Utolsó meccs a Hidegkutiban

Fotó: / / /

-

HÁTTÉR

A szurkoló életének egyik legfontosabb színtere a stadion. Egy MTK-snak a Hidegkuti. Amit most elbontanak, és új szentélyt építenek a helyére. Szombaton volt a búcsúmeccs.


Még a nap is kisütött a Hungária körút fölött, amikor K. (Kékfehér) Dezső meccsre indult. Két villamosmegálló a stadion – ez fontos szempont volt a lakásvásárlásnál. (Sajnos, csak a – neki még mindig – Népstadion karéjait és a Fradi-pálya reflektorait láthatja a manzárdból, a Hidegkuti-stadiont eltakarja az Aréna.) A villamosmegállóban kék-fehér bézbólsapkás öregúr, gyülekezik az Ny-(Nyugdíjas)-közép. K. Dezső most korábban indul – a stadionbúcsúztató meccs ingyenes (ám regisztrálni kell a pénztárnál), „színes programok”, tart a tömegtől. (Lehet, hogy leszünk akár ezeren is?) Nagy sorbaállás nincs, a többség kinyomtatta jegyét a netről (K. Dezső ehhez nem – sem – ért), viszont özönöl a nép, mintha a Fradi ellen játszanánk. Hol voltak eddig ezek a rejtett szimpatizánsok, kriptoemtékások?! Amikor a Balassagyarmat ellen játszottunk? A Stadler ellen? Utoljára a Croatia Zágráb-meccsen voltunk ennyien. Morfondírozik K. Dezső, aztán visszamegy, kezdésig van még idő (a körítés nemigen érdekli), a Netovább-ba, a szokásos unicumsör. Itt már a szokásos törzsközönség, akik az enbékettőre is kijártak. Ismerik egymást, arcról, nevük nem érdekes, itt nem számít, anonim szurkolók. A pultnál nem a szokásos „Mi lesz ma?” [az eredmény] kérdés, hanem: „Hová megyünk?” [hol játsszuk a meccseinket két évig, míg elkészül az új stadion] A meccs már nem érdekes, bent maradtunk, mostanában ez az öröm a Hungária körúton.


K. Dezső belép a kapun, és azt hiszi, nem május utolsó, hanem első napja van. Sörsátor, pompomlányok, kik MTK-s kulcstartós sörnyitót (!) osztogatnak. Arcok, csupa derű. Mint a búcsúban. Mintha nem is búcsúzni jöttünk volna. Már a törzshelyen, a tizenhatos vonalánál álldogál Vecsési, a drukkertárs. K. Dezső így hívja, pedig csak Pestlőrincről jár be, minden áldott meccsre, napsütésben, fagyban, harmatban s ha hull a hó. K. Dezső a nevét se tudja, pedig sokszor ölelgette egy-egy gól (góóóól!!!) után. Bensőséges, kebelbaráti viszony. Ők ketten alkotják az Ny-közép kemény magját, ordítanak (Emtéká! Emtéká!), amikor a fiatalok, a Blue Brothers csendben vannak. Amikor égünk, pl. kettő-nullra, de még van két perc és remény. És itt van a Szíves, akit nem enged orvosa-családja meccsre, de a múltkor, a sorsdöntő, „Felcsút” ellenire elszökött. A Bélyeggyűjtő, aki végig csendben ül, talán bélyegeit rendezgeti most is. Vecsési meghívja K. Dezsőt egy sörre (az ünnepi alkalomra drágább, cserébe viszont kisebb adag), Vecsési szidja is a csapost, melegít a meccsre, akkor majd Garamit szidja, mint mindig, ha nyerünk, bajnokságot, akkor is. „Annyit idegeskedem a csapat miatt, hadd szidjam már!”, mondja, amikor K. Dezső csitítja (olykor le is kell fogni). De ez egy nyugis meccs, tét nélkül – olyan is, lagymatag, a zsúfolt (!) lelátó (2000 néző – forrás: nb1.hu) kedélyesen söröz, beszélget. Aztán az első félidő végén Bese Barnabás („Barna! Barna!”) először jobbal a rövidbe lő (mit lő? bombáz!), aztán ballal a hosszúba teker. Kettőnull, ez megvan, gondolja K. Dezső, pedig ő még akkor is, a 88. percben is ordít: „Idő! Idő!” [hogy ti. fújd már le, te szemét bíró, a meccset], amikor kettővel vezetünk. Szünet, átmennek a másik tizenhatos vonalához, most majd arra hajtunk. (Már amennyire…)


Útközben K. Dezső üdvözli az Ismeretlenül Ismerős Drukkertársakat – ők sem ismerik őt, a Sapkás, így hívhatják magukban, mindig rajta a bézbólsapka (kivéve, amikor egy-egy kihagyott helyzet után dühödten földhöz vágja és megtapossa). Akivel ismerik egymást, Dénes Feri; beszélgetnek (jön a vébé) az Orth-szobornál, aztán át a Hidegkuti-szoborhoz. Ott Németh Gábor, kitűnő író és kiváló MTK-szurkoló, együtt merengenek a múltnak ütemén. K. Dezső átpréseli magát a tömegen, és már érzi a kiváló költő (mennyi itt a literátus! na de hol van Szily Laci?!), Magyar László András szivarjának illatát. Most nem bíbelődik a pipával, inkább a rövid szivar. A költő mindig az 56-os szék mögött áll (meccsen leülni? hát színház ez?! az új stadionban majd ülhetünk, biztos nem lesz állóhely). 56-os ő is, mint K. Dezső, de most az 58-as szám van a kezében – leszerelte a székről! Mutatja a csavarhúzót is, becsempészte, mint máskor a laposüveget szokták. „De miért nem az 56-ost viszed el emlékbe?!” „Azon már nincsen szám.” „Akkor vidd a széket.” Azt mondják, a bontás előtt néhány relikviát el lehet vinni a stadionból. A Törökbecse utca felőli kaput, ha kérhetném. A székeken (költői túlzással) száz év pora, esővize, hava, szotyolája, nem ült rajtuk senki. Kevesen vagyunk – de nem kevesek! (A pályán tizenegyen, plusz a cserék, és ez számít.) „Egyszerűen senkik vagytok, hé-hé!”, zengi az ellentábor többségi kórusa, meg hogy „Ria-ria, Hungária!” Itt, a Hungária körúton… A második félidőben, ahogy a – K. Dezsőnek még mindig – Népsport írja majd: csak egy csapat volt a pályán, de kihagyunk mindent, a tizenegyest is. Pedig szegény Eppel Marci történelmi gólt lőhetett volna, az utolsót ebben a stadionban. De jól van ez így, nehogy már egy tizenegyes – Bese Barnabás ballal becsavarta, ez kerül a kék-fehér aranykönyvbe.


Mint az Operában – az úri közönség nem az előadás miatt jött el (tán azt se tudják sokan, ki mit játszik), hanem társasági életet él, háttal a pályának… K. Dezső észreveszi a kék-fehér bézbólsapkás öregurat („öregúr maga!”) – na jó, ő leülhet. „Álljatok fel! Álljatok fel!”, megszólal a tribünön a kórus, és mindenki áll, és tapsol, és vastaps, és zeng-zúg az „Emtéká! Emtéká!” És kiírják a táblára: „Szép volt, fiúk!” Igen, még szép, hogy bent maradtunk. A meccset felejtsük el, de ez az utolsó pár perc felejthetetlen. Ez a vastaps a stadionnak, az elmúlt 102 évnek, a valaha itt játszóknak szól. Hát vannak itt igazi drukkerek szép számban, és K. Dezső hozzájuk kiáltja: „Gyertek ide! Gyertek ide!” Ide, az új arénába (mostanában így hívják a stadionokat, melyek régebben egyszerűn csak pályák voltak), ötezres lesz, mikor leszünk annyian? Mi, MTK-sok, egy meccsen? Vagy legalább annyian, mint most, a búcsúban.


K. Dezső még végignézi, ahogy a csapat pacsizik a kerítésnél végeláthatatlanul felsorakozó szurkolókkal – ő már nem fér oda; majd ősszel, a Nyíregyháza ellen… Egy netovábbos drukkertárs nézi a pályát, de nem a Bon-bon együttes műsorát látja… „Azért sajnálom ezt a pályát. Huszonnégy éve járok ide.” Elfordul, meghatódott, K. Dezső tapintatosan otthagyja – a költővel irány a Netovább, a szokásos… A romos kerítés már érzi vesztét; megadta magát, már látszanak a téglák. E kerítéshez tapadt egy MTK–FTC után K. Dezső, és szeretett volna tégla lenni a falban, mert nagy kövek záporoztak a villamostöltésről. Ki lehet találni, nyertünk… És megérinti a kerítést, megsimogatja?, tenyerét habarcs horzsolja, mint gyerekkorában térdét salak, aszfalt, fű – még mostanában is, műfű… Kiülnek a kocsma elé, a költő újabb szivarra gyújt, és mesél. „Én negyvenhét éve voltam először itt MTK-meccsen. A Syconor együttes hozott ki Fenyő Ford Mustangján. Fenyő a nővéremnek udvarolt. Syconor, tudod, Fenyő, Révész, a Tamás, Barta… Na, de a meccsek. Egyszer Becsei, miután már sokadszorra cselezte ki Keglovichot, aki már leszálló ágban volt, öregedett, de adott a frizurájára – szóval megkérdezte tőle, merre menjek, Brillantin? Mármint hogy merre cselezze ki. Ott álltam, hallottam, mit beszélnek a pályán. Itt családias volt a hangulat, mindig. Hát, ennek is vége…” És emlegettek meccseket, történeteket, és ittak, és beesteledett.


K. Dezső a villamosmegállóból (a kék-fehér bézbólsapkás öregúr már rég otthon, alszik) nézte a pályát. Élt 1912–2014. És eszébe jutott, hogy nem látta Péter bácsit, aki mindig középen áll, és akinek korát nem tudja senki. Egyesek azt mondják, egyidős a pályával (mások szerint a klubbal, szül. 1888), itt is született, és itt is lakik, a pályán. Hol fog most? Mindig szeretett volna beszélgetni vele, egy sör mellett, de Péter bácsi nagyothall, a kérdésekre csak bólogat, „köszönöm, jól”, mindig ezt mondja, esetleg a lányát szidja. K. Dezső aggódik, és megfogadja, hogy legközelebb nem engedi el, leülteti egy sör mellé, meséljen. Az elmúlt 102 évről. A pálya már sötétben, vége a show-nak. A buldózerek már elindultak. De, akár a Titanicon a zenekar, az éjszakában két csapat még mindig játszik, nonstop, sok cserével, örökkön-örökké. Domonkos, Kertész II,  Schaffer, Schlosser, Kropacsek, Guttmann, Orth, Opata, Kompóti, Cseh II, Kis-Kalkusz, Sebes, Lantos, Börzsei, Sándor, Hidegkuti, Palotás, Zakariás, Palicskó, Sipos, Bödör, Szimcsák, Vasas, Laczkó, Salánki, Szucsányi, Sárközi, Kiss T., Szuromi, Becsei, Borsó, Kunszt, Koritár, Csetényi, Dunai, Kovalik, Lanczkor, Gáspár, Turner, Pekker, Handel, Brünyi, Katzenbach, Kékesi, Talapa, Kajdy, Zsiborás és… Megjött a villamos, K. Dezső felriad, megy a manzárdba, ahonnan talán látni fogja az új pálya reflektorait – nem takarja el az Aréna.