Viva fútbol, viva Mexikó!

Fotó: Bongarts/Getty Images / Christof Koepsel / Bongarts/Getty Images / Christof Koepsel

-

Egy ország, ahol a kemény tömény italok, az erősen fűszerezett, paprikás ételek és a vérbő lányok jelentik az országimázst. És még a zászló színe is zöld-fehér-piros!


Amikor 9-9-es állásnál Zsolti barátom ballal gyönyörűen átvette a labdát, majd egy testcsellel tisztára játszotta magát, hogy aztán alig egy lépésről laza mozdulattal kapu fölé emelje a kihagyhatatlan ziccert, egyébiránt birkatürelmű, és azon a napon a védelmet erősítő keresztapja elvesztette a fejét. Bősz ordítással rontott Zsolti felé, aki jobbnak látta futásra venni a dolgot, egyenest a hegytetőnek, Borsodnádasd irányába. Mert kérem ilyet az Akácosalján lévő pályán nem lehetett csinálni! Annál jóval komolyabban illett venni a tízes meccsen mindent eldöntő gólt, mintsem, hogy holmi laza bokamozdulattal fölé pörgesse az ember a labdát. Mert aznap annyi gyerek volt az Akácosalján, hogy egyenest hármas tornát kellett rendezni, a három legjobb focista által igazságosan egyenlő erejűvé választott csapat között.


Az Akácosalja amúgy csak nekünk volt pálya, laikus szemlélő pusztán egy akácerdő tövében meghúzódó, nem is kicsit oldalra rejlő domboldalt látott volna benne egy csendes bükki faluban. Pedig ahhoz, hogy a tehénlepényekkel néha igen sűrűn borított terep, amely ráadásként nem is csak az egyik oldalára, hanem még rézsút is lejtett, az egyik „szögletzászló” felé, focipálya legyen, pusztán annyi kellett, hogy a táskákból, ruhákból, szemben egymással, szigorúan tizenegy tyúklépéssel kimért távolságban két-két kupacot képezzünk és máris megvolt a két kapu, ami egyben kijelölte a pálya hosszúságát is. Szélesség az nem volt, elvben bárki bármeddig cselezhetett volna oldalirányban, akár a hegytetőig, vagy a patakon át a faluig is, ám ez fel sem merült a sok gyerek közül senkiben. Hiszen akkor még nem volt jó poén viccelni a FOCIVAL. Merthogy akkoriban mindenki ott volt és focizott, ahogy hűvösödött az idő a nyári délutánokon. De tényleg, minden gyerek a környező utcákból, sőt néha még sor került apák-fiúk és Alvég-Felvég rangadókra is, az eddigre az akácosból kivágott fából igazi kapuval kistafírungozott stadionban, ahol a hegyoldalon a nagyapák ülve-sörözve nézték a meccseket! Mindenki focizott, akár tudott egy egyeneset rúgni a labdába, akár nem. Legfeljebb utoljára hagyták a választásoknál, ha nem. Sérülés persze előfordult a műfűtől fényévre lévő, árkos, vakondtúrásos talajon, sőt az igazi nagy futás sem volt ritka, ha a TSZ felé erre terelték a bikákat. De bármi más is előfordulhatott. Engem például úgy orrba rúgtak a labdával egyszer, hogy a piócás patak vizében térítettek magamhoz. Az eset azzal a bizonyos labdával történt, amit olyan tíz éves koromban sikerült hosszú vágyakozás után megkapnom és az első napokban szó szerint vele aludtam, hogy aztán fájó szívvel, de mégis büszkén a köz javára bocsássam az Akácosalján.


Ekkoriban már mindannyian súlyosan focifertőzöttek voltunk, két focimeccs között azzal ütöttük el a napot, hogy kivártuk, kinek a szülei mennek el dolgozni otthonról, és ahogy kitették a lábukat a házból, özönlöttek a haverok a sokcsapatos gombfoci tornákra. A gombok pedig, ahogy illik, nagymama téli bundájáról lettek levagdosva, majd a focimagazinokból kivágott csapatképek fejei kerültek a rájuk ragasztott mezekre. De a várva várt 1986-os vb után valami megszakadt. Pedig még úgy indult, hogy mi is áttettük déli kezdésre az Akácosalja Kupa meccseit, nyilván, hátha közvetíti a TV a világ másik részére. De aztán Irapuato után napokig nem volt meccs a stadionunkban, majd egyre kevesebben lettünk, mígnem csak páran maradtunk, akik kitartottak a JÁTÉK mellett. Én egy életre, későbbi igazolt megye III-as cserecsatárként, vagy sokévesen is a hasonló bolondokkal a teremben kergetve a hajdani bőrt utánzó műanyag labdákat.


Abban, hogy nálam első és örök szerelem lett a nagy játék, visszagondolva múlhatatlan érdemei vannak egy bizonyos Manuel Negrete nevű mexikói csatárnak, aki alig egy héttel az illúzióromboló orosz henger után a Bulgária elleni nyolcaddöntőben előbb lazán mellre vette a labdát, majd a világbajnokságok történetének egyik legszebb ollózós gólját csördítette a hálóba.

Addig Mexikó nekem fociban csak Hugo Sanchezt jelentette, aki a Real Madridban dobálta a szaltókat sűrű góljai után, főleg azért is, mert életem első végigkövetett világbajnokságáról, a ’82-esről Mexikó hiányzott. Szúrjuk itt közbe gyorsan: áldás érte, hiszen így létrejöhetett a 10–1-es magyar-salvadori gála! De Negrete gólja után végképp elvesztem. Rájöttem, hogy a foci önmagában csodás játék, még ha mi magyarok ki is estünk, azért lehet szurkolni a szép játéknak, a braziloknak, a latinos csibészségnek, a feltörekvő afrikai szertelenségnek, még a tiki-takás spanyoloknak is. Sőt, ami évtizedekig elképzelhetetlen volt: újabban már az akkori csoda Mexikómat is fájóan búcsúztató németeknek is.


És most újra Mexikónak! Amely évtizedekig őrizte trónját a leggyengébb foci-földrészen, Észak- és Közép-Amerikában, mígnem hosszú vajúdás után végre megszületett az USA-ban is az európai foci, rögvest tartósan meg is ingatva a kontinenselsőségben a déli szomszédot. Olyannyira, hogy az eddigi tizenkilenc vb-ből csak ötről hiányzó mexikóiaknál kérdéses volt, hogy egyáltalán ott lesznek-e most a brazíliai seregszemlén. A selejtezők második körébe bekapcsolódva még nem is volt gond, de aztán a legjobbak között már több mint szégyenletes teljesítménnyel rukkolt elő a gárda. Tíz mérkőzésből mindössze kettőt megnyerve sikerült, épp az USA-nak köszönhetően odaérni az interkontinentális pótselejtezőt érő negyedik helyre. Ugyanis az utolsó körben a kétszer is vezetést szerző Panama a 92. és a 94. (!) percekben kapott gólokkal veszített az amerikaiak ellen. A pótselejtezőn aztán Herrera kapitány végre gatyába rázta a bagázst és újra a régi fényükben csillogtak az aztékok utódai. Új-Zélandot laza 5–1, 4–2-vel utasították ki a vb-álmokból.

Viva fútbol, viva Mexikó!


A nyögvenyelős selejtezők ellenére is jó csapat Mexikó. Egyrészt ugye, ők az olimpiai bajnokok, sőt éppen az egyedüliként ezt a diadalt először megszerezni képtelen brazilok londoni legyőzésével érték el fennállásuk legnagyobb sikerét. Másrészt pedig kiváló labdarúgóik vannak. Ott van ugye Borsócska (Chicharito) Javier Hernandez, a Manchester United csatárcsillaga, akinél családi genetika a válogatottság, hiszen apja, sőt nagyapja is kiváló mexikói focisták voltak. Éktársa Oribe Peralta lehet, aki a vb egyik legnagyobb felfedezettjévé válhat sokak szerint. Új-Zélandnak laza ötöst rúgott két meccsen és bizony ő lőtte mindkét gólt is az olimpiai döntőben. Rajtuk kívül is vannak nagy nevek a keretben. Elég, ha a Barcelonát is megjárt, rutinos Marquezre, a leverkuseni Guardadóra, a villarealos Dos Santosra, vagy Carlos Penára utalunk. Nem is beszélve arról, hogy a pótselejtezőn főleg a kevésbé neves otthoniak brillíroztak. Tehát: gyors, kombinatív középpálya, rutinos védelem és két sztárcsatár. Ráadásul ilyen gyenge selejtezők után a közvélemény elvárásai sem nyomják agyon Mexikót. Mi kell még? Mondjuk egy jó sorsolás, az nem ártott volna! Mert a brazil, horvát, kameruni ellenfeleket felvonultató, A-jelű kvartett mindennek nevezhető, csak éppen leányálomnak nem. Főleg a masszív horvátok miatt, alighanem főként velük kell majd megküzdeni a továbbjutásért, mert azt nehéz elképzelni, hogy a brazilok ne lennének csoportelsők. Jó viszont a menetrend! Számításaim szerint az első körben Mexikó legyűri Kamerunt, miközben a horvátokat jól elverik a brazilok – azért nem ártott volna, ha pár heves délszláv fiú pirossal ki is pontozódik. Aztán kell egy kis latinos csoda a pontszerzéshez Brazíliától, miközben az életéért küzdő Kamerun is pontot rabol a horvátoktól.  És így máris csak annyi kell a továbbjutáshoz, hogy ne kapjanak ki a mindenről döntő horvátok elleni meccsen. Aztán már megint itt is a nyolcaddöntő, ahonnan továbblépve el is érték eddigi legjobb vb-szerepléseiket (1970, 1986): a legjobb nyolc közé jutást!

Viva fútbol, viva Mexikó!


Úgyhogy innen kezdve én is vérbeli mexikóiként fogom kommentálni a meccseiket. Ami, valljuk be, nem is olyan nehéz azonosulási feladat egy olyan ország esetében, ahol a kemény tömény italok, az erősen fűszerezett, paprikás ételek és a vérbő lányok jelentik az országimázst. És még a zászló színe is zöld-fehér-piros. Na, ugye? Hát akkor: viva fútbol, viva Mexikó! Ha már az Akácosalját benőtte a gaz… Kamerunt, a FIFA legőszintébb csapatát Fodor Péter, a foci és a hideg fröccsök patrónusa karolta föl.