„Tegnap még háború volt, ma meg már nincs” - slamről és versekről

Fotó: Vs.hu/Kozma Zsuzsi / Vs.hu/Kozma Zsuzsi

-

HÁTTÉR

Bonbon, virág, verseskötet - az idei Valentin-nap nyertese Simon Márton költő és slammer, akinek könyvét elkapkodták, most másfél hónapig vezette a kiadói toplistát, spontán rajongói klubja lett a neten. Mindenről kérdeztük, a szerelmet kivéve.


A 29 éves Simon végzős japán szakon, fordít. Második kötete, a tavaly áprilisban megjelent, számozott rövid versekből álló Polaroidok mostanában lenyomta a sikerszerzők könyveit. Van aki már magára is tetováltatott a kötetből.

-


A Librinél azt mondták, idén nem volt a könyved mögé pakolva komolyabb kampány. Azt tudod, hogy Valentin-nap környékén futott fel? Nekem nincs szerelmes kötet jellege.

Szerintem sem különösebben. Van benne erőteljesen érzékelhető szerelmes vonal, de összességében az is csak egy szál. Úgy látszik, valamiért működik.

Lehet, hogy a bonbon, a lufi meg a virág mellé a vers passzolt.

Egyszerűen tanácstalan, de persze borzasztóan boldog vagyok ez ügyben. Folyamatosan sokkolódom, hogy mi történik a könyvemmel.

A slam évek óta elég népszerű. Nem lehet, hogy azért kerestek ennyien, mert egy közegben ismert vagy slammerként?

De, ez szoros összefüggésben áll. A slam közönsége amúgy fantasztikusan reagált, nagyon jó visszajelzéseket kaptam innen. És még mindig van persze átfedés, de szerintem a kötet törzsközönsége már más. Jó pár hónapja küldött át valaki nekem egy Tumblr linket, hogy nézzek rá. Az történt ugyanis, hogy elkezdték kifényképezgetni és feltölteni a Polaroidokból az egyes szövegeket. Már akkor sem hittem el, hogy hány felkerült - azóta pedig van már „ezer”, vagy még több. Döbbenetes, elképesztően jó érzés.

Mi a helyzet a verseket jelölő számokkal?

Eredetileg a megíródás sorrendjét jelölték. Egy-két szavas versnek nem adsz címet. Ezeket használtam arra, hogy ne folyjon minden egybe. Hál istennek egyöntetűen elfogadák ezt a mániámat, az olvasók, a kiadó is - de sokan rákérdeznek. Az egész könyv eleve arról szól, ki mit talál benne magának, mi jut eszébe. Ezért nem is akarok túl pontos dolgokat mondani, de van egy metaforikus olvasata az egész számos kavarásnak. Tulajdonképpen ez egy indirekt állásfoglalás az emlékezésről: a legelső vers a legelső, a legutolsó a legutolsó - közben egy helyen kilenc darab egymás után, sorrendben van - egyébként baszott nagy a káosz. Érezhető benne, hogy volt valami rend, ami már nem működik. Az emlékezés fontos problematika, az első kötetemben (a 2010-es Dalok a magasföldszintről - B. N.) is hangsúlyos volt.



Az előző kötet óta folyamatosan írtad az új verseket? Hogyan találtad ezt az egyszavas, egysoros formát?

Azt nem állíthatnám, hogy tudtam, mit csinálok. Nem akartam olyan verseket írni, mint korábban, ennyi volt a biztos. Dél-Walesben éltem ekkoriban, majdnem fél évig melóztam ott. Pincér, konyhai kisegítő, takarító voltam, söröshordókat cipeltem. Amikor néha volt időm, főleg a tengerpartra járkáltam. Sokat voltam egyedül és aztán a sok agyalásból és nézelődésből szerettem volna kihozni valamit. Illetve volt még az is, hogy bár igyekszem mindenkinek tiszteletben tartani a véleményét, ízlését és írásait, de engem többnyire legkevésbé sem tettek boldoggá például a magyar haikuk - bár mondjuk itt nyilván nem Fodor Ákosra gondolok, aki ezt mesterien megoldotta, szinte saját műfajt csinált belőle magának. Azt viszont, amit én a japánságról, a haikukról a magam töredékességében leszűrtem, nem reprezentálta semmi. A haiku - mondhatni - sokkal bonyolultabb dolog annál, mint hogy írsz 17 szótagot a cseresznyevirágról.

Inkább a Weöres-féle egyszavasok hatottak?

Részben, de nekem az még mindig túl frappáns és direkt. Valami áttételesebbet, finomabbat akartam. Szándékosan nem írtam bele a cseresznyefákat, mert mindenki arra számított, hogy ha haiku, akkor a cseresznyefa hol van? Utalok rá egy helyen a kötetben, fel is tettem a kérdést Facebookon, hogy valaki megtalálta-e? Senki nem vette észre.

Ha már a haikuk - egy 2010-es interjúban azt mondtad, nem pontosan tudod, hogyan jött a japán szak. Azóta kiderítetted?

Nem igazán. Nagyon szeretem, és minél többet tudok, annál jobb. Tökre hálás vagyok a sorsnak és a volt csajomnak, aki elzavart egyetemre, miután magamtól tanultam két évet.

Hogyan tanultál magadtól?

Reggel egy órával korábban keltem, hogy meghallgathassak egy-egy japán nyelvleckét. Az Alexandrában melóztam akkoriban. Szörnyű volt. Szép is, de szörnyű.

Voltál kint?

Nem, azóta sem.


-


Nemrég posztoltad Horváth Kristóf projektjét: a Roma Oktatási Alap támogatásával klip készült és slamverseny indul (videónk a kezdeményezésről itt - B. N.). Azt írtad, ezt hívják slam poetrynek, tehetségnek, szépségnek, fiatalságnak. Kifejted?

Azért tetszett, mert szemtelen és okos. Mindent lehet kritizálni, de ez szerintem egy nagyon pozitív hozzállást mutat be, ami borzasztóan fontos. Láttam Kristófot, ahogyan gyerekekkel dolgozik és fantasztikusan jó pedagógus. És nem csak a roma fiatalonak üzennek. A slamnek amúgy is része a szociális tudatosság, a problémák pezdegetése - és most finoman szólva van miről beszélni. Az a baj, hogy nem tudok PC (politikailag korrekt - a szerk.) dolgokat mondani: a rengeteg hülyeség mellet, ami árad az összes létező médiából - a jelenlévő újságíró nyilván kivétel - ez a videó paradigmán kívül van. Megmutatja, hogy ezek a fiatalok igenis ki tudnak állni magukért, minőséget tudnak létrehozni, büszkék, tehetségesek, szépek - és kurva jó szöveget írtak együtt. Ez kell. Nem azt mondom, hogy a szöveg minden részével egyet kell érteni, vagy hogy hibátlan lenne. De végre egy olyan dolog, ami nem a Parlament csatornájából folyik undorító zöld szmötyiként, amire aztán ráfogják, hogy nézd, ez a kisebbségpolitkánk. Én itt lakom Budapesten, a város közepén, nyilván nem úgy érintenek a szociális kérdések, mint azt, aki a hétesi telep szélén él. Azt viszont naponta tapasztalom, hogy milyen fontosak azok problémák, amikről szó van a videóban. Bár ezekkel többnyire senki nem foglalkozik - úgy tesznek, mintha, csak éppen basznak rá. Bocsánat, mérges lettem.

A kötetedben nem éreztem, hogy foglalkozna a közélettel. Vagy igen?

Nem, semennyire nem közéleti.

Miért nem? Ez nem csatorna?

Ha jól emlékszem Petri mondta annak idején, hogy a rendszerváltozás óta túl gyorsan változnak a dolgok a politikában, és ez szinte lehetetlenné teszi az életképes, érvényes politikai versek írását. Egy idő után már ők sem csinálhatták azt, ami például a hetvenes években még működött. Akkor írt valaki egy verset, ami megjelent mondjuk két hónappal később - és még mindig aktuális volt. Ha két évvel később olvasták fel, még akkor is. Nekünk nem ül a nyakunkon egy Brezsnyev. Tegnap még háború volt, ma meg már nincs (az interjú március 4-én készült - B. N.). Ezek után hogyan írjak világpolitikai helyzetekről? Baromi nehéz létrehozni egy hétnél tovább érvényes dolgokat. A politikával kapcsolatos régi, tisztának mondott értelmiségi erőviszonyok abszolút eltűntek. A saját politikai hozzáállásomat már kábé punk szintre redukáltam, annyira nem értek egyet senkivel. Mérhetetlenül kiábrándult vagyok és közben nagyon fontosnak gondolom, hogy történjen valami - csak hát nem történik semmi.

Fogsz szavazni?

Ja, persze. Szavazni muszáj, ez van.



Azt mondod, a print vers nem tud aktuálisan reagálni. Ezzel szemben az előadott slam poetry tud?

Tapasztalataim szerint pillanatnyilag hatékonyabban, mint szinte bármi. Viszont a slamszövegek lejárati ideje eleve nagyon más, mint a verseké. Más intenciókkal írod, mást és másként akarsz elmondani. Ezeknek a szövegeknek a jelentős része elkopik és eltűnik egy idő után. Van például egy szövegem, amivel azt hiszem először nyertem versenyt, évekkel ezelőtt a Mika pincéjében. Utána talán még háromszor mondtam el összesen, mert volt benne két-három olyan schmittpálos poén, amit most már nem értene senki, bár akkor a csapból is ez folyt. Fogyóáru. Bár ehhez hozzá tartozik, hogy anélkül, hogy nagyon fatalistának akarnék tűnni, amúgy sem hiszek az örökkévalóságban és titokban sem bazírozok ilyesmire. A fő célom az, hogy ha tíz év múlva ránézek majd egy versemre - nem slam szövegemre, versemre - még mindig azt mondhassam, oké, ez talán vállalható.

Nemrég a Kolorban a szokásos havi slamen valaki egy erősen homofób szöveget adott elő, a közönség nem dobogta le, de az egyik előadó beszólt. Belefér?

Voltam már olyan slamen, ahol valaki cigányozni kezdett és őt ledobogták - akkor a közönség hálistennek tudatos volt és hangot adott a nemtetszésének. A Kolor olyan nekünk, mint a Harcosok klubja. És gyakorlatlan vívó ellen vívni a legnehezebb, mert sosem tudod hova fog vágni. Itt alkalomadtán zseniális szövegek hangzanak el amatőr, vadidegen emberektől – te meg csak nézel, hogy nemtom mennyi fellépéssel a hátad mögött épp levernek, mint a poharat – máskor kevésbé zseniálisak, vagy rosszak. Itt a közönség is mindenevő és igen, ha írsz a hányásról egy szöveget és felolvasod, előfordulhat, hogy 9 és fél pontot kapsz érte (10 a max - B. N.). Van ennek egy ilyen oldala is, de én azért bízom abban, hogy a közönség jó értelemben véve neveli saját magát.

Van egy értékrend, amit ez a közeg, a mi közegünk szilárdan képvisel. Sokszor úgy érzem, az emberek között, még a mi közönségünkben is, van vízválasztó. Az egyik oldalán van egy politikailag és világnézetileg tudatos csoport, a másikon pedig például azok, akik nem direkten homofóbok vagy rasszisták, csak épp nem ilyen tudatosak - és ha valaki eléjük áll egy ócska, buzizós, cigányos viccel, az nekik még belefér, mert kábé fel sem merül bennük, hogy ez valójában sértő. Az ilyen megnyilvánulásokra a slammer közegben azért látványosan zéró tolerancia van.  Közben meg azt is gondolom, hogy azzal, hogy lehülyézek valakit és hátat fordítok neki, mert nevetett egy szar viccen, még semmilyen ezzel kapcsolatos problémát nem oldottam meg. Ehelyett például kitartóan és konzekvensen kommunikálni kell mindenki felé, hogy oké, hogy ő egyébként nem akarna bántani senkit, de ilyet akkor sem és kész. Legalábbis én nem tudok jobbat.

Az erőltetett PC-ség sem igazán jó, illetve persze, egyesek szerint megoldás – erről gyakran vitatkozunk. Mindenesetre bízunk abban, hogy ebből a szempontból is fontos, ha kiállunk egy belvárosi kocsmába és ilyesmikről tépjük – talán a jövő értelmiségének – a szánkat.


-


Játszhatunk olyat, hogy a slamről két állítást mondok és te rávágod, melyikkel értesz egyet? Lehet, hogy egyik sem tetszik majd, leegyszerűsítőek.

Oké, persze.

Előadás vagy költészet?

Nekem a költészet része fontosabb.

Kommersz vagy elit?

Abszolút kommersz, persze. Önkifejezés, szarok az elitre.

Szórakozás vagy munka?

Inkább szórakozás, mert még mindig nagyon élvezem a munka részét is.

Trend vagy egy folyamat része?

Biztos, hogy egy folyamat része.

Generációs vagy kortalan?

Meglátjuk.

Legközelebb, március 21-én lesz az Örkény színház Hamlet bemutatója kapcsán külön slam est, ahol Simonon kívül fellép még Basch Péter, Bock Balázs, Csider István Zoltán, Győrfi Kata, Horváth Kristóf „Színész Bob”, Kemény Zsófi, Pion István, Závada Péter, és az Örkény Színház színésze, Máthé Zsolt.



Simon Márton a Polaroidokról

„- Szóval: mi is ez? - Ez egy verseskötet. - Miért ez a címe? - Mert 1-2-3 soros, pár szavas versek lesznek benne, amikben hangsúlyos szerepet játszik a vizualitás és az ultrafinom nyelviség. - Szóval ezek haikuk? - Nem, nem haikuk, a legkevésbé sem. Az inspiráció nyilvánvaló, de a haiku szabályai közül egyet sem tart be, a szó hagyományos értelmében véve tehát semmiképp sem az. Haiku-továbbgondolás, maximum, némi erőszakkal. - Akkor ezek ilyen SMS-versek? - Anyád. - De akkor mik ezek? - Polaroidok. - Az nem egy fényképes izé? - Mostmár nem csak. - És ki találta ezt ki? - Én.”