Véres vidéki romantika

Fotó: VS.hu/Szabó Dániel / VS.hu/Szabó Dániel

-

Tősgyökeres budaiként mindig lepergettem magamról a lenéző pestizést. A pestizés általában a kocsmai heccelések velejárója, amit a vidékről elszármazott srácok vetnek a fővárosiaknak. Ezzel együtt az egyszeri budapesti srác úgy érzi, hogy tényleg kimaradt valamiből, kevesebb ér, megkockáztatom, nem elég férfias.. Ezért úgy döntöttem, kipróbálom a létező legférfiasabb munkát, amit a rákhalászat után el tud képzelni az ember: a favágást.


A macsóság árnyékában mindig ott vannak a nők. Édesanyám tizenhat év és jóval a gimnáziumi fakultációválasztás után tartotta fontosnak elmondani, hogy ő mindig egy erdész felesége akart lenni. Így nekem az a feladatom, hogy erdész legyek, és egy lány hasonló álmait váltsam valóra. Addigra én már a plusz történelem- és irodalomórákon ültem. Még most sem tudom, hogy viccelt-e, vagy a mai napig csalódást okozom neki. Mentségemre szóljon, barátnőm apja egy erdőgazdaságnál dolgozik vezetőként. Ez is csak kapufa, ami ugyanúgy mellé, csak sokkal közelebb van. Barátnőm annyira vidéki, hogy a szülőfaluja a szlovák határhoz közel, a Börzsöny lábánál fekszik. Itt az elmúlt évek során a pestizéssel nem találkoztam, mert ez a fővárosba költözött vidékiek sajátja. Engem könnyen befogadtak, soha sem lettem lepuhányozva. De mindig tepertem azért, hogy nekem is legyen egy „kint az erdőn”, vagy egy „favágás közben” sztorim. Ezért, amikor Péter mondta, hogy megy ki „fázni”, akkor kaptam az alkalmon, hogy csatlakozzak. A falusi kocsma Stihl-fűrészes, pucérnős naptára tövében meg is történt az elméleti felkészítés.


A döntés márciusra már megvolt.


Naivan természetesen azt hittem, hogy a favágás a fa függőleges helyzetből történő elmozdítását jelenti. A törzsek azonban nemcsak állva nagyok, hanem vízszintesen is. Amikor Péter elmondta, hogy alapvetően már minden le van döntve, megnyugodtam. Rémálmaim láncfűrészes öncsonkítása messzebb került tőlem, mint Budapest. De a rönkre vágás egyáltalán nem olyan egyszerű, és ugyanannyira veszélyes. Az időjárás első nyárszagú leheleteikor már nem lehet dönteni.. Korábban az év minden szakában lehetett, de a zöldhatóság, a természetvédelem elérte, hogy csak a tavaszi rügyfakadás előtt, márciusig lehet a fákat kivágni. Ez persze érthető, mert így a fészkelő madarak, a növények, a vad számára elviselhetőbb a munka. Viszont sok mindent felborít. Az ember így kevésbé tud gazdálkodni az idejével. Hiába nem alkalmas rá a környezet, ha óriási a sár, ha szakad az eső, akkor is menni kell, amikor közelít a szezon vége. Ez pedig pont fordított hatású, mert a talajnak sokkal jobban árt az ilyenkor végzett munka. Másrészt régen a favágás hivatás volt. Egész évben feladatot adott, meg lehetett belőle élni. Most jóformán alkalmi kereset, párja a mezőgazdasági idénymunkának, ami van, ha van. Igazából senki sem foglalkozik azzal, hogy miből lesz pénz, amikor éppen tilos kint lenni.



Velem együtt négyen voltunk fent a hegyen. Csak férfiak. A lakott területtől viszonylag messzebb vártak minket a stószokba húzott törzsek. Amikor már tudtam, hogy fa nem fog rám dőlni - és Péter barátom azt is tisztázta velem, hogy a fűrészt meg kell hagynom a nagyoknak - arra készültem lélekben, hogy a rönkállításban szétmegy majd a kezem, meghúzom a hátam, és egyáltalán, nem fogom bírni fizikailag. A fatörzsek feldarabolásakor nagyon kell vigyázni a fűrésszel. Ha a földbe fut, akkor tönkremehet, kimehet az éle. Ilyenkor reszelni kell, amitől megrövidül az élettartama. Bármikor jöhet valami, ami megölheti az egész napot. És az eszköz vízszintesen sem kíméli a végtagokat, amihez hozzáér, azt viszi. A méternél hosszabb darabokat pedig halomba kell rakni. A kezemmel kapcsolatos aggodalmam megoldódni látszott. A technológia a pakolást sem hagyta meg a maga tenyérközpontúságában. A profik egy fémkampót használnak. Ezt bele kell fágni a fába, azzal felállítani, alányúlni és rárakni a halomra. A képlet egyszerűnek tűnik, de nem az. Számít, hogy az ember húzza vagy tolja a rönköket. Ha tolja, akkor könnyen elviheti a lendület, aminek csúnya sérülés lesz a vége.



Hogy könnyebben menjen a kampózás, Péter jól kihegyezte nekem a fémet. Aztán kezdődhetett a pakolás. Elsőre egészen meg voltam elégedve magammal. Fizikailag úgy éreztem, hogy bírom a terhelést. Néha ugyan kicsit utánamozdultam az eldobott fának, de aztán belejöttem. Ilyenkor hajlamos az ember elbizakodni. Amikor már favágónak képzeli magát, biztosra vehető, hogy beüt a baj. A pakolás a legegyszerűbb rész. De a frissen élezett kampó nem így gondolta. Jó másfél óra után az egyik rönk a felállításakor kimozdult a helyéről, és a kampó inkább az alkaromba vágta magát. Több centi mélyen, be a bőr alá, szerencsére megmaradva a kötőszövetben, ütőeret nem érve. A pillanatok alatt vérfürdővé változtatott favágás elvesztette a báját, és eldőlt: én aznap még a fákkal sem fogok beszélgetni. Helyette jött az orvos, a tetanusz és a fejfogás. Szerencsém volt, mert a sebem csak a munkának vetett véget és nem az életemnek. Be a terepjáróba, hegyről le, azon gondolkodva, hogy vajon milyen történetek kerekednek majd a kalandomból. A „kint az erdőn” sztorit végtére is megkaptam.

A másfél órás favágónak pedig megmarad a karjára csapott heg, a „Kampókéz” becenév és a pesti gyökerek.