása volt 17 évesen. Ahhoz, hogy ezek a srácok az NHL-be kerülhessenek, két dolog kellett volna: a zalaegerszegi pálya plusz én. Ahogy ezek a gyerekek tőlem kikerültek – Gáspárt leszámítva, ő jó helyre került –, már nem ugyanazt követelték meg tőlük, mint amilyen követelmények elé én állítottam őket.

Zalaegerszegen történt, hogy az egyik ottani játékosodat egy volt hokisod lebüdösrománozta. A te fejedhez is vágtak hasonlókat?

Folyamatosan.

Tehát nálad is megvolt, hogy Romániában magyaroztak, Magyarországon románoztak?

A buta emberek szemében, igen, román vagyok. Volt, hogy egy ismerősöm mondta: „A szomszédom is román!” Kérdeztem, hogy hívják a szomszédot, erre ő: „Farkas Lőrinc”! Akkor felvilágosítottam, hogy történelmileg analfabéta. Hát ha valakinek magyar a neve, nem Petrescu Iohanescu, és magyarul beszél, akkor ő hogy lenne román? De manapság azért ilyet már nem mondanak nekem.

Nincs honvágyad?

Amíg a szüleim még éltek, volt, de mióta meghaltak, már nem nagyon. Másik testvérem még Gyergyóban él, néha hazamegyek, ez nekem bőven elég.


Albert Flórián

Aki miatt Kercsó Árpádból Fradi-szurkoló lett: Albert Flórián


2013-ban azt is nyilatkoztad, hogy a nagybátyád hatására mindig is a Ferencvárosnak drukkoltál.

Nem csak a nagybátyám hatására. Gyerekként focit hallgattam a rádióban, és Albert Flóriánék fogtak meg. Lehet, hogy ha Tichyékről hallok először, akkor nem lettem volna Fradi-drukker, igaz, akkoriban egész Erdély a zöld-fehérekért szorított. Most már ez a Fradi nem vonz úgy...

Ezek után hogyan élted meg, hogy a Ferencváros drukkerei egy időben azt skandálták: „Mi a jelszó? Buzi Kercsó”!

Dicséretnek fogtam föl, kis túlzással. Egyébként nem hoki-, hanem kézilabda- és focimeccsen buzikercsóztak a ferencvárosiak, vagy olyan hokimeccsen, ahol csak nézőként, nem szakvezetőként voltam jelen. Például a Fradi székesfehérvári mérkőzésein is megesett, hogy nem a kedvenc csapatukkal, hanem velem foglalkoztak. Ezért fogom fel dicséretként a dolgot.

Szívesen vezetnéd a ferencvárosi hokicsapatot?

Nem, mert nem olyanok a körülmények, a Fradi a legmostohább hokicsapat Magyarországon.

Ugyanezért nincs Budapesten jó hokicsapat?

Igen, ez nem a jégkorong sajátossága, kézilabdában, kosárlabdában sincsenek igazán jó csapatok, mivel a körülmények nem megfelelőek, ráadásul kevés jó sportvezető van Budapesten. A Budapest Stars lehetett volna ilyen, de az ottani vezetőket is kicsinálta a már említett Gyima.


Kercsó Árpád


Bárhol dolgoztál, nagyot alkottál – mondtad korábban. De mi kell ahhoz tőled és a játékosoktól, hogy egy Kercsó-csapat sikeres legyen?

A következetes munka és a rend a lényeg. Nálam a sztárok a csapatban sosem a trógerek vagy a hangadók, hanem a legjobb játékosok. Valahogy úgy alakul, hogy ők barátokká válnak, másképp nem is tud csapattá válni a társaság.

Hogyan tudod tartani a lépést a szakmával? Vannak-e elérhető anyagok, vagy csak NHL- és KHL-meccsekből táplálkozol?

A szakirodalmat különösebben nem vadásztam soha, mert még Bukarestben voltam egy edzői továbbképzésen, ahol egy csehszlovák és egy amerikai szakember is elmesélte: ugyan írtak már több könyvet is a hokiról, de az igazi titkot tilos elárulni. Én meccset nézve leírtam magamnak, hogyan lehetne a látottakat gyakorlatként átadni a fiúknak. KHL-t nézni egyébként nincs időm.

Az NHL-ben van kedvenc csapatod?

Inkább úgy van, hogy a világ sztárcsapatait, játékosokat és edzőket figyelem. Egy-egy szezonra vagy akár két-három évre is kinézek magamnak egy csapatot, amelyet jobban figyelek, és ha megkedvelem a játékukat, nézem a meccseiket.


Anze Kopitar

A szlovén Anze Kopitar


Melyik volt a legutóbbi ilyen csapat?

A Los Angeles Kings (amely 2014-ben Stanley-kupát nyert a New York Rangers ellen – a szerk.). Egyébként ott játszik a szlovén Anze Kopitar is, aki gyerekként játszott ellenem. Vele kapcsolatban is van egy sztorim: Zell am See-ben a szlovén válogatottal meccseltünk. Kopitarnak jó híre volt, már gyerekként is szenzációsan játszott. Az én csapatomban többek közt Galanisz Nikandrosz, Berta Ákos, Benk András és Hetényi Zoltán hokizott akkoriban. A mai napig roppant fegyelmezett Benknek azt mondtam, hogy álljon rá Kopitarra. Azóta sem csináltam ilyet, de akkor bejött: Benk teljesen kikapcsolta Kopitart a játékból, ettől elment a szlovén kedve a meccstől, amelyet megnyertünk 3-0-ra.

Mit tartasz a legnagyobb edzői bakidnak?

Az 1997-es bajnoki szezonban, januártól kezdődően nem vettem észre, hogy három orosz játékosom – a kapus Mihonyik, valamint Kugyimov és Tyeplakov – minden Fradi elleni meccset eladott. A megboldogult Mihók Béla (a Ferencváros korábbi edzője, 2005-ben, 41 évesen hunyt el – a szerk.) megvette ezeket az embereket, nekem pedig senki nem hívta fel a figyelmemet erre, még a testvérem se vette észre, na de hogy én? Ez óriási baki volt, a csapatszellemet is visszavetette, én pedig végül lemondtam a felnőtt csapat irányításáról Dunaújvárosban.

Dunaújvárosi edzőként kemény meccseket vívtál a Fehérvárral is, id. Ocskay Gáborral sem volt túl jó viszonyod. Hogyan sikerült helyrehozni ezt a kapcsolatot annyira, hogy ma már Székesfehérváron dolgozol?

Ocskayval természetesen nagy ellenfelek voltunk, hiszen a Dunaújvárossal sokáig mi voltunk a legjobbak, volt olyan, hogy a Fehérvár négy éven keresztül nem vert meg minket. Nem volt rossz a viszonyunk, csak igazi ellenfelek voltunk, riválisok. Nem volt baráti viszony, de a fia temetésére én is eljöttem Csíkkarcfalváról, odamentem részvétet nyilvánítani. Akkor megszorított, és azt mondta: „Ezt nem kívánom senkinek.” Megkönnyeztem, és éreztem, hogy abban, ami köztünk volt korábban, semmi rosszindulat nem volt. Onnantól kezdett baráti lenni a viszonyunk, majd hívott az akadémiához, én pedig elvállaltam a feladatot, amely testhezálló, és szeretem csinálni. Kölcsönösen tiszteljük egymást, szerintem ő a legjobb menedzser ma a magyar hokiban.


A 2009 márciusában elhunyt ifj. Ocskay Gábor válogatott jégkorongozó mellszobra a Városligeti Műjégpálya területén lévő Hoki Múzeum megnyitóján 2015. február 12-én


A Magyar Jégkorongszövetség első elnöke, Sárközy Tamás mondta egyszer rólad, hogy „Kercsó Árpád furcsa egyéniség, erős érdekérvényesítő, meglehetősen rossz modorú”. Egyetértesz vele?

Azt, hogy erős érdekérvényesítő vagyok, mástól is hallottam. Ennek örülök. A rossz modor nézőpont kérdése. Röviden elmondom, én milyen vagyok a valóságban: olyan, ahogy most veled beszélgetek. Otthon a békét szeretem, a csendet, baráti körben szintén ezt kedvelem. Ha megadom a tiszteletet, adják meg nekem is. De a munkámban, ha te vagy a főnököm, akkor mi ketten, mosolyogva szépen megbeszélünk valamit. Ha működik, amit megbeszélünk, mindkét fél tartja magát ehhez, nincs gond. De ha nem működik, akkor jaj annak az elnöknek, mert én az asztalra verek, és szembesítem azzal, mit beszéltünk meg korábban. Mostanság kicsit visszafogottabb vagyok, de régebben kiköveteltem magamnak azt, ami a megbeszéltek szerint járt volna. Sárközy amúgy engem szeret, de szokott kicsit nagyzolni. Egyszer azt mondta nekem, hogy kedvel, de Thaiföldre azért nem menne velem két hétre. Ha úgy nézem, én sem...

Ha maradtál volna 2000-ben szövetségi kapitány, összejött volna a szapporói siker, a feljutás az A csoportba?

Hamarabb jött volna össze, és ha nem sikerült volna bent maradni, akkor még egyszer visszajutottunk volna.

Te voltál az utolsó magyar szövetségi kapitány. Mit gondolsz a külföldiekről, mennyiben hasznos ez a tendencia a magyar jégkorong szempontjából?

Pat Cortina például használt a magyar hokinak. Van, aki nem, de neveket inkább nem mondok.


Germany v Canada - Icehockey Deutschland Cup

Pat Cortina


Cortina miben volt jó?

Fehérváron a klubbal és Szapporóban a válogatottal is jó eredményt ért el. Az edzőt az eredmény minősíti, emellett a játékosok többsége elismerte. Ő is csapkodott, tört össze botot a jégen, szigorú és kemény volt, ez a lényeg. A magyar játékos olyan, hogy meg kell mondani neki, mit csináljon, mit szabad és mit nem, mit csinált rosszul és mit jól. Ha nem mondasz semmit, vége, összeomlik a csapat. Ha egy liberálisan gondolkodó kanadai edző idejön, aki nem akarja megszidni a gyereket, csak élvezze a játékot, nem ér el eredményt. Nem arról szól a profi sport, hogy élvezze a gyerek, a sikerhez csak kemény munka árán lehet eljutni. Ladányiék annak idején vállalták, sikeresek is lettek.

És az mennyiben használ a magyar jégkorongnak, hogy a korábban említett, külföldiekkel felturbózott Fehérvár az osztrák első osztályban, az EBEL-ben szerepel?

Jelenleg nincs annyi jó magyar játékos, hogy a Fehérvár külföldiek nélkül is erős csapat legyen. Ha a csapat ki akar vinni 3000-3500 nézőt a stadionjába, kénytelen jó külföldi játékossal jó színvonalú játékot produkálni. Ahogy a fehérvári vezetés is fejlődik, egyre jobb képességű külföldieket tudnak szerződtetni. Én azt vallom, hogy legyen kevés külföldi, de azok legyenek nagyon jók – a Fehérvár is ezt az utat járja, ráadásul a jó külföldiek mellé egy-két magyar is fel tud már nőni, például Bartalis István, Orbán Attila és a most betegsége miatt hiányzó Hetényi Zoltán. Ez nagyon nagy dolog, ők már klasszis játékosok, akik bárkit képesek megverni az EBEL-ben. Melléjük jól jönnek a kanadai Andrew Sarauerhez hasonló klasszisok.


Hetényi Zoltán

Hetényi a kapuban


Azt mondod, nincsen elegendő jó magyar játékos a Fehérvárban. De lesz még aranygeneráció a magyar hokiban?

Nem lesz. Lett volna, ha a zalaegerszegi ’96-os generációt én vihettem volna el a felnőtt korosztályig. Az valóban aranygeneráció volt, ám a szövetségben jött egy olyan szemlélet, hogy az új, kanadai edzők a kb. tízfős erős magot leszűkítették ötfősre, melléjük pedig az ország összes klubjából válogattak, így nem a legjobbak játszanak. Példaként: a kétezres korosztályból Fehérváron hokizik két sztárjátékos is, mégsem férnek bele még az ötvenes keretbe sem, pedig a csapat, amelyikben játszanak, 7-8 gólokkal veri a legnagyobb ellenfelét. Emiatt nem tud olyan válogatott kinőni, hogy aranygenerációnak nevezzük.


Kercsó Árpád

Névjegy: Kercsó Árpád

1949-ben Gyergyószentmiklóson született, édesapja kőfaragó, édesanyja tanítónő volt. 28 éves koráig jégkorongozott, hátvédként szerepelt a Gyergyószentmiklósban és a Galaci Dunában, két román bajnoki bronzérmet szerzett. 1977-től edzősködik, Csomafalván a Maros vizével elárasztott pályán edzette a fiatalokat. 1985-ben települt át Magyarországra, a Dunaújvárosnál szintén fedetlen pályán kezdett edzéseket tartani. Eredményes volt, és fedett pályát vívott ki a csapatnak. Éveken keresztül a magyar utánpótlás-válogatottak szövetségi kapitányaként tevékenykedett, tizenhat év után pedig elhagyta Dunaújvárost, azóta dolgozott a Budapest Starsnál, Zalaegerszegen, a csíkkarcfalvi HC Felcsíknál.

A felnőtt magyar válogatott utolsó magyar szövetségi kapitányaként megalapozta a magyar jégkorong legnagyobb sikerét, az elitcsoportba való feljutást. 1998-ban és 2000-ben a válogatottal C csoportos vb-t nyert.
Id. Ocskay Gábor hívására lett a Fehérvár AV19 alá dolgozó Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia szakvezetője.

35 éve zajlott a Csoda a jégen, amikor az amerikai egyetemisták megverték a szovjet szupersztárokat. Az USA-edző Herb Brooksnak egy közepesen tehetséges játékosállományból kellett válogatnia, de még közülük sem a legjobb képességűeket választotta, hanem azokat, akik csapatként tudnak jól együttműködni. Nálad a tehetség a fontosabb, vagy az, hogy valaki jó csapatember?

Nálam, ha a tehetség nem párosul azzal, amit Brooks is mondott, akkor nem kerülhet be az adott játékos a csapatba. Ami akkor történt, tényleg csoda volt, és én is azt vallom, hogy aki nem áll be a sorba, az elmehet. Hál’ istennek azért igazán zseniális játékosom nem volt, illetve, ha volt is, nem tudok róla. Mivel nem állt be a sorba, nem is derült ki róla, mennyire tehetséges. Előbb-utóbb kikopott az első sorból, majd a másodikból és így tovább, majd abbahagyhatta.

A válogatott óta nem vezettél nagy csapatot. Miért nem? Akarsz-e még?

Én már nem akartam felnőtt csapatot edzeni, most sem akarok. Az a helyzet, hogy szeretem meccsen viszontlátni azt, amit edzésen gyakorlunk. Éppen ezért utánpótláscsapatot sem vállalok úgy, hogy egyik napról a másikra rám bízzák a tizenhat éveseket. Inkább lemegyek, és két évig keresem a tehetségeket, dolgozom velük, ilyenkor látom a fejlődést, az eredményt. Ha felnőtt csapatot vezetek, úgyis attól függ minden, hogy a kanadai vagy orosz igazolás jól sikerül-e. Ha igen, és nyerünk, akkor jó edző vagyok, ha nem – és általában, aki ide süllyed Kanadából, azzal emberileg valami gond van –, akkor szar vagyok. Miközben semmi közöm hozzá, mert azon túl, hogy összefogom őket, fazont szabok nekik, olyan nagy dolgot nem tudok csinálni ezzel a pár játékossal, akik, mire megismerném őket, már továbbállnak. A szívem miatt nem vállalom én már ezeket, nem akarok infarktust kapni amiatt, hogy nem tudok úgy hatni rájuk, ahogy szeretnék. A gyerekeknél ugyan kevesebbet keresek, de legalább nyugodtan alszom.

Idén már hatvanhatodik születésnapod ünnepled. Meddig edzősködsz még?

Azt szoktam mondani viccesen: amíg a sípot tudom fújni (nevet). Ameddig szükség van rám valahol. Hoki nélkül úgysem tudnék élni, úgyhogy remélem, hogy amíg egészséges vagyok, csinálhatom.


Lájkolj minket a Facebookon!