Szolidaritás helyett: nihil vagy álmodozás

Techet Péter

VITAINDÍTÓ


A Fidesz felé durván lejtő pályán megnyerte a minden politikai, jogi, média- és pénzügyi erőforrás felett rendelkező posztkommunista Fidesz a választásokat, és elvesztette az a balliberális ellenzék, amely mai állapotában vélhetően egy demokratikus, liberális jogállamban is csak nehézkesen tudott volna győzni. Mert nem adott valós alternatívát, és mert a problémák súlyosabbak, semhogy a Fidesz lehetne mindenért felelős, és a Fidesz leváltásával lehetne mindent helyrehozni.

A Fidesz olyan választójogi környezetet teremtett, olyan média- és anyagi előnnyel rendelkezett, amilyen az Európai Unió egyetlen jelenlegi tagállamában sem elképzelhető. A Fidesz a saját érdekére szabott választójogi törvény okán olyan többséget kommunikál maga mögé - és tudjuk: tenni fogják, ahogy eddig is tették -, amivel amúgy nem rendelkezik a posztkommunuista párt. A választópolgárok egyharmada szavazott csak a posztkommunista Fideszre. Alig kétmillió szavazója van ma annak a kormánynak, amely úgy szervezte és szervezi át az országot, mintha a többség mögötte lenne, mintha egység volna. Holott nincs. Nem tudjuk, hol van a többség - de nem a Fidesz mögött.

Mindazonáltal a választás, amelyet az ellenzék részvételével hitelesített, utólagosan is legitimálta a 2010-ben megszületett új rendszert. A vasárnapi választások után csak akkor lehetne megkérdőjelezni a 2010 utáni intézkedéseket, ha a választásokat magát kérdőjeleznék meg. Ehhez azonban fáradt az ország. Magyarország tehát igent mondott az Orbán-rendszerre.

Míg 2010-ben az új rendszerváltás gondolata még csak jelszó volt, mostanra megerősíttetett: Magyarország végleg lezárta, maga mögött hagyta az 1989/90-ben kialkudott, kompromisszumos rendszert.

1989/90-ben három cél volt, és ezek tekintetében tizenöt-húsz évig - az egyivású MIÉP és Munkáspárt kivételével - egyetértés volt, Torgyántól a Fideszen át az SZDSZ-ig. Jogállamiság, piacgazdaság, európai intergráció - ezek voltak 1989/90 céljai.

Bő tizenöt-húsz évig ki is tartottak, és részben meg is valósultak. 2010-ig Magyarországon kiépült - legalábbis intézményi szinten - a jogállamiság és a piacgazdaság, és közben megvalósult a NATO- és EU-csatlakozásunkkal az euró-atlanti integráció.

Mégis kifulladt az ország 2010-re. Hiába valósultak meg úgy-ahogy 1989/90 céljai, az ország dühös volt, elégedetlen, elkeseredett. A magyar politikai élet legrégebbi szereplője, a politikai karrierjét még a pártállami időszak idején kezdő Orbán Viktor, még mielőtt valódi rendszerváltó erők (akár a Jobbik, akár az LMP) kerülhetettek volna többségbe, eljátszotta az új rendszerváltást.

Orbán, ellenfeleinél hamarabb és ügyesebben, reagált sok más jelenségre. Míg a ballib ellenzék még mindig ott tart, hogy “Európába kell mennünk” (amúgy melyikbe? Angela Merkel megszorítósdi Európájába, vagy Marine Le Pen kirekesztő Európájába, vagy a brit nemzetállamok Európájába, melyikbe kéne mennünk?), addig Orbán ráérzett, hogy válságban van az Európai Unió és maga az “európaiság” Nyugaton is kezd befulladni. Ahogy ráérzett arra is, hogy az 1989/90-ben létrejött rendszer csak papírkutya, amelyet ő könnyen széttéphet, és amelyért a lakosság többsége nem hullat könnyet. (De éppen tegnapi a hír, hogy még a CDU is megnyirbálná a német Alkotmánybíróság jogköreit, s ott sem fognak ezért milliók éhségsztrájkolni.)

Bogár László idézi vitasorozatunkban Lampedusa olasz írót (vagy Metternichet, mindegy is), miszerint “mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy semmi se változzék”. A 2010-ben megszületett rendszer intézményi szinten széttépte az 1989/90-es Magyarországot, de mivel az 1989/90-es Magyarország - a jogállamiság, a piacgazdaság, az európaiság - valóban csak papíron valósult meg, nem szervesült, a 2010-es rendszerváltás nem tett mást, mint előhozta a magyar valóság egy változatlan és fontos szeletét.

Jerofejev, orosz író tavaly év vége felé azt nyilatkozta a Spiegelnek, hogy nem Putyinnal, hanem az orosz néppel van a baj. Orbán is csak következmény, de nem ok. A posztkommunizmus oka. Be kell látni, hogy Magyarország történelme, földrajzi helyzete, társadalmi, mentális állapota alapján nem lehetett egykönnyen jogállam, piacgazdaság és európai, polgári ország.

2002-es vereségekor Orbán is belátta, hogy nincs polgári Magyarország, legalábbis nincs polgári többség. A magyar jobboldal amúgy is mindig nacionalista, etatista és Nyugat-ellenes volt, a lakitelki találkozó óta mindenképp, így csak elő kellett hívni azt, ami ott lappangott a mélyben. A jobboldali értelmiség és művészvilág jelentős része a Kádár-korszak nyertese volt, érthető, ha jobban érzik magukat ismét az akkorihoz hasonló világban, mint egy olyan szabad versenyben, ahol se művészek, se egyetemi tanárok, se akadémikusok nem lehettek volna. Most azonban újra eljött az a világ, amikor nem a tudás, nem a szorgalom, nem a tehetség, hanem a pártlojalitás vagy a családi kapcsolat számít.

Nos, mi is hát ez a Nemzeti Együttműködési Rendszer, amely két, három ciklusra biztosította be magát most vasárnap?

Egyesek horthyzmust kiáltanak. Holott a Horthy-rendszerben legalább még tényleg urak voltak az urak, és nem vidékről feljött MSZMP-funkcik és gyermekeik. Mások kádárizmust kiáltanak. Holott a Kádár-rendszerben legalább tényleg bővült a középosztály. Egyesek neoliberálisnak tartják Orbánt. Holott egy neoliberális kormány legalább a gazdasághoz érteni szokott. Mások neokommunistának nevezik Orbánt. Holott egy neokommunista legalább nem számolja fel a társadalmi szolidaritást.

A Nemzeti Együttműködési Rendszer egy olyan Horthy-korszak, ahol prolik játsszák az urat; olyan Kádár-rendszer, amely szegénységbe nyomja a középosztályt; olyan neoliberalizmus, amely nem ért a gazdasághoz; és olyan neokommunizmus, amely felmondja a társadalmi szolidaritást. Nincs erre más szavunk, mint a nemzeti abszurditás rendszere. De a magyar történelemben sokszor erősebb volt az abszurd vonulat, mint bármi más.

Láthatóan azonban van erre igény, mert míg a Belsőpárt meggazdagodik, sokak - amint a Békemenet felvonulói bizonyították - megelégszenek azzal, ha azt ordíthatják, hogy “magyarok vagyunk”, és az “urak” azt mondják nekik, hogy “igen, magyarok vagyunk”.

A Nemzeti Együttműködésnek ennyi a programja: magyarunk vagyunk.

Na de milyenek? További kellemes napot kívánunk!

(Inkább véleménycikk volt ez, s kevéssé vitaindító, hiszen a választások estéjén íródott - akkor, amikor talán évtizedekre íródik Magyarország sorsa is.)

Mit jelent még négy év Orbán-rendszer?


Változatlan stabilitás.
Lassú agónia, szükséges bukás.

SZAVAZAT UTÁN