Szuverén nemzetállamok vagy valódi unió

Techet Péter


Május 25-én európai parlamenti választásokat tartanak. A legtöbb országban ez egyfajta pót-választásnak tűnik csak, ahol a polgárok kifejezhetik elégedetlenségüket - a mindenkori kormányukkal és az egész Európai Unióval szemben. Ezért szoktak ilyenkor mindig előretörni az EU-kritikus jobb- és baloldali populisták, de számos párt, amely amúgy Brüsszelben esetleg EU-párti frakciókba tömörül, otthoni kampányában inkább EU-szkeptikus. Az euróválság, valamint a belső tőke- és személy-vándorlás egyre inkább mutatja meg az európai integráció gyengeségeit. Míg a kilencvenes években még sokan, politikusok közül is, nyíltan beszéltek az Európai Egyesült Államokról - amelyet Joschka Fischer, akkori német külügyminiszter egy híres beszédében egyfajta célként jelölt ki -, mára inkább a problémákról, a működési zavarokról, az unión belüli gazdasági, kulturális különbségekről hallani. Alig akad politikus, aki manapság merne Európai Egyesült Államokról gondolkodni. A vitánkban megszólaló világhíres szociológus, Ulrich Beck - Jürgen Habermas hű tanítványaként  - azon értelmiségiek legjelentősebbike, akik még mindig úgy vélik, hogy a gazdasági válságra, a nacionalista neoliberalizmusra, az európai eljelentéktelenedésre nem az erős nemzetállamok, hanem csak egy erős, a mainál egységesebb, politikaibb, kozmopolitább Európa tudna válaszolni. A baloldali föderalisták emellett az egység szociális aspektusait is hangsúlyozni szokták. Beck azonban lassan az európai értelmiség között is kisebbséginek számít ezen véleményével. Az EU-szkepticizmus immáron nem csak magyar kormánykörökben, nem csak nyugati jobboldali pártoknál - egyik képviselőjük, az osztrák Andreas Mölzer írja éppen Beck-kel szemben a másik nyitócikket -, de európai értelmiségi körökben is terjed. Egy liberális holland jogfilozófus, Thiery Baudet egy 2012-es cikkében egyenesen a hitleri Harmadik Birodalomhoz hasonlította az EU-t, mondván Európának békét éppen nem az összefogási kényszerek (mint amilyen lett volna a nácik egységes Európája is), hanem a nemzetállamok fennmaradása jelenthet. A legnagyobb gond azonban az Európa-politikai vitákban nem a kilencvenes évek túlzott optimizmusának kihűlése. A legnagyobb gond a víziótlanság, a céltalanság. Ma senki sem beszél arról a döntéshozó politikusok közül, hogy milyen Európát akarnának 2030-ra. Legitim indokok szólnak az integráció erősítése, akár egyfajta "Európai Egyesült Államok" megteremtése mellett, de ugyanúgy a nemzetállamok, mint a demokrácia egyetlen megélhető kereteinek fenntartása mellett is. Működőképes lehet egy politikaibb, egységesebb, több saját hatáskörrel, nagyobb büdzsével és jelentősebb belső újraelosztással rendelkező Unió, de ugyanígy működőképes lehet a politikai és gazdasági szuverenitásukat megőrző nemzetállamok laza, kormányközi megállapodásain alapuló integrációja is. Elvégre mindazokat az előnyöket, amelyeket az EU jelent, akár többoldalú nemzetközi szerződésekkel biztosítani lehet. A célt nem azért kell tudni, mert az egyik vagy a másik út helyesebb lenne, hanem azért, hogy valamerre elindulhassunk. Európának ma nem a túl kevés vagy a túl sok integráció árt, hanem a céltalan helyben topogás. Milyen Európában éljünk tehát 2030-ban? Merre induljunk?

Milyen legyen 2030-ra Európa?


Szuverén nemzetállamok uniója
Európai Egyesült Államok

SZAVAZAT UTÁN