Tragikus lassúsággal

Fotó: Litera.hu / Litera.hu

-

Borbély Szilárd 50 évesen, tragikus hirtelenséggel hunyt el. A József Attila-díjas magyar költő, író, irodalomtörténész a Debreceni Egyetem oktatója volt.


Minden tavaszban van valami hazugság. Minden tavasz hazug. Annak, aki nem hisz az újjászületés szép és igaz hazugságában. Aki már nem tudja többé elfogadni a tavasz mechanikus hazugságát. Ebben a különösen hazug februári tavaszban Borbély Szilárd elengedte magától az életet. Hamvazószerda előtt két héttel. Meg sem várva azt, amiben ő már nem igazán tudott hinni. Noha nem is tagadta a valóságát. A Húsvét, a Feltámadás misztériumát. Lehet, hogy számára Isten már tényleg csak egy szó volt, az meg, hogy szeret minket, csupán egy eszme. Amit persze sosem tagadott, csak éppen egyre kevesebbnek találta ahhoz, hogy higgyen benne, hogy higgyen abban, hogy bele tudna még kapaszkodni.


Tisztában volt a megváltottság igazságával. De legalább annyira tisztában volt a teremtettség állapotával is. Annak testi-lelki nyomorúságával. Hogy a teremtett embernek nem mindig elég, nem minden teremtett embernek elég, a megváltottság. Nem tudott mit kezdeni az Örömhírrel. Egyáltalán, az örömmel. Tudta, hogy sokkal valódibb nem örülni, mint hamisan örülni.

Tragikus hirtelenséggel. Milyen hazug ez a formula az ő esetében. Nem, egyáltalán nem hirtelenséggel, hanem komótos lassúsággal, veretes méltósággal hordta ki magában az ő saját tragédiáját. A részletek, iszonyatos ezt így leírni, szépen egymásra következtek. A nehéz gyerekkora, a kisebb viharral induló költői pályakezdése, az egyetemi-akadémiai álságok világába zárt oktatói hivatása, a cívisszagú Debrecen, ahol élt és dolgozott, az öreg szüleit sújtó karácsonyi rablógyilkosság…

Két gyerekkel ajándékozta meg őt az élet. Talán úgy találhatta álságosnak a családi boldogságot, hogy nem tagadta annak szépségét és igazságát. Egyszerűen csak nem tudott boldog lenni. Pontosan látott mindent. Az egész Magyarországot. Az egész korszakot. Az elmúlt száz év teljes történelmét. Neki nem volt saját Auschwitza, amibe sokan utólag, immár önkéntesen, belehaltak, Borowskitól Améryig. Illetve dehogynem volt. Kevesen tudták olyan tisztán, csendesen, következetesen, mindenféle körítés nélkül elmondani nekünk, hogy micsoda Auschwitz. Nem ismerek olyat, aki nála erősebben érzékelte volna a létezés tragédiáját. Ezért is érzékelt túl mindent. A Budapest és Debrecen közötti távolságot. A debreceniséget. Wass Albert debreceni szobrát. Az emberi vagy nemzeti hülyeség nyúlósan makacs formáit. Hiszen a régi magyar irodalom kutatójaként tisztában volt a nemzet szó történeti értékével, tehát történetietlen használatának veszélyeivel és nevetségességével is.

Voltak, vannak rokonai – nem csak irodalmi léptékben, hanem a léptékes rosszkedvben, szorongásban, makacs komorságban is. Most csak kettőt a közeli halottak közül: Beney Zsuzsa és Balassa Péter. Istenem, ő lett a harmadik B-betűs. Mindent elért az irodalomban, amit csak lehetséges. Az utóbbi években a tenyerén hordozta a kritika. A legutóbbi könyve közönségsiker lett. Díjakat is kapott érte. Lehet, hogy ez már sok volt neki. A siker. Hogy ilyen sokan ilyen harsányan ünneplik az ő nyilvános mutatványozását. Azt a nagyszabású fedőműveletet, aminél nagyobb szabású már csak az általa elfedett szenvedés volt, amihez képest tényleg minden más csak pénzt hozó fájdalmas ének és gyalázat. Nem az övé, hanem az ő számára. Az ő szemében. Ahogyan ő érzékelhette. Mert, mint mindig, úgy most is túlérzékelte a dolgot. De most már túlságosan is túl. A túl sok siker kívül és a túl sok komorság belül, ez így együtt már tényleg túl sok volt neki.

Halotti pompa. Szekvenciák; A testhez. Ódák & legendák; Nincstelenek. Már elment a Mesijás? – milyen címeket tudott adni milyen köteteknek! Immár mindnyájunk számára egyértelmű: költőként és prózaíróként a legnagyobbak között a helye. Na és. Akkor mi van? Ha olykor ügyetlenül dicsértem a verseit vagy beszéltem róluk, csak mosolygott. A mosolya azt jelentette: köszönöm szépen, de mindez csak irodalom. A létezés iszonyatának míves álcája. Allegória – mondta a szülei erőszakos halála nyomán született kötetről. Huncutság – mondta a szédítően komor verseiről.

Egy ízben az alábbi modoros szavakkal köszönte meg egy kritikámat: „Nagyon köszönöm, hogy figyelmet szentelt jelentéktelen és hiábavaló könyvetskémnek, mely idétlen Muzsátskám megnyilatkozása volt a Parnasszus tövissel s bogántsal teli ösvénnyén.” Személyes találkozásainkkor is mindvégig ilyen modoros maradt, anélkül, hogy bántó vagy távolságtartó lett volna. Hiszen ez volt a lehető legnagyobb közelség hozzá, ahová egyáltalán elérhettem. Nem tudom, kit engedett be oda, a mosolya mögé. Ahol végül, egyes egyedül, meghozta súlyos döntését.

A legutóbbi – nem tudom még úgy írni, hogy legutolsó – találkozásunkkor arról panaszkodtam neki, játékosan affektálva, hogy mennyire fáj a gyulladt fülem, és milyen nehezen múlik a fájdalom. Erre ő mosolyogva azt mondta, hogy legyek nyugodt, ez ilyen, és így is marad. Szilárd, miért nem maradt, maradhatott minden úgy, ahogyan eddig volt? A fájdalom is és a fájdalom elviselése is. A mosolygás. Hogy legyen valaki, aki mosolyogva fogadja el helyettünk is azt a súlyos terhet, aminek hordozásához kevesen lettünk volna ilyen hosszan olyan erősek, mint te.

Neked elviselhetetlenül hosszú volt. Nekünk viszont fájdalmasan rövid.