Transzcendens: nehéz istennek lenni

Fotó: The Picture Desk / / The Picture Desk /

-

Porzó úton negyvenes férfi érkezik gazzal gyanúsan benőtt házhoz. A közeli jövőben járunk, ahol sem internet, sem telefon, már a vegyesbolt ajtaját is fél notebookkal támasztják ki. A ház udvarán, a sűrű gazban, csillogó esőcseppek közt két szál napraforgó virágzik. Ilyen és ehhez hasonló klisékből építkezik a Nolan-életművet operatőrként végigdolgozó Wally Pfister első rendezése, a Transzcendens.


Két évet ugrunk vissza az időben, ahol Will Caster (Johnny Depp) és felesége, Evelyn (Rebecca Hall) a mesterséges intelligencia kutatásában hatalmas áttöréseket elérő tudós házaspár. Barátjuk, az orvos Max Waters (Paul Bettany) egy előadás megtartására kéri őket, hogy ismertessék egy mindentudó, érző mesterséges intelligencia létrehozását célzó kutatásukat a hallgatósággal. Az előadást követően egy szélsőséges csoport (melynek nevét nem sikerült értelmes mozaikszóvá fordítani) támadást intéz a Caster körül dolgozó kutatólaboratóriumok ellen. Magát Willt egy radioaktív polóniummal szennyezett golyóval ítélik lassú halálra. Buchanan ügynök (Cillian Murphy) és dr.Tagger, Caster legközelebbi munkatársa (a szerepéhez őszült Morgan Freeman alakításában) nyomozásba kezd a neoluddita terroristák felkutatására. Evelyn közben elszánja magát, és Max segítségével „feltölti” Caster tudatát az általa fejlesztett szuperszámítógép vázára. A szélsőséges csoport elfogja Maxet, és emlékeztetik saját korábbi kijelentéseire egy ilyen „istenteremtés” veszélyeit illetően. Ahhoz azonban későn érkeznek, hogy megakadályozzák az időközben elhunyt Casterből lett számítógéphibrid „feljutását” az internetre. A Caster-hibrid gyorsan le is leplezi a terroristákat, majd felesége segítségével gigantikus földalatti laboratóriumot épít. A Will rendelkezésére álló hatalmas erőforrásokkal olyan nanotechnológiás kutatásokat visznek véghez, melyek révén szinte bármilyen betegséget képesek meggyógyítani, valamint a Föld egyéb problémáira is megoldást találnak. Ennek eszközeként azonban szaporodóképes nanorobotok segítségével Will kisebb „zombihadsereget” épít a gyógyultakból. Ez már az FBI-nak is szemet szúr, így a terroristákkal közösen összehangolt támadást mérnek a központi számítógépre. A győzelem kulcsa azonban Evelyn, egyedül ő képes a végső megoldásként felbukkanó vírust a Will-rendszerbe juttatni.



Amennyiben az előbbi történetleírás kissé zavarosnak tűnt, nem az ön készülékében van a hiba. Pfister amilyen sokat markol, olyan keveset fog, és ez sajnos a film minden szintjére igaz. A zavarodottság jó indikátora a színészgárda fordított kihasználatlansága: míg Rebecca Hall számos kínos jelenetben sem tudja eljátszani számítógépbe költözött férjével megélt drámáit, addig a film nagyágyúinak számító Depp, Morgan vagy Cilian Murphy a filmidő kisebbik hányadában vesznek csak részt, gyakran statisztaszerepbe kényszerülve. Szoft sci-fihez méltóan a film inkább olyan emberi kérdésekre koncentrál, mint hogy mi az élet, hol lakozik a lélek, vagy mi jön a halál után. Ehhez viszont meglehetősen nagy, de rosszul kidolgozott tudományos körítést kapunk, mely ügyetlenül adagolva szétzilálja a film belső világát. Ennek a bizonytalanságnak eredményeképpen Caster gépbe oltott tudata pillanatok alatt mindenhatóvá válik, amit azonban egy tarackágyú majdnem megsemmisít, az internet lekapcsolását pedig egy sör mellett beszéli meg az FBI-ügynök egy katonai vezetővel.



Akár az óriás, föld alatti laboratórium kihalt termei, a Jess Hall operatőr által komponált képek is üresen ásítoznak. Csak néha népesíti be őket egy-egy konzervízű sivatagi harckocsikonvoj képe vagy egy 90-es évekből itt maradt digitális üvegfal, rajta Depp digitalizált, mozgó fejével. A Föld problémáit percek alatt megoldó, majd tiszavirág élete után azt romba döntő, érző tudatszámítógép is több, mint amit a másfél órás filmidő elbír. Rebecca Hall és a magyar hangját adó Pálfi Katalin közös alakítása amúgy is hagy kívánni valót maga után, de az özvegy Evelyn és Max között túl szorosra fűződő barátság a melodráma élét is elveszi. A film legutolsó csavarjáról pedig nem is merjük biztosan állítani, hogy csavar. Mindezek ellenére a Transzcendens élvezhető film, ha az ember szeret eljátszani a gondolattal, mik az istencsinálás jövőbeli lehetőségei, veszélyei. Mindenkinek ajánlott, akinek van 119 perce egy könnyed, gondolatébresztő esszé befogadására. Azt azonban ne várjuk, hogy többet hozunk ki a moziteremből, mint amivel érkeztünk.