Zsidók és Trianon – Kisebbség és többség között

-

Lehetséges úgy magyar-zsidó együttélésről beszélni, hogy végül ne Trianonhoz és a holokauszthoz lyukadjunk ki? Tudunk még magyar-zsidó közösségiségről beszélni anélkül, hogy az antiszemitázás miatti búsongásba, publicisztikus jellegű elhatárolódásba torkolljék az egész? A Kisebbség és többség között című tanulmánykötet erre tesz kísérletet: zsidóságról mélyebben, túl a történelmi szenvedések okozta sérelmek számbavételén.


„Megkerülhetetlenek a tragédiák az együttélésben, de ilyen jellegű kísérlettel is próbát kell tenni” – Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a Kisebbség és többség között című kötet február végi bemutatóján ezzel arra próbált utalni, hogy a pozitív zsidó identitáskép megjelenítésébe is érdemes energiát fektetni, nem annyira a sorstragédiákra, mint az identitásra magára koncentrálva.


A L’Harmattan Kiadó és a Balassi Intézet gondozásában megjelent könyv önnön célját ajánlójában ekként fogalmazta meg: „A szerzők és a szerkesztők tisztában vannak a magyar holokauszt és a hozzá vezető jogfosztás egyedülállóan tragikus jelentőségével, azzal, hogy a magyar állam nem csupán nem védte meg, hanem meg is tagadta és halálba küldte saját honpolgárainak százezreit, de a jelen kötet a magyar és a zsidó történelmet (benne a magyar zsidók történetét is) nem pusztán passiótörténetként tárgyalja, hanem azt vizsgálta meg, hogy hogyan konstruálódnak ezek a közösségek, hogyan hatnak egymásra az egyéni és közösségi identitások narratívái.” Azaz: a közösségeket a stigmákon, az előítéleteken túl is igyekeznek bemutatni – azt, hogy zsidó-magyar összefonódás miként alakult történelmünk során.

A szándék, hogy segítsenek a mai közösségeknek is az önmegértésben. Ezt a célt tűzte maga elé a három évvel ezelőtt szervezett konferencia (amelynek Navracsics Tibor volt a fővédnöke), miként a konferencia előadásaiból most megjelent, Hatos Pál és Novák Attila szerkesztette tanulmánykötet is. A előadásokat, illetve írásokat átfogó koncepció szerette volna kiemelni a zsidó identitást a többségi társadalom által okozott elnyomás, illetve a a holokauszt keretéből, és elősegíteni egyfajta pozitív azonosságtudat felélesztését, továbbépítését.

Ha tüzetesebben is szemügyre vesszük ezeket az írásokat, rájöhetünk: tényleg nincs könnyű dolga annak, aki a zsidó identitást megpróbálja a történetileg hozzákapcsolódott szenvedéstörténettől külön is értelmezni. Hasonló helyzet állhat elő, mint a magyar konzervativizmus jól ismert paradox helyzeténél: nincs hová visszanyúlni, idestova száz éve nincs olyan teljességgel vállalható pont, amihez kritika nélkül pozitívan viszonyulni lehet.

Hogyan is lehetne a kelet-közép-európai, illetve a magyar zsidó identitást anélkül értelmezni, hogy a történelem során egyre élénkülő antiszemita légkör szóba ne kerüljön? És szükség van-e egyáltalán erre? Természetesen a kötet sem kívánja kiemelni a történelmi folyamatokból a zsidó-magyar összefonódás történetét, de megkísérli azt a mindenkori előítéletektől, szenvedéstörténetektől függetlenül is értelmezni.


A kötet ajánlójából

„A jelen kötet a magyar és a zsidó történelmet (benne a magyar zsidók történetét is) nem pusztán passiótörténetként tárgyalja, hanem azt vizsgálta meg, hogy hogyan konstruálódnak ezek a közösségek, hogyan hatnak egymásra az egyéni és közösségi identitások narratívái.”

Az a kritika is megfogalmazódott nemrég, hogy aki magyarokról és zsidókról beszél, az szándékosan vagy szándékolatlanul, de verbálisan kirekeszti a zsidóságot a magyar nemzetből, nem-magyarként definiálja a zsidóságot. Ebben a kötetben számos tanulmány tárgyalja az asszimiláció, disszimiláció kérdését, bemutatva: egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a zsidóság egy-egy nemzetállamon belül a többségi társadalom által képviselt nemzethez próbál igazodni. Az önálló zsidó nemzet létrejöttének esélye elég hamar lekerült a napirendről, összefüggésben a nyelvhasználat kérdéskörével.


Bányai Viktória írása mutat rá arra, hogy a héber nyelv háttérbe szorulása, a jiddis és a többségi társadalom által beszélt nyelv előretörése mennyiben járult hozzá a zsidó nemzettudat leépüléséhez: „A 19. század első felében egyértelmű üzenetként, a jogkiterjesztés feltételeként jelent meg ugyanez a külső elvárás, mely részben interiorizálódott magukban a zsidókban, részben egybeesett a zsidóság egy részének belső igényével, törekvésével, hogy az új lehetőségeket nyitó polgárosodó világban ne elkülönült népként mutatkozzanak, hanem a környező társadalom részeként, egyéni karrierlehetőségekkel.”

De melyik is számított a legrelevánsabb környező társadalomnak? Filep Tamás Gusztáv írása a felvidéki magyar zsidóság, Gidó Attila tanulmánya pedig az erdélyi magyar zsidóság történetén keresztül mutatja be, Trianon után miként próbálta a befogadó nemzet is kikényszeríteni, hogy a zsidóság ne a magyar nemzet részeként jelenjen meg. Az 1921-es csehszlovák népszámlálásnál például a levegőben volt, hogy „államnemzeti többséget kell produkálni”, így a zsidókat igyekeztek rászorítani, hogy vallják magukat zsidónak vagy szlováknak, de semmiképpen se magyarnak. A külső nyomás mellett itt, és az erdélyi zsidóság körében is vita tárgyát képezte, hogy az elszlovákosodás, az elrománosodás útja vár a zsidókra, vagy lehetséges erdélyi magyar zsidóként is boldogulni a megváltozott körülmények között. Ezek az írások elsősorban a folyamatokra, az erdélyi és felvidéki zsidóságon belüli vitákra koncentrálnak.


Kovács András – Stigma és reneszánsz

„Míg a világháborús üldöztetéseket túlélt és az országban maradt zsidók, valamint a háború utáni évtizedben született gyermekeik nagy része a stigmaként megélt zsidó identitástól való elszakadásra tettek kísérletet, addig a következő generáció egy csoportja a zsidó identitás megújítását szorgalmazza.”

Mindebből is látszik, hogy nem teljesen sikerült a magyar és zsidó identitás összefonódásának, szétválásának, a kelet-közép-európai helyzetnek vizsgálatát kiszakítani a Trianon, az antiszemitizmus és a holokauszt nyújtotta keretből. Így van ez Ablonczy Balázs írása esetében, amely a második zsidótörvény idejében Teleki Pál miniszterelnöknek írt leveleket tipologizálja, illetve Szita Szabolcs tanulmányában, amely a deportált magyar zsidók visszatérését mutatja be a mauthauseni koncentrációs táborból.


Kivételek persze akadnak: ilyen Frigyesi Judit írása is, mely azt kutatja: meg tudunk-e nevezni tipikus magyar zsidó zenét. A tanulmányból az derül ki, hogy a magyar zenei elemek nem igazán épültek be a zsidó zenébe, nem hatott egymásra magyar és zsidó zene. Átvétel persze történt, ha nem liturgikus helyzetről volt szó, a zsidók a magyar zenei motívumok konkrét átvételétől, használatától sem riadtak vissza. Az írás arra, hogy magyar és zsidó zenei elemek kölcsönhatása hozott volna létre valamilyen muzsikát, egyetlen példát talált: egy magyar-jiddis dalt, a Szól a kakas már... címűt.

Ha a könyv által is prezentált kísérlet sikerességének kulcsát próbáljuk megtalálni, érdemes elolvasnunk Kovács András Stigma és reneszánsz című írását. Eszerint a magyar zsidóság identitásstratégiai változása figyelhető meg: „míg a világháborús üldöztetéseket túlélt és az országban maradt zsidók, valamint a háború utáni évtizedben született gyermekeik nagy része a stigmaként megélt zsidó identitástól való elszakadásra tettek kísérletet, addig a következő generáció egy csoportja a zsidó identitás megújítását szorgalmazza”. Ennek az újabb generációnak pedig ezekben az évtizedekben van lehetősége, hogy egy átélhető, pozitív zsidó identitást felélesszen: olyat, amely már nemcsak stigmaként tekint zsidóságára, amelynek képviselői nem „csak akkor tekintik magukat zsidónak, ha antiszemitizmussal találkoznak”.

Kovács írásában ekként definiálja a korosztályt, ami lehetőséget teremthet arra, hogy a zsidóság megélése nagyon is felszabadító lehessen a XXI. századi Kelet-Közép-Európában: „ők nem akarnak »fehér négerek« maradni. Ők azok, akik pozitív tartalmat kívánnak adni zsidóságuknak, olyan zsidó identitást keresnek, amelyet nyíltan vállalhatnak. Sőt maga a nyílt vállalás programja is az identitásteremtés része”.

A magyar-zsidó identitás alakulásának századokra visszatekintő vizsgálata jó kezdeményezésnek mondható – már csak az a kérdés, a mai magyar-zsidó közösségiség mit tud majd kihozni az egészből.