Figyelem! Felnőtteknek szóló tartalom.

Elmúltam 18 éves, Belépek. Még nem vagyok 18 éves.

Vándorszakács 14.: Diliházból az Ararátra

Fotó: VS.hu

Drogok, alkohol, vándorlás nőről nőre és kontinensről kontinensre. Életreceptek csak olvasásra, ételreceptek kipróbálásra a vándorszakácstól. Tizennegyedik rész: Grúziában, háború idején.


Nehezemre esett beülni Géza mellé, teljesen elbizonytalanodtam: akarom én ezt az egészet? Rettegtem otthon hagyni Aisát. De elindultam, és ezzel megkezdődött egy új szakasz az életemben. Géza kicsit jobban felkészítette magát az útra, mint én, de csak nagyon kicsivel: hozott magával egy teljesen használhatatlan GPS-t extrának. A Szoborparkból indult a rally, ahol megkaptuk potyautasunkat, Ferencet, az RTL Klub operatőrét. Neki legalább volt egy iránytűje és egy nagy felbontású Európa-térképe, amiről az országok fele hiányzott, ahová készültünk. Felmatricáztuk a kocsinkat, és nekivágtunk a nagy útnak. Nem tudtam megállni, hogy ne beszéljem le az összes egységemet a telefonomról. Folyamatosan hívtam Aisát, amikor megálltunk valami miatt. Nem akartam, hogy a többiek hallják, miket beszélek vele.

Vándorszakács14

Nem vettük komolyan az első napunkat. Annyit tudtunk, Mostarban lesz az első táborhely, de hogy hol, arról lövésünk sem volt. Itt akartuk rendbe szedni a GPS-t, és a második nap teljes lendülettel beszállni a versenybe. Volt más baklövésünk is, természetesen anyagi, mert szinte csak forint volt nálunk, és ezt a határ közelében akartuk átváltani. Persze nem sikerült. Egy vadonat új Nissan Pathfinderrel, egy nagyon menő kocsival vágtunk neki, akik nem ismertek bennünket, azoknak mi voltunk a két gazdag köcsög. Valójában a két legcsóróbb voltunk a nmezőnyben.

A kocsik között volt két Moszkvics is, amikre nagyon irigy voltam, egy Lada és egy szedett-vedett Peugeot. A Ladában, amit később csak Ezüstnyíl néven emlegetett mindenki, két csaj utazott. Ferencünk lassan, ahogy oldódott a társaságunkkal, elmondta, hogy jó, ha tudjuk, neki van néhány komoly baja, és hipochonder, klausztrofóbiás, és felsorolta az összes általa ismert betegséget. Egy teljes patikát hozott magával, de azért minden gyógyszertárnál meg kellett állnunk, hogy pótolja, mert eszébe jutottak még olyan szerek, amikre biztosan szüksége lesz. Nem irigyeltem Gézát: utasai egy alkoholista drogos, aki a napokban szabadult az elvonóból, és egy már majdnem pszichopata hipochonder tévés, némi szuicid hajlamokkal. Később kiderült, Gézának is vannak komoly gondjai, de más jellegűek.

kauk grúz

Első napunkon teljesítettük a napi távot, megérkeztünk Mostarba, természetesen utolsónak. Mire rátaláltunk a szállásra és a többiekre, akik igencsak emelkedett hangulatban voltak egy kocsmában, már éjfél is elmúlt. Itt találkoztam először G Robyval és fiával, akik később nagyon jó barátaim lettek. (Pár évvel később Dél-Afrikában mindketten meghaltak egy autóbalesetben.) Vázoltuk késésünk okát, meg a pénzt, amit nem tudtunk beváltani. Erre az öreg Robi odaszól a fiának,„adj nekik ötszáz eurót, Robcsi”. Nem akartunk hinni a fülünknek, csak tíz perce ismertük őket, és rögvest ekkora bizalom. Ezzel a pénzzel napokra kihúztak bennünket a szarból.

Nem éreztem igazán jól magam. Innom nem lehetett, szedtem az Antethilt, és rettentően hiányzott Aisa. Szinte biztos voltam abban, hogy a büdös életben nem fogunk mi Jerevánba érni, és szidtam magam, miért nem indultam már vissza hajnalban Aisához. Dél körül el is tudtunk indulni végre Montenegrón keresztül Koszovóba. Csodaszép tájakon mentünk keresztül. Géza megpróbálta kihozni magából a legjobbat, a kocsiból is, de mielőtt kiértünk volna a montenegrói nagy kanyonból, amerre estefelé szinte senki sem járt, kaptunk egy defektet a bal hátsó keréken. Nem estünk kétségbe, gondoltuk, most bizonyítunk Ferencünknek, és kipattantunk a vasból, nekiestünk a kerékcserének. Géza mondta, hogy tökéletesen fel lett készítve a vas az útra, annyira, hogy a szervizben mindent kiloptak belőle, ami mozdítható volt. A pótkerék-leengedő kurblit is magukévá tettek a lelkes szerelők. Igaz, eleinte a pótkereket sem találtuk meg, egy arra tévedő helyinek kellett megmutatnia. Pedig mi mindent kipakoltunk a csomagtartóból. Ennél a típusnál a pótkerék egy lánccal van felfogatva a kocsi seggéhez. A leengedő vas nélkül pedig lehetetlen levarázsolni onnan. Azt kezdtem érezni, semmi különbség nincs a diliházam és a rallym között. Az ember, aki segített, legyártotta a lakásán ezt a kurbliszerű rudat, visszaautózott a negyven kilométerre lévő házától, és ki is cserélte a kereket nekünk. Az első kocsmába behívtuk megvendégelni, és rendezni vele a számlát, de nemhogy pénzt nem fogadott el, még mi voltunk a vendégei a vacsoránkra is. Hajnali négyre érkeztünk meg Pejába, a koszovói városba a hotelünk elé, ami a Tony Blair utca és a Bill Clinton tér sarkán volt. Az egész város ilyen utcanevekkel van tele.

Vándorszakács14

Harmadik napra maradt az első hét legnehezebb szakasza, Albánia. Több száz kilométert mentünk a Drina völgyében a hegyoldalon mászva, mint pók a falon. Alattunk szédítő mélységben hömpölygött a folyó. Az aszfalt nélküli, kavicsos, földes úton sehol egy korlát. Tudtam, itt a vége, ezen a napon elpusztulok, miért is nem indultam már az első reggel vissza Aisához. Valami csoda folytán mégis megérkeztünk Macedóniába az Ohrid-tó partjára, természetesen ismét utolsónak. Másnap Isztambul, szintén utolsóként. Következő nap Konya, megint sereghajtónak.

Normális időben először arra a helyre érkeztünk, ahol egy pihenőnapja volt a mezőnynek, a Földközi-tenger partján, egy kisvárosban. Szerintem ide csak azért érkeztünk meg időben, mert ramadán idején voltunk. Konya a törökök vallási központja, és lehetetlen volt piához jutni.

Lassan kezdtem élvezni ezt a játékot. Rengeteget fényképeztem, folyamatosan apró ajándékokat vásároltam Aisának, mint egy hülye turista, minden helyről valami apróságot akartam neki vinni.

Kurd földön jött az én napom, amiért végül is rádumáltak a nevezésre. Diar Bagiban az egész mezőnyre kellett főznöm. A terv egy datolyás bárányragu volt. A nagy kapkodásban, hogy időben a helyszínre érjünk, elfelejtettünk bevásárolni. Telefonon adtam le Robinak a listát. Bárány helyett kecske, amit nem is bántam. Voltak olyanok, akik, amikor megtudták, hogy kecske, esküdöztek, hogy nem esznek belőle, inkább éhen döglenek. Robi késett, de éjfél előtt kész lettem a kajával, és olyanra sikeredett, hogy én lepődtem meg a legjobban. Tényleg parádés volt. Óriási sikerem volt, még azok is áradoztak, akik az elején nem akartak enni belőle.

Vándorszakács14

Másnap Gézát kellett egy reptérre vinni, mert zűrös otthoni ügyei miatt mindenképpen haza kellett mennie Budapestre. Abban maradtunk, majd Tbilisziben bevárom. Innentől mindennap más vezette a vasat.

A grúz határátlépésünk meghaladta minden képzelőerőmet egy nehéz határátlépésről. Órákig szórakoztak különféle papírokkal, megröntgenezték a kocsikat, folyamatosan sorokba rendeztek bennünket egy gigászi vaskapu előtt. Ültünk a kocsikban, és vártuk, hogy kitáruljon előttünk Grúzia, aztán óriási recsegéssel, nyikorgással megmozdult a hihetetlen méretű vastákolmány. A határőr kiabálására lettünk figyelmesek, hogy indulhatunk, mert csak a nagy büdös sötétség volt előttünk, de olyan, amilyet még nem tapasztaltam soha. A határtól nem volt igazán járt út az első városig. A rövid távot másfél óra alatt küzdöttük le a vaksötétben, átlag tizenöt kilométer per órás sebességgel. Mintha az autók fényszórói sem működtek volna rendesen ebben a feketeségben.

A városka, ahova jutottunk, két párhuzamos utcából állt, így nem volt nehéz a szállásunkat megtalálni: az egyetlen épületet, amire az volt írva, hogy hotel. Inkább hasonlított munkásszállásra, kollégiumra, laktanyára, mint szállodára. Áram nem volt az épületben, egy hetven év körüli, otthonkába öltözött bárisnya elemlámpával mutatta az utat a szobánkhoz. Hatvan évet mentünk vissza az időben. A nénike beparkoltatta velünk a kocsikat az épület mögötti udvarra, mert ott biztonságosabb, ha jönnek az oroszok. Ekkor ugyanis a grúzok háborúban álltak az oroszokkal. Ezért nem volt áram éjszakára az egész országban. Kivéve persze a kocsmákat, mert ott zajlott az élet, de rendesen.

albán

Reggel már éreztük, hogy háborús övezetbe keveredtünk. Hotelünk egyben laktanyaként is üzemelt. A lépcsőházban sok állig felfegyverzett katonával futottam össze, mosolyogva pózoltak teljes harci díszükben a kamerámnak. Parkolónk valóban védett volt az oroszok ellen, mert órákig kellett várnunk, amíg ki tudtunk állni a harckocsiktól.

Minden reggel én ébredtem elsőnek a mezőnyből, és imádtam ezeket a reggeleket, mert egyedül lehettem. Be tudtam bolyongani a piacokat, a lepattant krimókat, és olyan helyekre jutottam el, ahova senki a mezőnyből. Élveztem, hogy rátaláltam azokra a helyekre, ahol megihattam az első kávém, és közben írtam egy rövid, naplószerű dolgot vagy inkább leveket, amivel Aisát akartam meglepni. Titokban csináltam, nem akartam, hogy bárki is lássa, megkérdezze, mit írogatok. Ajándéknak szántam, amit kizárólag csak ő olvashatott volna el, ha el nem vesztem. Még címet is adtam neki: „Diliházból az Ararátra”. Sajnáltam nagyon, mert ez lett volna a legtöbb, amit adhattam volna eddigi ismeretségünk során. Ez tipikusan az én formám, ha valamit nagyon akartam, sosem sikerült. Ez van ma is. Mindig az adott pillanatban dől el a sorsom. Tervezgetni már évek óta nem merek, ha mégis, akkor az megvalósítatlan álom marad.


A sorozat eddigi részei