Van, amikor az agyba épített számítógép is kevés

Fotó: Gage Skidmore (CC-BY-SA 2.0) / István Hajdu

-

Mit csinál egy titkosügynök, ha csipet ültetnek a fejébe, amivel mindenféle hálózatra tud csatlakozni? A CBS Intelligence című sorozata szerint leginkább bénázik. Az első évadot csak az utolsó rész mentette meg.


Január elején megírtuk, hogy Josh Holloway (aki Sawyert játszotta a Lostban) főszereplésével elindult egy új sci–fi-sorozat, az Intelligence. A Michael Seitzman által jegyzett tévészéria egy csak január végén megjelent könyv (John Dixon: Phoenix Island) sztoriját használja forrásként. Főhősünk  Gabriel Vaughn, egy olyan titkosügynök, akit elhagy a felesége, ezért bánatában bevállalja, hogy a US Cyber Command kötelékébe lép, akik gyorsan be is ültetnek egy mikrocsipet az agyába. (Ezt nyugodtan elmesélhetik bárkinek, aki egy zűrös szakítás miatt panaszkodik.) A csip miatt Vaughn képes kapcsolódni mindenféle információs hálózathoz, könnyedén meghekkel bármit, és legnagyobb erénye, hogy egy bűnügyi helyszínt szinte valóságosan képes leképezni, ha voltak a közelben webkamerák – ezek a jelenetek, mondjuk, tényleg pofásak. Vaughnon kívül persze kellettek csajok is a sorozatba, egy kemény főnököt és egy cuki jócsajt kaptunk. A sorozat kemény nője a CSI-os, de például az Erin Brockovichban is szereplő Marg Helgenberger (Lilian Strand). A szépség-faktort pedig az a Meghan Ory (Riley Neal) képviseli, aki az ABC Once Upon a Time-jából lehet a legismerősebb.



Kiszámítható kiszámíthatatlanság

Azt ígérték a készítők, hogy Holloway karaktere nem bír majd magával, folyton megszegi az előírásokat, ami rengeteg előre nem látható problémát eredményez. A 13 epizódos évad során tényleg volt minden: üldözés, emberrablás, akció, lövöldözés, katasztrófahelyzet, verekedés, Josh Holloway, szóval volt miből jó sorozatot gyártani. Az Intelligence viszont mégsem jó sorozat, mert ugyan azt ígérték, hogy kiszámíthatatlan lesz, nem az, sőt kicsit olyan, mint a Doktor House. A mizantróp orvosos sztoriban úgy épültek fel az epizódok, hogy a rész elején bemutatták, ahogy a későbbi páciens megbetegedik, vagy kijönnek rajta az első tünetek. Ezt követően House-hoz kerül, aki csapatával együtt számtalanszor félrediagnosztizálja, párszor szinte meghal a beteg, majd végül persze megmentik.



Az Intelligence készítői erre a sémára húzták fel ezt a sci-fit is: az elején felvetik a később megoldandó problémát (terrortámadás, emberrablás, kibertámadás, stb.), ahol végül mindig a US Cyber Command kerül képbe. Vaughnt bevetik, többször majdnem odavész, de Neal megmenti, aztán végül egy isteni szikra miatt megoldják a problémát. És igen, kijátszották azt a kártyát is, hogy egy bűncselekményt a bizonyítékok és felvételek alapján maga Vaughn követett el, ahogy az is kiderül, hogy a szuperbiztonságosnak hitt élő fegyver simán meghekkelhető. Ismerősek a Cyber Command ellenfelei is, csupán az amerikaiakban élő sztereotípiákra játszanak rá. Afgán katonák, kínai szuperügynökök, orosz hackerek. De a legjobban akkor húzza fel magát a néző a közhelyeken, amikor a washingtoni orosz nagykövet pálinkáspohárból vodkázik. Pedig ezt már a RED-ben is csak viccből tudták megjátszani.


-


Teljesítetlen ígéretek, fordulatos befejezés

A készítők még januárban azt ígérték, hogy igyekeznek majd reflektálni az amerikai közvéleményt hónapok – lassan évek! – óta lázban tartó NSA- és drónbotrányokra is. Sajnos ez csak korlátozott módon sikerült, az egyedüli lehallgatási botrány a sorozatban az volt, ahogy a különböző titkosszolgálati szervek egymást megfigyelték. Sőt, maga Vaughn is sajátosan értelmezi a személyes adatok védelmét, gátlástalanul néz meg mindent, nem törődve a digitális magánszférával. A kiszámíthatóság egyedül az utolsó két részre csökkent, végre egyre izgalmasabbá vált a sztori, még váratlan fordulatok is történtek. Vaughn ügynök ugyanis világnagy összeesküvés közepébe csöppen, amikor már nem biztos, hogy ki a barát és ki az ellenség.



Talán mégis érdemes nézni

Az első epizód után úgy voltam vele, hogy nem biztos, érdemes-e nézni az Intelligence-t, de adtam neki esélyt. Ugyanilyen felemás érzés kerülget most, az évad végén is, amikor egy egész sor unalmas és kiszámítható epizód után a készítők odacsaptak az asztalra egy igazán jó évadzáró duplaepizódot. Bajban vagyok, mert a szezon nagy részét nem ajánlanám kifejezetten, viszont anélkül érthetetlen lenne a vége. Bajban vagyok, mert a főszereplők között alig lelhető fel a sikerhez mindenképp szükséges humor – igaz, ezt zseniális mellékszereplőkkel kompenzálják. Talán egy egész hétvégés sorozatnézéssel érdemes letudni az Intelligence-t, és reménykedni abban, hogy lesz ez még jobb és kinövi gyermekbetegségeit – sőt, hátha megtanul Josh Holloway is artikulálni. Én reménykedem.