Tanuljunk a jobbaktól!

Dr. Simon Vilmos

a BME Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszékének oktatója

Magyarországon már van pénz a startupokra, de nagy a szakadék a fiatal vállalkozók és a befektetők között, egymás megértésében is segíthet az egyetemi mentorrendszer.


Általában elmondható a magyar műszaki egyetemekről, hogy a diákoknak természetesen szakmai, műszaki tantárgyaik vannak, de vállalkozási ismeretek területén már kevéssé tesznek szert használható tudásra.

Amikor jómagam, illetve csapatunk is elkezdtünk vállalkozni az internetes piacon, akkor még nem volt Facebook, globális közösségi média, csak helyi kezdeményezések, mint például az iwiw.hu. Ekkor gondoltuk azt, hogy regionális szinten is meg lehetne valósítani egy hasonló ötletet, ekkor alakult ki a web2 is, a felhasználók által szerkeszthető közösségi oldalak. A Szerbiában elindított oldalon, a Poznanicin (Ismerősök) olyan funkciókat próbáltunk ki, amelyek az iwiw.hu-n nem voltak, majd csak a Facebookon jelentek meg, mint a képek feltöltése, a chat vagy a videochat. A mi csapatunk programozókból, informatikusokból állt, de nem volt olyan közöttünk, aki azt is tudja, hogyan kell eladni hirdetéseket egy ilyen oldalra, vagy milyen ügynökségekkel kell tárgyalni. Ahhoz meg főleg nem értettünk, hogyan lehetne tőkét bevonni.

Ezek az új felismerések, tapasztalatok vagy épp a tapasztalatlanság vezettek el oda, hogy azon gondolkodjunk, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (BME) miképpen tudnánk a fiatalokat bevonni a vállalkozások indításába, és több partnerrel együtt megszerveztem az INNOversitast. Ez ötletverseny volt a hallgatók részére, de nem feltétlenül olyan, hogy egészen a termékig vigyék el az ötletet, hiszen a tanulók erre még nemigen képesek. Ám hangsúlyt akartunk fektetni az üzleti tervre, mert sajnos még ma is az érzékelhető, hogy az üzleti modell felépítése nem megy. Nem sokkal ezután jött be Magyarországra a DEMOLA, amely már cégeket von be, ők adnak életszerű feladatokat, s ezt kell az újonnan létrejövő csapatoknak megoldaniuk. Itt már olyan nagy világcégek is belépnek, mint például a Vodafone vagy a Canon.

Magyarországon óriási baj, hogy a különböző szakterületek képviselői – durván szólva – olykor egyszerűen lenézik egymást, így a közgazdászok, a jogászok az informatikusokat, és fordítva, még mindig élnek a sztereotípiák a „kocka” műszakiakról vagy a nyakkendős, „naplopó” jogászokról. Ezen kell változtatunk, megtanítani és összehozni az eltérő érdeklődésű, tudású fiatalokat. A Corvinusról jöhetnek közgazdászok, vagy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről grafikusok, dizájnerek, a BME-n pedig ott vannak a műszakiak, informatikusok.

Az ilyen nagyon is valós problémákat megoldó közös kutatásoknak az eredménye még nem vállalkozást, startupot jelent, hanem az oktatás egy új, gyakorlatias módját. Az INNOversitas volt tehát az első lépcső, a második már a DEMOLA, a harmadikat pedig úgy neveztem el, hogy tanuljunk a jobbaktól. Ezért kimentünk az MIT-re, azaz a Massachusettsi Műszaki Egyetemre, miképpen működik ott a startupok oktatása. Ott egy nagyon komoly mentorrendszert alakítottak ki, amely Magyarországon viszont még hiányzott, pedig itt is van piac, sőt pénzt is lehet szerezni akár állami vagy éppen magánalapokból. Tehát hiába van egy jó kezdeményezés, az ifjú vállalkozó mögött nem áll egy tapasztalt ember, aki már végigjárt egy hasonló utat. Ezt az MIT-n Venture Mentoring Service-nek nevezték el, ezt vettük át onnan egy az egyben a BME-n. Most nagyjából 10-12 csapat van, és 10-15 mentor. Aki az egyetemünkre jár, annak ez ingyenes, és a mentorok is társadalmi munkában dolgoznak – ez itthon még ma is „gyanús” dolognak számít, mert ugyan miért is dolgozna valaki ingyen? Miközben például Amerikában az, aki olyan egyetemen tanult, mint az MIT, amelyre nem érkezik állami pénz, később visszaadja ebben a formában az egyetemnek azt, amit ott kapott. Azaz az öregdiák egyszerűen így hálálja meg azt, hogy elindították egy úton, sikeressé válhatott, büszke az egyetemére, mert az egyetem is büszke rá.

Ha megvan az ötlet, összeállt a csapat, és bejelentkeztek a rendszerünkbe, lesz az adott csoportnak egy vezető mentora, és ő hív újabb mentorokat attól függően, milyen fázisában van a csapat. Előbb ők számolnak be arról, hol tartanak, mik a problémák, a mentorok pedig elég keményen belekérdeznek. Ilyenkor derülhet fény az üzleti terv hiányosságaira, például hogy azt nem találták ki, hogy ha ezen dolgoznak pár évig, addig miből fognak megélni, vagy hol is szeretnék legyártani azt, amit megalkottak. Ha elkészül a prototípus, az nagyszerű eredmény, de mit lehet és kell tenni, ha a gyártást ki kell vinni Kínába vagy máshova? Gyakorlatilag egy ilyen találkozó után pedig tanácsokat és főképpen feladatokat kapnak, és addig nem is lesz újabb találkozó, amíg nem tudnak arról beszámolni, hogy megoldották a felmerült problémákat.

Továbbmenve, ha, mondjuk, nincs tőkéjük, akkor a befektető megkeresésében kaphatnak segítséget. Magyarországon ma van pénz a startupokra, a piacon megjelentek a befektetők, akik a startupokba ruháznának be, és mi is látjuk a megkereséseket. A bankoknál nem lehet úgy befektetni, hogy 10-15 százalékot is kihozhatnának a befektetésből. Persze ez lutri, de ha egy startupcégben 20 százalékot kap a befektető, előfordulhat, hogy már egy év után visszanyeri a pénzét. Vagy éppen csak tíz év múlva. A kockázat nagy, de ezért hoznak létre portfóliókat, amelyek például tíz startupból állnak, amelyekből csak egy-kettő lesz sikeres, nyolc-kilenc meg bedől – ma körülbelül ez az arány. De amelyik sikeres, kitermeli a többiből származó veszteséget.

Mi az első fázisra koncentrálunk leginkább, s nálunk rendszerint ezzel van a legnagyobb gond. Hiába van pénz, ha a befektetők, akik zömmel a pénzügyi világból jönnek, nem feltétlenül értik, hogy a fiataloknak milyen problémáik támadnak. Szakmailag viszont sokkal kevésbé tudnak segíteni, és itt jön be a képbe a már említett mentorálás. A feltételrendszer, a pénz struktúrája sem a legjobb: elég komoly tulajdonrészért kis pénzt kínálnak. De másfelől a csapatok kialakítása sem könnyű itthon: a fiatalok döntő többsége nem akar vállalkozó lenni. S nemcsak azok, akik első generációs vállalkozók lennének, hanem azok sem, akik átvehetnék a szülőktől a vállalkozást. A probléma ismert: az IT-szektorban mérnökökből óriási a hiány, így akkora fizetéseket kínálnak nekik, hogy nem választják a nehezebbnek tűnő utat, amely több lemondással és kockázattal jár (noha korántsem járhatatlan már).

Végre meg kellene teremteni országunk, régiónk startup-ökoszisztémájának a fiatal vállalkozói bázisát, vagyis már a középiskolában el kellene kezdeni szisztematikusan oktatni a vállalkozási ismereteket, illetve ki kellene építeni egy mentorációs hálózatot, ehhez illeszkedne a meghatározó egyetemeken egy hasonló rendszer (persze azon diákok számára, akik továbbtanulnak, és középiskola után a cégük nem viszik el őket másik irányba, mert ilyen sikersztorik is vannak). Meglepő (vagy nem is), de az INNOversitast az elmúlt két évben középiskolások nyerték az egyetemistákkal szemben – akkor kell kezdeni, amikor megvan a kellő lendület, lelkesedés és nyitottság a világra. A fiatalok itt vannak, és várnak a segítségünkre.


Tanítható-e a vállalkozószellem?


Igen
Nem

SZAVAZAT UTÁN