Tóth Krisztina: „A Sátántangó díszletei között élünk”

Fotó: MTI/Czimbal Gyula / MTI/Czimbal Gyula

-

HÁTTÉR

Az államszocializmus kelkáposztafőzelék-szagú szuterénvilágában játszódó legújabb regényének hősei szerinte akár a mai valóságban is élhetnének. A tavaly megjelent Akvárium című nagypróza sötét, szomorú és reménytelen világa a harmadik évezred Magyarországán általános. A 14 kötetes szerzővel az egyre nyomorultabb közállapotokról és talán az egyetlen – a Londoni mackók című, 2013-ban átdolgozva újra kiadott, gyerekhumorra hangolt verseskötetében megénekelt – reménysugárról beszélgettünk.


Új regényét a kritikusok nagyra tartják, költőként és műfordítóként külföldön is elismert, a közönség is szereti. Elégedett?
A magánéletben pozitív változásokban élünk. Új családtag érkezett, és ez nagy öröm. Egyébként nagyon borúlátó vagyok.
Miért?
Amint kimozdulok a szűkebb környezetemből, amikor jövök-megyek a városban, – mindig tömegközlekedem, mert nem tudok vezetni –, mindenütt elkeseredett szegénységet látok, amely egyre kilátástalanabb, egyre brutálisabb. A napokban a Bosnyák tér környékén jártam, ugyanazokon az útvonalakon mentem, ahol gyerekkoromban, és azt láttam, hogy még szürkébbek a házak, még szürkébb az emberek arca, még inkább pudvás minden. Szegénység, reménytelenség, kilátástalanság. De elég a szomszédba menni, az öt éve elbontott Százados úti kenyérgyárig, amelyből mára csak a homlokzat és a pincék maradtak. A pincéket telehordták szeméttel. Ősszel láttam meg, hogy a szemét mozog, emberek élnek alatta. Csodálja, hogy borúlátó vagyok? Amikor egyetemista voltam, azt hittem, hogy alapvetően minden megváltozhat, még az emberek rögzült mentalitása, reflexei is. Most már nem gondolom ezt, és nemcsak azért, mert nem vagyok már fiatal idealista. Úgy érzem, semmi sem változik. Süllyedünk vissza. Reménytelenek vagyunk, reménytelen ez az ország.

Ha diagnosztizáljuk a bajt, akkor a terápiára is van lehetőségünk.
Felnőtt több generáció, amely már azzal a tudattal szocializálódott, hogy neki ráhatása van a világra, és meg is mozdultak, de ennek ellenére azt látom, hogy nem sikerült. Reménytelenül ismétlődik minden.
Olyanfajta kollektív reménytelenségre utal, mint amilyenben a sorsukat változtathatatlannak tartó regényhősei vegetálnak, akik bár többször is kiléphetnének, maradnak az alagsori szoba-konyhában, az ismerős nyomorúságban?
Nézze, az egyéni reménytelenségek ma is kollektív reménytelenséggé adódnak össze. Közben tébolyult indulatok szabadultak el. És ezek nemcsak itthon érzékelhetőek. Tavaly ősszel meghívtak Ausztriába egy felolvasásra. A Pixel című, tárcanovelláimat csokorba szedő könyvemből választottak a szervezők egy részletet. Az est után egy osztrák újságíró belém kötött, acsarkodva koszos rasszistának nevezett, mert a felolvasott részletben szerepelt a zsidó szó. Az elmúlt évek alatt ezt sikerült elérnie a magyar közéletnek a világban. Ha egy élő magyar író szövegében előfordul a zsidó szó, akkor beindulnak a neurotikus reflexek, és azonnal antiszemitizmus a vád. Biztos vagyok abban, hogy ha mondjuk egy brit szerző szövegében szerepelne ez a szó, nem történne semmi.

Nem a politikailag korrekt beszédmód hiánya verte ki a biztosítékot?
A szemforgató álszentség bőszít. Miért ne beszélhetnénk bármiről szabadon? Berlinben nemrégiben tanúja voltam, hogy a buszon egy arab család szemetelő gyerekeire senki sem szólt rá. Pedig bárki másra rászóltak volna. Ez a par excellence rasszizmus. És egyáltalán nem tartom normálisnak, ha egy osztrák újságíró a kontextusából kiragadott zsidó szó hallatán fundamentalista dühvel támad. Nekem kell szégyellnem magam miatta. Megbolondult a világ. Mindeközben naponta hallom a villamoson a cigányozást, a zsidózást. A férjemmel komolyan átgondoltuk, hogy a kislányunkat meg tudjuk-e majd óvni mindettől, vagy egyáltalán hogyan tudjuk felkészíteni az itteni életre. A Lauderben tanító ismerősöm mesélte, hogy már muszáj felkészíteni a gyerekeket, hogy mit tegyenek, ha őket éri ilyen atrocitás.
Mit mondanak?
Hogy ne ijedjenek meg, ne szálljanak le a buszról, ha lezsidózzák őket, próbáljanak meg kommunikálni. Eljutottunk oda, hogy erről beszélni kell az osztályfőnöki órákon.

-


Maga a pályája kezdete óta szembesíti az olvasóit a társadalom mélyrétegeivel. Nem gondolja, hogy szavai mégiscsak tisztítóan hatnak?
Az irodalmi művek hatása nem ilyen közvetlen. Tar Sándorral vagy a most elhunyt Borbély Szilárddal kapcsolatban szokás emlegetni, hogy azok helyett beszélnek, akik erre nem képesek. Én ebben nem hiszek. Hosszú évek óta van egy házunk az Észak-Alföld egyik kis falujában. Nagy a nyomor ott is, de azt hiszem, ők lennének az elsők, akik kikérnék maguknak, hogy őket bárki is képviselje.
Marad képviselőjüknek a politika, esetleg Illyés a Puszták népével, Móra a Kincskereső kisködmönnel?
Ne áltassuk magunkat, az irodalom nem valakiket képvisel, és az író nem a tömegek helyett beszél. Legfeljebb annyi történik, hogy az írót meghallják, őket meg nem. Én viszont nem tudom nem észrevenni, hogy mi történik. Amikor először mentem ki Párizsba 1991-ben, ültem a metróban a csonka végtagú, elfagyott lábú koldusokkal, a rettenetes gyermekekkel, és nagyon rosszul voltam. Elképzelni sem tudtam, hogy két évtized után ide jutottunk mi is. Vagy mélyebbre. Nem csak a városi aluljárók kéregetőire gondolok. Ha jön be vonattal Pestre, akkor látja, hogy a kis fasorokban nem egy-két bádogviskó áll, hanem teljes települések. Kátrányos tetejű bódék és meleget adó autógumitüzek mindenhol. A teleszemetelt rámpák, a rettenetesen sivár, nyáron parlagfűvel benőtt, sittes, nejlonzacskós töltések. A Sátántangó díszletei között élünk.

Az életművét szántszándékkal lezáró Tarr Béla filmes haláltáncai nem inkább apokaliptikus próféciák? Vagy úgy gondolja, hogy a valóságban is megérkeztünk az Umberto Eco-féle új középkorba?
Az új középkor azért is találó kifejezés, mert nap mint nap szembesülünk a kétségbeejtő, középkori szegénységgel. Tudja, ez elmesélve olyan demagóg. A falunkban esett meg velem, hogy egy asszonyt láttam számolgatni a maradék kis pénzét a boltban. Óvodai ballagásra ment, és egy tábla csokit vett volna, mert a gyerek arra vágyott, hogy végre megehessen egy egész tábla csokit, de az nem jött ki abból a pénzből. Az ember nem teheti meg, hogy odalépjen és kiegészítse, hiszen én is ott lakom. Ugye, érti? Nem lehetek a jótékonykodó városi nő.
Botrányos volna?
Igen. Ezért nem tehetek mást, csak figyelhetek.
Ez a tüzetes, egy-egy gesztuson, részleten, apróságon elidőző figyelem jellemzi verseit és prózai műveit. Jegyzetel is?
Gyűjtögetek, igen. Ennek köszönhetem például az olyan fantasztikus dolgokat, mint azt a nemzetiszín szalaggal keretezett, nemrégiben felfedezett plakátot, amelyen ez állt: „Értesítjük a lakóságot (így, hosszú óval), hogy Az ébredj Magyarország, ébredj...! mozgalom keretében ingyenes hastánctanfolyam indul a művelődési házban.” De ugyanennek a fényképezéses jegyzetelésnek köszönhetem, hogy rátaláltam az univerzális sírkőtisztítóra.
Mire?
Az univerzális sírkőtisztítót nem én találtam ki. Egy falusi boltban fényképeztem le a dobozát, amelyen ez állt: Nincs többé penész, nincs többé moha, a sírkő mindig tisztán ragyog.

-


Ha ennyire vevő az abszurdra, az örkényi groteszkre, miért nem használja többet az írásaiban?
Én abból gazdálkodom, amit látok, tapasztalok. Itt élek a VIII. kerületben. A nagy fiam itt, az Orczy úton kezdte az iskolát. Szíven üt, hogy milyen körülmények között élnek családok. És hogy mennyire erős a szegénység méltósága, mennyire törekszenek rá a legszegényebbek is, hogy kifele mutassanak valamit. Az egyszobás lakásból érkező, nagyon sok testvérrel rendelkező gyerekek például elsősként nem teát vittek az iskolába, hanem bontatlan üdítőt. Ez már a reménytelen szegénységnek az a foka, amikor nem érdemes spórolni, de a méltóságra még lehet adni. Hogy ők igenis meg tudják venni az üdítőt a boltban. A rezsit úgysem tudnák kifizetni, ami pénzük van, azt lehetetlen beosztani. Teljesen mindegy tehát, hogy mikor áll elő az az állapot, hogy nincs.
A szociálpolitikai intézkedéseket hiányolja?
Először valódi szándékra volna szükség. Igazi kapcsolatot kellene kiépíteni ezekkel az emberekkel. Nézze, abban az iskolában, ahol a fiam kezdett, nagyon sok volt a roma gyerek. A tanárok jó szándékúak voltak, mindent megpróbáltak, de nagyon sok helyzetet egészen egyszerűen nem tudtak kezelni. Nem a jóindulat hiányzott. A generációk óta átörökített szegénységet, a nincstelenségből fakadó destruktív viselkedési mintákat nem lehet pár év alatt felszámolni. És még sok pénzzel sem lehetne gyorsan megtanítani a tervezést, beosztást.
Az Akvárium című regényének tanúsága szerint a mindennapi túlélésre való berendezkedés nem a rendszerváltás terméke, legfeljebb az elmúlt negyedszázadban került csak a felszínre.
Úgy tűnik nekem, hogy az emberek többségének eszébe sem jut, hogy változtathatna is a sorsán. Adottnak veszik a körülményeiket, az állandó létbizonytalanságot. Ahhoz persze, hogy valaki változtathasson, minimális biztonságérzetre is szüksége van. A sürgető testi szükséglet, az éhség, a hideg egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy hosszabb távon gondolkozhassanak. Aki volt igazából már éhes életében, az tudja, hogy olyankor nem a jövőképével van elfoglalva az ember.

Bár a szociológusok szerint százezrek nélkülöznek, azért még létezik a versolvasó és könyvvásárló polgári réteg. Bennük sem bízik?
Más-más szinten ugyan, de ma Magyarországon szinte már mindenki a méltóságáért küzd. A fiammal és gimnazista barátaival beszélgettem a napokban. A fiam nagyon szeret gitározni, a barátaival zenélni, de nem a nagyszínpados koncerteket tervezik, hanem hogy miből fognak méltóan megélni. Kamaszkorunkban mi idealisták voltunk, eszünkbe sem jutott, hogy ilyen egzisztenciális dolgokkal foglalkozzunk, amikor mindig volt mit ennünk, hol laknunk, és ugyanúgy nem nélkülöztünk, ahogyan most ők sem. A megélhetés hülye felnőtt dolog volt, nem számított más, csak az önkifejezés. Rettenetes, ha a kamaszgondolatok nem a világsztárság, hanem a miből fogunk megélni realistának nevezett problémája körül forognak. Ma azt látja a gyerekek többsége, hogy a szüleik nem élvezik, amit csinálnak, óriási áldozatokkal, reggeltől estig gyűjtik a sok pénzt, amiből autót cserélnek, mindenféle holmikat és évente pár napra szabadságot vesznek. Azt szoktam mondani a fiunknak, hogy nézze meg, hogy milyen jó nekünk: pont akkora lakásban lakunk, amiben elférünk, pont annyink van, amennyire szükségünk van, a Suzukink pedig pont oda visz minket, ahová akarjuk, és mindketten azt csináljuk az apjával, amit a legjobban szeretünk. Az irodalmon és a filozófián kívül ugyanígy lehet szeretni az asztalosságot, a villanyszerelést vagy a kereskedelmet is, a lényeg, hogy a pénzkereső tevékenység ne elvegyen, hanem hozzáadjon az ember személyiségéhez.
A munkaalapú társadalmat vizionáló politika mintha nem ezzel érvelne.
A mostani politika gyakorlatilag analfabetizmusba taszítja az az országot. Jellemző, hogy az emberek ma már magázódni sem tudnak, csak tegeződni, esetleg a piaci tetszikezést ismerik. Már falun is rátartiságnak, gőgnek fogják fel a magázódást, holott a tegeződés bensőséges viszonyt feltételez, amilyenben javarészt nincsenek egymással. A magázódás sokkal kifejezőbb és elegánsabb, a magyar nyelv ebben is nagyon gazdag. Ezt a silányodást is az újbarbársághoz sorolom. Ahogy azt is, hogy ma már szinte csak keresztnevek léteznek.
A nyelvhasználatban is kifejeződik egy társadalom állapota?
Igen. Ahogy az is, hogy vezető hír lesz a nemtudommelyik énekes mennyasszonyának eljegyzési ajándékba kapott kitudjahány köbcentis melle. A tévéstáb pedig még el is kíséri a műtétre, és a varratokat mutogatják.
A bulvár burjánzása sokak szerint csupán átmeneti állapot.
Nem hiszem. Mire számítunk, amikor a csinos, értelmes fodrászlányok is arra gyűjtenek, hogy megcsináltassák a mellüket. Egész másként néznek rád, ha körmöd van meg melled! – mondják. Nagyon ijesztő. Egy holland ismerősöm, aki genderkutatással, a társadalmi nemek vizsgálatával foglalkozik, azt mondta, hogy az ilyen, rémisztő társadalmi méreteket öltő mellműtéthullám a dél-amerikai társadalmakra jellemző. Ez a fajta testhisztéria rajtunk kívül csak Latin-Amerikában létezik, ahol hozzánk hasonlóan évről évre egyre fiatalabbak műttetik meg magukat. A látványos külsőségekből teremtett identitás maga a reménytelenség. Egyben iszonyatos méltóságvesztés.

-


Abban sem hisz, hogy a méltóságukhoz ragaszkodó polgárok sok egyéni erőfeszítése összeadódhat, és demokratikus aprómunkával mégiscsak jobbra fordíthatóak a dolgok?
Voltak ilyen pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy van remény. A köztársaság kikiáltását megelőző és az azt követő években úgy tűnt, meg tudunk változni. És nemcsak azért, mert fiatal voltam, hanem mert tényleg adott volt minden. Az elmúlt pár évben viszont már úgy látom, hogy semmi sem változik, és nem is fog. Az emberek többsége halálosan elfáradt, testileg is tönkrement. Nézze meg az arcukat. Én is azt hittem, hogy nem lesz többé olyan drámai különbség magyar és nem magyar között, mint amilyen különbséget 15 évvel ezelőtt egy berlini felolvasásom alkalmával tapasztaltam nyugat- és kelet-berliniek között. Más volt a bőrük, más a hajuk, más az állaguk. Most, ha idejön egy francia, és megkérdezi, hogy miért van ennyi prostituált a pesti utcákon, akkor el kell magyarázzam, hogy a köldökpiercinges, műmellű lányok nem kurvák, hanem egyetemisták. Már megint az van, hogy egy repülőtéren ordít rólunk, honnan jöttünk. Visszatértünk oda, ahonnan 25 éve indultunk.
Az idő kerekét ilyen egyszerűen vissza lehetne forgatni?
Nem tudom, de a legszörnyűbb dolgokat is el tudom képzelni. Folyamatosan nézem a kijevi eseményeket, és érzem, hogy nálunk is elképesztően nagyok a feszültségek. Már itthon is elég egy hosszabb postai sorban állás, hogy lincshangulat alakuljon ki. Irtózatosak az indulatok.
Véletlen közjáték lett volna az elmúlt negyedszázad?
Tudom, közhely, de most tényleg úgy látszik, hogy nem küzdöttünk meg a szabadságért. Valamiféle leszámolás kellett volna a megtisztuláshoz. Szembenézés a múlttal – az ügynökaktákkal kezdve. Szembenézés és beismerése annak, hogy valamit nagyon szarul csináltunk évtizedeken át. Ehelyett az történt, hogy a gimnáziumi történelem-tanárnőm, aki a legvadabb kommunista volt, és miatta külön füzetet kellett nyitnunk Lenin-képek gyűjtésére, 1990 után katolikus zarándoklatokat kezdett szervezni az iskola keretein belül. Ez maga az abszurd.
Az azért mégis valamiféle bizakodást jelez, hogy tíz év után átdolgozva, kibővítve tavaly újra kiadta a Londoni mackók című, karcos humorú gyerekverskötetét.
Valahová vissza kell vonulni nekem is. De nem állítanám szembe a kritikusaim által pesszimistának is nevezett új regényem és a gyerekversek világát. Mindkettő én vagyok.

Névjegy

A „kisképzőben” szobrász szakon érettségizett, majd mégis az ELTE bölcsészkarán magyar-történelem szakos diplomát szerző költőnő első verseskötetét egyetemistaként publikálta. 1992-től két évet töltött ösztöndíjasként Párizsban, majd a budapesti Francia Intézet munkatársaként dolgozott. Az ólomüveg-készítéssel és -restaurálással is foglalkozó Tóth Krisztina Porhó című gyűjteményes kötete nyerte el 2001-ben a Palládium-díjat, miután a kritika az ezredforduló egyik legjelentősebb magyar irodalmi vállalkozásaként értékelte. A mások mellett Radnóti-, József Attila- és Márai Sándor-díjas költő-író rendszeresen publikál hetilapokban, szövegeiből több színdarab is készült, legutóbb Pelsőczy Réka vitte színre műveit Bikinivonal címmel a Katonában.