Woody Allen szerepében: Woody Allen – Bérgavallér

Fotó: The Picture Desk / / The Picture Desk /

-

Woody Allen önmagát parodizálja, John Turturro pedig csak néz nagy szemekkel, de végül is hagyja, hadd menjenek a dolgok a maguk útján – vagy ahogy épp Allen karaktere intézi. Sajnos, bár a Bérgavallért Turturro rendezte, e téren is az előbb részletezett módon járt el.


Nehéz eldönteni, hogy ez a film végül is mi szeretne lenni: vígjáték? Romantikus film? Romkom? Kapunk kicsit mindkettőből, ám a kellő arányérzék hiánya miatt néhol egészen bizarr módon érkeznek a meghatónak vagy épp humorosnak szánt jelenetek. Akkor a legszembetűnőbb ez, amikor Murray (Woody Allen) egy mélyenszántónak beállított beszélgetésben magyarázza éppen, hogy túl kell látni a zsidóságon. A zsidók filmbeli szerepe mellett amúgy sem mehetünk el szó nélkül, hisz épp az a parodisztikus jelleg lesz erre is jellemző, mint Woody Allen monológjaira. Érezzük, hogy nevetni kellene, hogy elvileg valami humorosat látunk, de csak megfáradt erőlködés megy a vásznon. Olyan ez az egész, mintha John Turturro egy Woody Allen-filmet próbálna rendezni, csak a rendező zsenialitásának, sziporkázásának híján. Vagyis nem olyan ez, hanem pontosan az. Már maga a történet is nehezen értelmezhető – nyilván Turturróék bájosan abszurdnak szánták a dolgot. Eszerint Murray kerítőként szervezi Fioravanténak (John Turturro) a jobbnál jobb bombázókat, akik – hogy, hogy nem – épp arra szorulnak rá, hogy egy ilyen szintű karakter szolgáltatásait vásárolják meg. Persze, értjük mind, Fioravante nemcsak szexet kínál, hanem társaságot, kedveskedést, miegyebet is, a nők meg magányosak, hát milyen jól jön nekik, hogy egy ilyen gáláns lovaggal tölthetik az idejüket. Csak hát az egész úgy sántít, ahogy van, és a tetejébe még a mindebből sejthető humorfaktor is épp olyan vérszegény, mint Fioravante alakítása. Hogy az összkép teljes legyen, itt van Sharon Stone is csábító milfként, bizonyítván, hogy húsz évvel az Elemi ösztön után is lehet… izé… áhh, hagyjuk.

Woody Allen és Liev Schreiber


Aztán Fioravante persze szerelemre lobban, kellemesen elsétálgat az Avigal nevű zsidó özveggyel (Vanessa Paradis), hogy végül a nővel való találkozgatása féltékenységre lobbantsa a zsidó közösség tagját, Dovit (Liev Schreiber), aki sitcomokba illő módon igyekszik leleplezni, miben mesterkedik Murray és Fioravante – egyszer a bokor mögött leskelődik, máskor vízvezeték-szereléssel próbálja megbízni a botcsinálta hősszerelmest.


De legalább Schreiber értékelhető alakítást nyújt a keménykedő, de vajszívű férfiú szerepében, még ha totálisan érthetetlen lesz az is, hogyan jut el a film végén oda, ahova – míg Fioravante karaktere a semmiből jön, és épp oda is távozik. Így arra sem kapunk ésszerű magyarázatot, miért vállalja el a Murray által kínált szerepet, ahogy arra sem, miként éli meg a dolgot, valójában mit fog kezdeni az így felhalmozott tudással, tapasztalattal.

És, mint a legelején írtam, mindez még hagyján: rendben, legyen lapos és semmitmondó a film, de legalább hordozza magán egy film fő ismertetőjegyeit, legyen meg a dramaturgiája, legyen valami értelme a történetnek stb. Itt ez nagyon nincs meg, indokolatlanul mélyenszántó beszélgetés váltja Murray indokolatlan vicceskedését gyerekekkel – ha pedig ez nem lenne elég, a zene rá is segít zavarodottságunkra, érzelmileg is tanácstalanná téve minket azt illetően, mit is látunk. Miként korábban is jeleztem: egy Woody Allen-epigon alkotását, aki jelen esetben történetesen a szebb napokat is látott John Turturro. Mindennél szomorúbb persze, hogy Woody Allen is bevállalta ezt az egészet (de hát ő már jó ideje bevállalja, sajnos).