Világklasszis világhír nélkül

Thurfjell Karsten

svéd közszolgálati rádió újságírója, borkritikusa

Világklasszis világhír nélkül


Egy kipárnázott cellában senki sem hallja, ha ordítasz. A cellák falát évszázados fekete penész borítja, amely elnyel minden hangot. Hiába sikítasz. Már-már félelemkeltő hát ebben a sötétségben, kipárnázott hangtalanságban járni, és közben nézni a mézesen csillogó tokaji borosüvegeket. A fekete Cladosporium penész adja a tokaji borvidék és borok egyik jellegzetességét. A barackos és mézes, édes, literenként 400 gramm cukrot tartalmazó tokaji aszú híre évszázados. A tokaji aszú története, íze egyszerűen világszínvonalú. De ebből még nem lesz világhír. Ma ennyire édes borral lehetetlenség meghódítani a világot. Skandináviából nézve Magyarország volt az az ország, amely a berlini fal leomlása után a posztszocialista térségből a leggyorsabban nyitotta meg piacait a külföldi befektetők előtt. A megengedő magyar mentalitásnak, a jogszabályok ruganyosságának „hála“ számos külföldi befektető már azelőtt az országban volt, hogy hivatalosan is liberalizálták volna a piacokat. Számos befektető érdeklődött a világklasszis, de nem világhíres, a Bodrog és Tisza közötti borvidékért, azaz Tokajért, de német cégek a balatoni borokban is láttak perspektívát. A balatoni borok amúgy meglehetősen hamar még a skandináv piacokat is elérték. Az 1995-ös bordeaux-i borexpón már mindenki nagy érdeklődéssel várta a beharangozott tokaji reneszánszt, és bár sok még a teendő, a tokaji borvidék az elmúlt huszonöt évben sokat fejlődött a minőség tekintetében. A mai magyar borpiac ma egy dinamikus, egészségesen sokszínű piac képét nyújtja. Sok a jó, ötletes, dinamikus borász, akik meglepően gyorsan tudták magukat megalapozni. Immáron csak mennyiségi problémák, de nem minőségiek választják el e magyar borokat a világhírtől. Persze nagyon nehéz döntés előtt áll most az egész magyar borászat. A jelenlegi sokszínűség örömteli, és akinek van ideje és kedve magyar borokat kóstolgatni, annak igazi élményben lesz része – de a sok, kis mennyiségű és sokszor kimondhatatlan nevű borfajtával, márkanévvel egyetlen más ország piacát sem tudja meghódítani a magyar bor. Ahhoz nagy mennyiségben kell termelni egy-két nagyon jó, könnyen kimondható fajtát. Akar-e ilyen irányba menni Magyarország? A világhírért cserébe lemond-e a mostani kedves sokszínűségéről? Kész-e Magyarország a számára oly fontos tokajitól vagy testes vörös boroktól elmozdulni a könnyed fehérek felé, ahogy azt a nemzetközi tendenciák, fogyasztási szokások diktálják? Emlékszem, hogy a hatvanes-hetvenes években még nagyon kedvelt volt Svédországban a testes vörös egri bikavér. Ha valaki hétvégén valami sütögetést tervezett, zsíros húsokkal, és közben azért a svédektől nem túl idegen lerészegedést is bevállalta, akkor az egri bikavér ideális választás volt. Népszerű is volt, ha valaki a hétvégi kerti partykon ezt a furcsa nevű, akkor még oly távoli, szocialista magyar bort vette elő. Erős volt, testes, vörös, magas alkohol tartalmú – illett hozzánk, svédekhez. Aztán a kilencvenes évektől egyre jobb fehér borok árasztották el a svéd piacot, akár a világ másik végéről, és a többség átpártolt, mert az ár-érték-arány sokszor jobb volt, mint a magyar borok esetében. Magyarországnak Svédországban jó gasztronómiai híre van: a libamájtól a gulyáslevesen át az erős paprikáig ismert a magyar konyha. Ehhez a csípős, zsíros, testes, laktató konyhához jól illenek a testes borok – de ma már egyre inkább csak Magyarországon. Ugyanis a svéd borkínálatból is egyre inkább kikopnak ezek a borok, és hódít a könnyű: mind konyhában, mind borban. Ma egy átlagos svéd borboltban gyakorlatilag képtelenség magyar borhoz jutni, esetleg egy-két pinot noir árválkodik itt-ott a polcokon. A magyar bor híre azonban még él. Amikor még teljesen állami monopólium volt az alkoholterjesztés Svédországban, a magyar boroknak is – az előre felvásárolt állandó kontingens miatt – biztos helyük volt a svéd boltokban, még több italért pedig Finnországba kellett akkoriban mennünk. Térjünk vissza azonban Tolcsvara, a tokaji borokhoz! A múzeumban az 1600-as évekből származó borokat is látni, és a második világháború előtti palackok svéd aukciókon is jól elkelnek. Ki tudja azonban ma már megmondani, milyen is az igazi tokaji bor? Ki lehet biztos ma abban, hogy amit ma tokajiként iszik, az megfelel-e annak, amit száz, kétszáz évvel ezelőtt annak tartottak? Főleg a tokaji vidéken megjelent angol, francia, német vagy osztrák befeketetők hangsúlyozzák, hogy a kommunizmus alatt nem is tokaji készült, hanem valami édeskés lőre, így ők nagyon szigorúan visszatértek ahhoz, ami a második világháború előtt volt a tokaji aszú. (Persze ez a kijelentés is túlzó, mert volt nekem szerencsém 1957-es 3 puttonyos aszút vagy 1956-os  4 puttonyos aszú eszenciát innom: mogyorós, csokoládés, karamellás, mézes mellékíz, igen, édes és testes, mint egy sherry, mint egy madeira, de ebben a kategóriában ilyennek kell lenni.) Tokajban azóta, hogy a New York-i üzletember, Antony Hwang révén megjelent Szepsy István, és megvették 1997-ben a Királyudvart, valamint a fiatal sztárborászt, Demeter Zoltánt alkalmazta, nagyon komoly és biztató dolgok történtek. Ha Anthony Hwang áradozva vezeti körbe az embert a birtokain, csak egyetérteni lehet vele: minden adott ahhoz, hogy egy kis szegmensben nagyot szóljon a tokaji. Anthony Hwang a Loire mentén is jelen van, fehér, különböző mértékben édes borokkal, de Tokajban szeretné a száraz fehéret is jobban népszerűsíteni. A tokaji fehér száraz lehet az, ami nem csak egy kis szegmensben tud nagyot szólni, mint az édes tokaji aszú, de igazi világhíres borrá, mindenki asztalára való, kellemes, fehér borrá válhat. Amire Ausztriából a zöldveltelini képes, arra a tokaji fehér száraz furmint is képes lehet. Ma már többen is dolgoznak ezen, elvégre Szepsy István immáron saját, szintén kiváló borászatát viszi. Demeter Zoltán a Királyudvarban tovább folytatta aztán még a régi hagyományok felélesztését: a tarcali, 16. századi királyi borokat is újra termelik. A kedvencem amúgy a Szerelmi-hárslevelű tőle, amely erősen gyümölcsös száraz fehér bor. Szepsy István vagy Demeter Zoltán fehér borai mindent tudnak ízben, ami elég lehet a világhírhez is. A gond a terjesztéssel, a marketinggel van – márpedig az európai borpiacon uralkodó versenyre más szót, mint hogy darwini élet-halál-harc, nemigen találok. A tokaji furmintról már születnek a pozitív kritikák, de ez nem elég ahhoz, hogy megjelenjék versenyképes méretben a piacon. A tokaji aszúnak még mindig nagyon jó neve van a svéd piacon, de az meg egy édes borpiac, ahol topmárkák kis mennyiségben versenyeznek egymással, nagyon magas áron. És itt nehéz belőni a jó árat. A szélesebb közönségnek szóló svéd piacon ismert magyar márkák a Chapel Hill, a Törley vagy a Dunavár. De olyan kedvesen kimondhatatlan nevekkel, mint például hárslevelű vagy királyleányka, hosszú távon semmi esélye nem marad a tokaji borvidéknek a nemzetközi piacon. Pedig a helyük ott lenne; magyarországi bortúráim során kostolt fehér borok még az alacsony árszegmensben is hozzák azt a színvonalat, ami a nemzetközi piacra lépéshez kellhet. A vörösök pedig igazi bordeaux-i ízvilágú gyümölcsös bombák, de ebben a kategóriában nincs nagy kereslet a nemzetközi piacon, így ezt megtarthatják maguknak a magyarok. A magyar bortermelés legnagyobb hibája, hogy elszigetelt, pedig ma már a bor világa is globalizált: jelentős nemzetközi portfóliók jönnek létre határokon átnyúlóan, a borászok számos országban tanulnak, borászkodnak, könnyen váltanak országok, ízek, stílusok között. Valamint főleg a nyugati piacokon a biotermékek hódítanak, és a bioborok piaca is feljövőben van. E networkökben ma alig van jelen a magyar borászat, sokszor a régi-régi kapcsolataik révén tudnak és próbálnak csak itt-ott magyar borokat értékesíteni. Ez azonban koncepciótlanság. Ha a svéd piacot nézzük, a pezsgő is fontos szerepet játszik, és itt is vannak jó magyar termékek, például az 1997 óta bevezetett és kategóriájában még mindig a legjobb ár-érték-arányt hozó Chapel Hill chardonnay pezsgő (a Törley exportpezsgője), de erősen jelen van a svéd piacon a másik Törley-termék, a jóval édesebb Gala Sec, vagy a rozétrendekhez illeszkedő Chapel Hill Pinot Noir rozépezsgő is. Ha nem is a világban, de Magyarország mellett talán Svédországban is még azért “világhírű” így a magyar bor.

Milyen is az a világhírű magyar bor?


Ismeretlen, követhetetlen, rossz.
Nagy lehetőség.

SZAVAZAT UTÁN