"Véletlenül fejbe lőtte" -még mindig a Ponyvaregény

Fotó: The Picture Desk / The Picture Desk

-

A Ponyvaregény klasszikus film, biztosan tud olyan párbeszédet belőle, amit mi is idézni fogunk. De tudja-e, hogyan működik? Például mikor művészi eszköz, és mikor öncélú a niggerezés?


Zed is dead – Mi idézhető a Ponyvaregényből?

A legtöbb klasszikus státuszba jutott mű nem a szöveg egészeként, hanem széles körben elterjedt idézeteken keresztül épült be a kánonba, vált közös hivatkozási alappá, gondoljunk csak a Casablanca egysorosaira, Hamlet monológjára vagy az Anna Karenina nyitómondatára. Ez alól a Ponyvaregény sem kivétel, ráadásul filmjében Tarantino maga is számtalan idézetet használ, ezzel újraélesztve látszólag elfeledett vagy háttérbe szorult alkotásokat. Az internet hatalmas lökést adott a szöveges – és mozgóképes – idézetek terjedésének, de a Ponyvaregényből is csak bizonyos töredékek épültek be a kortárs folklórba: Jules és Vincent egymás mellett, kezükben pisztoly, vagy a tvisztverseny, miközben a nemierőszak-jelenetet szinte egyáltalán nem idézi senki. Michael Newman filmesztéta szerint Vincent és Mia táncának egy esküvőn történő rituális ismétlése „beleszelídíti” az eredetileg jóval ellentmondásosabb tartalmakat a mindennapi kultúrába, amit azonban a férfiasságeszményt alapjaiban kikezdő nemi erőszakkal nem lehet megtenni: ebből a cselekményszálból szélesebb körben – épp az atrocitás megtorlásáról szóló – „Zed is dead” bonmot kering. A Ponyvaregény töredezett szerkezete mintha eleve arra ingerelné rajongóit, hogy szedjék a filmet még kisebb darabokra, vadásszanak a más művekből átemelt részletekre, és maguk is továbbterjesszék kedvenc kulcsmotívumaikat. Tarantino számára az idézés tiszteletadás és rituálé, és azzal, hogy ezt sikeresen megtanította rajongóinak is, szavatolta a Ponyvaregény továbbélését a kultúrában.


Fabienne: Kié ez a motorbicikli? Butch: Ez egy chopper, édes. Fabienne: Kié ez a chopper? Butch: Zedé. Fabienne: Ki az a Zed? Butch: Zed egy halott, édes. Egy hulla.


Végeláthatatlan fecsegés – Elmore Leonard, az ősforrás

A Ponyvaregényben már a cím is jelzi Tarantino irodalmi kötődéseit, de a párbeszédek kidolgozottsága, a szlengre alapozott szövegalkotási technikája, a sok, egyenként is markáns szereplőt mozgató, összetett cselekményszövése egyértelműen a tavaly elhunyt Elmore Leonard munkásságát idézi. Tarantino rajongását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy következő filmje, a Jackie Brown egyenesen egy Leonard-regény, a Rum Punch adaptációja volt, de az elsősorban western- és bűnügyi regényeiről ismert szerző világlátása áthatja a Ponyvaregényt is. Leonard regényeinek fecsegő felszíne alatt folyamatos szorongás dolgozik: erős félelem a külvilág felé mutatott imázs megingásától. És amikor felfeslik a coolság maszkja, és véletlenül elsül a fegyver, Tarantino filmjeihez hasonlóan nem marad más a hátsó ülésen, csak vér és némi agyvelő, meg a bamba arcokra kiült értetlenség.



Warhol és a Big Kahuna Burger

Andy Warhol köztudottan imádta a junk food minden formáját, és ebben a rajongásban élte meg leginkább saját amerikai indentitását. Úgy gondolta, hogy a junk foodban a demokrácia és egyenlőség eszméje testesül meg, mert lehetőséget ad arra, hogy mindenki önként pontosan ugyanazt az olcsó, igénytelen kaját egye. Tarantino már nemcsak az amerikaiság és az intézményesült képzőművészet működésmódját látta tükröződni a junk food kultúrában, hanem az egész nyugati kultúrát egy Big Macre redukálta, amikor a Ponyvaregény elején a piti gengszterek az Európa és Amerika közötti különbséget abban ragadják meg, hogy kicsit másképpen nevezik a sajtburgert és a Big Macet.



A Ponyvaregény amúgy is tele van junk fooddal: a keretként szolgáló kulcsjelenet egy olcsó dinerben játszódik, Vincent és Jules első párbeszéde a hamburgerekről szól, Jules az Ezékiel-monológ előtt hosszasan prédikál arról a sajtburgerről, amit haláluk előtti utolsó étkezésként áldozataik fogyasztanak. Ez a szendvics egyébként egy kitalált hawaii gyorsétteremlánc, a több Tarantino-filmben is feltűnő Big Kahuna Burger terméke. Fontos megjegyezni, hogy a kocsiban Vincent és Jules a legelterjedtebb és legolcsóbb gyorsétteremláncról, a McDonald'sról diskurál, amihez képest a hawaii hamburgerkultúra – a szörfösökhoz is kötődve – magasabb minőséget képvisel. Ezt alighanem Jules is így gondolja, hiszen a kóstolás után ennyit mond: „Ez egy igazán finom hamburger!” Később Vincent is találkozik a minőségi, felárazott junk fooddal, méghozzá abban a jelenetben, amelyben a Jack Rabbit Slim’s nevű étkezde már konkrétan is a tömegkultúra múzeumaként jelenik meg Monroe-nak öltözött pincérekkel és Elvis-imitátorokkal. Itt kóstolja meg a méltatlankodó Vincent Mia Wallace nemes egyszerűséggel ötdolláros turmixnak nevezett italát, amit legnagyobb meglepetésére nagyon finomnak talál. Maga a Ponyvaregény című film is olyan, mint ez a turmix: professzionálisan elkészített, kifinomult ízlésű, sznob rajongóknak szánt, de olcsó és elhasznált ötletekből álló tömegtermék.


Vincent: Tényleg egy 5 dolláros turmixot rendeltél? Mia: Aha. Vincent: Egy sima turmix, tejből és fagylaltból. Mia: Tudtommal. Vincent: És 5 dollár? Bourbon sincs benne? Pincér: Nincs. Vincent: Csak kérdeztem. ... Vincent: A francba, ez a turmix kibaszottul finom!


A rákszörnyek támadása – B-filmek imitációja

A Jack Rabbit Slim's falát olyan az ötvenes-hatvanas évekből visszamaradt filmposzterek díszítik, mint például A rákszörnyek támadása vagy a Rock All Night plakátja. A filmek legtöbbje Roger Corman műhelyéből került ki. Ugyan a Ponyvaregény már a főcím előtti szócikkel deklarálja viszonyát a korszak aljakultúrájával, így a másodvonalbeli filmekkel és könyvekkel, de ez a viszony jóval szorosabb pár frivol idézetnél. Tarantino szereplői, a nagydumás behajtók, a bokszoló, akinek el kellene adnia a meccset, rablásokból élő szerelmespár, a kiszámíthatatlan femme fatale egytől egyig mintha egy korabeli ponyva lapjairól vagy egy olcsó film noirból léptek volna elő. De a Ponyvaregény stílusa is több ponton megidézi az autósmozikba szánt hatásvadász exploitation filmeket. A kevés, legtöbbször csak a szereplők lekövetését szolgáló kameramozgás, az extrém alsó-felső kameraállások, a verbalitás kiemelt szerepe mind ehhez a hagyományhoz kötik a filmet, de míg például Cormannél ez részben az alacsony költségvetés eredménye volt, addig Tarantinónál már tudatos imitáció. Különösen érdekes, hogy a Ponyvaregény leköveti az exploitation film történetét: a Mia drogtúladagolását ábrázoló jelenetben például a hatvanas évek pszichedelikus drogfilmjei köszönnek vissza. A film előrehaladtával a szövegelést fokozatosan leváltja az egyre brutálisabb erőszak. Az első jelenetekben még csak szóbeli utalások történnek, később már változatos kínzásokat és kivégzéseket látunk. Az ötvenestől a hetvenes évekig pontosan ezt az ívet járta be az exploitation film, ahogy egyre bátrabban aknázta ki a sokkoló erőszak-ábrázolás lehetőségeit.


Pulp Fiction


Minden, ami igazán lényeges, a mellékhelyiségben történik

Amilyen gyakori téma a Ponyvaregényben az étkezés, annyira meghatározó motívum az ürítés: a film világának legfontosabb helyszínei az étkezde és a mellékhelyiség. A mosdóban bújik el az a srác, aki megpróbálja lelőni Vincentet és Jules-t, de a golyók valami csoda folytán nem sebzik meg őket. A Jack Rabbit Slim’s vécéjében kap kedvet Mia Wallace pár csík kokain után a táncversenyhez, Vincent pedig a film során háromszor távozik a mellékhelyiségbe, és mindegyik alapvető fordulatot hoz az életében és a sztoriban egyaránt. Mia majdnem végzetes drogtúladagolásáról, a dinert kiraboló pár és Jules összetűzéséről is azért marad le, mert a vécén ülve egy ponyvát olvasgat, arról nem is beszélve, hogy a halál is gyakorlatilag a vécén ülve éri. Hogy szegény Vincentnek miért kell ilyen csúnyán végezni, csak az – időben korábban történt – zárójelenetben válik egyértelművé: amíg Jules a csoda hatására az Ezékiel-passzuson elmélkedik, addig az a Vincent, aki hiába élt túl egy életveszélyes szituációt, és utána hiába lőtt fejbe valakit közvetlen közelről véletlenül, egyszerűen „kimegy szarni”. A szolídan pocakos bűnözővel bármi történhet, nem fog megváltozni, nem fogja másképpen értelmezni a körülötte lévő világot, mint eddig, és megmarad egy földhöz ragadt lúzernek, aki gyorsétkezdékben és mellékhelyiségekben üti el az időt két gyilkosság között. Bezzeg Jules a csoda hatására elhatározza, hogy kilép a gengszteréletmódból, és jó útra tér: nem lesz se több, se kevesebb, csak önmaga.


Pulp Fiction


Véletlenül fejbe lőtte

Az öncélú erőszak alapvető jellegzetessége Tarantino filmjeinek, elég ezzel kapcsolatban a Kutyaszorítóban füllevágás-jelenét felidézni. De a Ponyvaregény még ennél is tovább megy, amikor az erőszakot, gyilkolást, halált teljesen súlytalan, következmények nélküli tettként kezeli. Ebből fakad a „niggertakarítás” epizód végtelen abszurditása: a ruhát és kocsibelsőt összekenő vér és agyvelő kizárólag gyakorlati probléma ebben a filmben, és a félidióta gengsztereknek még ehhez a takarításhoz is egy profi segítőre, egy problémamegoldóra van szükségük. A gyilkolás a Ponyvaregényben kizárólag esztétikai szinten értelmezhető történés, ami Tarantinót a gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről értekező Thomas De Quincey örökösévé teszi.



Megmasszíroznád a lábát egy férfinak is?

Míg az erőszak ábrázolásában Tarantino formabontóan merész, filmjeinek viszonya a szexualitással már jóval ellentmondásosabb. Nem arról van szó, hogy világából hiányozna a szex: hősei a maguk módján beszélnek róla („Miről is szól a Like A Virgin?”), és csinálják is (lásd a Jackie Brown háromperces menetét), a Ponyvaregényben mégis inkább az aktust helyettesítő pótcselekvéseket látunk. Lábmasszázs, tánc, illetve Butch és Fabienne orális fixációja adják a Ponyvaregény hőseinek szexuális életét, de végül Vincent Vega is csak egy injekciós tűvel hatolhat a vágyott Miába – igaz, egyenesen a szívébe. Az alapvetően homofób férfiközösség („Megmasszíroznád a lábát egy férfinak is?”) mintha végig az anális behatolás bűvkörében létezne: a végbélben hordott aranyóra a bajtársiasság legőszintébb kifejeződése, a férfiak közti nemi erőszak a hatalomgyakorlás eszköze, hasonlóan a börtönfilmekhez vagy a konkrétan megidézett Gyilkos túrához. A Ponyvaregény férfitársaságában Pumpkin és Honey Bunny, illetve Butch és Fabienne kettőse miatt a heteroszexuális kapcsolat kellemetlenül banálisnak hat, egy kézfogás a helyi femme fatale-lal viszont rövid úton halált okozhat. Ebből a saját férfiasságát minduntalan verbális és fizikai erőszakkal megerősítő, de mégis kamaszosan esetlen hím közegből emelkedik majd ki a későbbi Tarantino-filmek emblematikus figurája, az erős, önálló és mindenekelőtt veszedelmes nőalak, nevezzék akár Jackie Brownnak, akár Menyasszonynak.


Jules: Nanananana, álljunk csak meg! Kinyalni a pináját, és megmasszírozni a lábát, az kurvára nem ugyanaz. Vincent: Nem ugyanaz, de ugyanaz a műfaj. Jules: Nem is ugyanaz a műfaj, baszd meg. Figyelj, lehet, hogy a te masszázsmódszered más, mint az enyém. De akkor is! Fogdosni egy nő lábát, és bedugni a nyelved a legszentebb szentségbe nem ugyanaz a műfaj, nem ugyanaz a játék, nem ugyanaz a sportág, baszd meg. Egy lábmasszázs nem jelent szart sem! Vincent: Te csináltál már lábmasszázst? Jules: Nekem beszélsz te a lábmasszázsról? Én abban mester vagyok, baszd meg. Vincent: Sokat masszíroztál? Jules: Naná! Tökélyre fejlesztettem a technikámat. Nem csiklandozok, vagy ilyesmi. Vincent: Megmasszíroznád a lábát egy férfinak is? Jules: Baszd meg!


Az N-betűs szó

A Ponyvaregényben és az egész Tarantino-életműben elhangzó úgynevezett csúnya szavak közül az N-betűs szó váltotta ki a legélénkebb figyelmet. A Spike Lee filmrendezővel ma már menetrendszerűen lefolytatott cicaharcok, a Kutyaszorítóbant és a Ponyvaregényt övező felháborodás rámutatott arra, hogy Tarantino a kilencvenes évek elején vállaltan „white trash” filmrendezőként több íratlan szabályt megszegve nyúlt az afroamerikai kultúrához. Megszállottságát az N-betűs szóval egyrészt az hitelesíti, hogy az író-rendező minél hűségesebben próbálta visszaadni az utcai bűnözők politikailag inkorrekt nyelvét, de ezzel párhuzamosan a kifejezés számos többletjelentéssel is feltöltődik. Tarantino fehér gengszterei számára a „nigger” veszedelmes hipermaszkulinitást is jelöl, és a domináns fekete férfi ebben a közegben a mindig potens menőség megtestesítője. Jules karaktere a Ponyvaregényben tökéletesen illusztrálja mindezt: nem csupán egyenrangú bérgyilkostársával – érdemes összevetni viszonyukat a nyolcvanas évek olyan fekete-fehér párosaival, mint a 48 óra hősei –, de míg Vincent folyamatos erőfeszítéseket tesz saját menőségének fenntartásáért, és beszólogat például a problémamegoldó Wolfnak, addig Jules számára ez természetes adottság. Jules intellektuálisan is a többi szereplő fölé emelkedik, és a néző számára is irányt mutatva ő az egyetlen, aki rákérdez a látottak értelmére, aki képes kritikusan viszonyulni a saját manírjaihoz és kedvenc Biblia-idézetéhez. Végül a sztoriban egyedüliként jellemfejlődéssel is zárja a napot.


Ki vezeti át a gyöngéket a sötétség völgyén?

Tarantino a híres Ezékiel-monológot nem meglepő módon egy régi Sony Chiba-harcművészfilmből emelte át. A szöveg egyébként csak kis részben származik valóban Ezékiel könyvéből, nagyobb része különböző bibliai szöveghelyek tákolmánya. A filmben a szöveg annyiszor hangzik el Jules szájából, ahányszor Vincent vécére megy, de míg Vincent harmadik ürítése elhozza számára a halált, Jules a harmadszor előadott monológ után megkegyelmez Pumpkinnak, és életében először elkezdi értelmezni a passzust, azonnal alkalmazva is az aktuális szituációra. Jules a passzus értelmezése során arra jut, hogy a piti tolvaj Pumpkin a gyöngével, és ő, vagyis Jules a gonosszal azonos, akinek zsarnoksága fenyegeti az igaz embert – de éppen ezért kell megpróbálnia megváltozni. Az ilyen értelmező párbeszédek mindig központi jelenetőséggel bírnak Tarantino filmjeiben, mert figurái számára a meglévő szövegekhez való viszonyulás identitásképző erővel rendelkezik. A Kutyaszorítóban is egy parázs szövegértelmező vitával kezdődik, csak ott kiindulópontként nem a Bibilia, hanem Madonna Like a Virginje szolgál. Az Ezékiel-passzust a filmtörténet egyik legemlékezetesebb monológjaként tartják számon, nem véletlen, hogy Samuel L. Jackson nemrég egy talkshow-ban bizonyította, hogy még mindig kívülről tudja a szöveget.


„Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok!”



A 300 000 fontos banán

A Ponyvaregény kétségtelenül az utóbbi két évtized egyik legnagyobb hatású filmje, gyakorlatilag nincs olyan szelete a kultúrának, amelyen ne hagyott volna nyomot. Soundtrackje gimnazista házibulikon, mondatai szállóigeként, Mia, Jules vagy Vincent karaktere pólókról, netes mémek formájában köszönnek vissza a mai napig – még Ki kicsoda? társasjátékot is készítettek a film karaktereivel a „Does he look like a bitch?" mondatot meglovagolva. A rajongói kultúrában egyre népszerűbb cosplay-hullám is megtalálta magának Mia karakterét, a neten több tutorial található, amelyek megmutatják, hogyan változz smink és jelmez segítségével túlkokózott Miává. Banksy egyik emblematikus munkája is a filmhez kötődik: ezen a graffitin Vincent és Jules látható öltönyben, azonban fegyver helyett kezükben banánnal. Banksy ezzel egyszerre utal Warhol banános The Velvet Underground-lemezborítójára, figurázza ki a filozofáló és megtérő gengszterek motívumát, de munkája az erőszakot dicsőítő tömegfilm elleni pacifista kiáltványnak is értelmezhető. Az utcán elhelyezett falfestmény sorsa egyébként Tarantino-filmbe kívánkozik: a londoni közlekedési vállalat egyik tisztítómunkása egyszerűen letörölte a falról a 300 000 font értékűre becsült művet. A vállalat az esetet így kommentálta: „A graffitik letisztításáért felelős dolgozóink professzionális tisztítók, és nem professzionális műértők.” A Ponyvaregény legfrissebb újraalkotásai közül különösen kedveljük a film 8-bites remake-jét és az alábbi 1 perces vonalrajzverziót:



Szerzőink a Prizma filmes folyóirat szerkesztői. Heti rendszerességgel jelentkező cikkeiket a VS.hu-n is megtalálják, más írásaikat pedig a Prizmában olvashatják.