Zac Efronból gennyláda HÖK-elnök lett

Fotó: The Picture Desk / Good Universe / Point Grey Pictures / The Kobal Collection / The Picture Desk / Good Universe / Point Grey Pictures / The Kobal Collection

-

HÁTTÉR

A Rossz szomszédság a szomszédviszályokat megéneklő filmek paródiája, emellett önmagán is képes nevetni. Nagyarcú diákokat és karót nyelt fiatal felnőtteket ennyire még nem utált.


Kissé feszengve ültem be a Rossz szomszédság vetítésére, alapvetően ugyanis nem vagyok kibékülve sem Seth Rogen, sem Zac Efron munkásságával – novemberben még amiatt rémüldöztem, hogy benne lesz az új Star Warsban. Emellett tartottam attól, hogy a film történetszála a kaki–pisi-poénok mentén húzódik majd, ráadásul a film alaphelyzete – családosok mellé beköltöznek a zajos, gennyláda fiatal szomszédok – is elég elcsépeltnek tűnt. De hál' istennek csalódnom kellett! Majd mindjárt kiderül miért, de előbb lássuk a sztorit. Mac és Kelly Radner (Seth Rogen és Rose Byrne) nemrégiben, gyermekük, Stella (Zoey és Elise Vargas) születését követően költözött a tökéletesnek tűnő kertvárosi házukba, a szomszédok jó fejnek tűnnek, persze a PC jegyében kapunk meleg párt is. Élik a fiatal családosok gyermekükért aggódó életét, meg azon pörögnek, hogy ők aztán nem nyuggerek, hanem még mindig féktelen fiatalok, ami persze nem igaz. Aztán egyszer csak megérkeznek azok a srácok is, akik az elkövetkező heteket rémálommá változtatják.

-


Az egyetemi diákszervezetek (Delta-Pszí) elnöke, Teddy (Zac Efron) pedig pontosan olyan, mint amilyennek az egyetemisták a HÖK-elnököket elképzelik: jó- és nagyképű, ki van gyúrva, nem nagyon tanul, de annál többet bulizik. Ráadásul aljasságért sem kell a szomszédba mennie: könnyedén felveszi a harcot a családját a zajszennyezéstől megvédeni próbáló Mackel. A sztori amúgy táplálkozik a valóságból: a szintén a felnőtté válástól megrettenő forgatókönyvírók – Brendan O’Brien és Andrew Jay Cohen – egy újságcikkben olvastak először egy család és egy egyetemi diákszövetség viszályáról. Ebből indultak ki, majd a forgatókönyv folyamatosan változott, Nicholas Stoller egyre fontosabb karakterré varázsolta Mac feleségét, Kellyt is. De az igazi poénok sem a forgatókönyvírókat, hanem a színészeket dicsérik, Stoller ugyanis arra kérte Rogent, Efront és Byrne-t, hogy improvizáljanak, poénkodjanak az olvasópróbákon, amiket rögzítettek.

„Arra buzdítom a színészeket, hogy mindenki ontsa a poénokat, ahogy a torkán kifér, és több kamerával veszem őket. Ez afféle kontrollált káosz.”

-


De mégis mitől sikerült kellemesen csalódnod, szerzőkém? – gondolhatja a kedves olvasó. Nos, minden szempontból elvárásaim felett teljesített a Rossz szomszédság. Egyrészt a színészi játék ütött nagyot, Rogen végre megkomolyodott – bár már azóta bírjuk, hogy beszólt honfitársának, a szintén kanadai Justin Biebernek. Efron végleg kinőtte a Disney-fiú szerepkört, és szívtipró HÖK-elnök gennyládaként, Rogennel tökéletes párost alkotva játszott le mindenkit a vászonról. Pedig a mellékszereplők sem voltak rosszak, külön érdemes kiemelni James Franco öccsét, Dave-et, aki a HÖK-ből kitörni szándékozó, komoly jövőképpel rendelkező, jól tanuló srácot, Pete-et alakította. A Rossz szomszédság nemcsak jó színészi játékot, hanem komoly társadalmi dilemmákat is felvet: a középkor felé közeledő felnőttek gondjait tökéletesen rajzolja meg. Gyerekszületés, kevés szabadidő, egyre több zsörtölődés, elveszett ifjúság siratása – ezek miatt leginkább a harmincas korosztály számára lehet ismerős a szitu és rokonszenves a Radner házaspár kálváriája. Emellett a film túllépett a rossz szomszédos alaphelyzeten és a kaki–pisi-poénokon is: egyrészt sikerült parodizálni a szomszédban élő darabolós gyilkosos thrillerek világát, másrészt rengeteg intellektuális poén fért bele. Utóbbit némiképp túl is tolták. De összességében örömteli, hogy a Rossz szomszédság tud nevetni önmagán, így mindenképpen tudjuk ajánlani.