Szilasi László: Hollandiát csak az izzadós déliek állíthatják meg

Fotó: AFP / JEWEL SAMAD / AFP / JEWEL SAMAD

-

A négybe várom őket. Ott fognak kikapni végül valamelyik folyton izzadó, délszaki népességcsoport játékos felfogású, alacsony átlagos testmagasságú, undorítóan népszerű csapatától. Vagy ott se: hajrá, Hollandia!



Nem gondolom, hogy rajtam kívül bárkit is érdekel. Az aktuális vb szempontjából kifejezetten irreleváns az információ. De kétségtelen, hogy a focihoz való viszonyomat, fociszocializációmat alapvetően apám befolyásolta. Úgy általában, azt hiszem, mindig is különbözni igyekeztem tőle, most már csak azt se, de ezen a területen követtem. Ő azért nézte a meccset, mert másnap beszélgetnie kellett róla. Apám 1957 és 1987 között a Békés megyei pártbizottságon dolgozott. Domináns épület Békéscsaba főterén, harminc autó, nem támogatjuk a hanyatló kapitalizmust, fulladjanak bele a saját zsírjukba, mind keleti gyártmány, azokat szerelték egész évben, minden hónapban, héten, napon, a fémek és olajok nehéz hússzagában. És közben az előző napi meccsről beszélgettek. Herczeg, Szabó bácsi, Dénes Gyula és a kis Frank. Apám azért nézte meg a meccset, hogy másnap hozzá tudjon szólni. Ne üljön ott kukán. Nekünk legalább is mindig ezt mondta. Vagy mondta helyette az anyám. Kicsit gyanús az ügy, anyám mélyen nehezményezte a meccsnézést, időpazarlásnak tartotta. Aki meccset néz, nem csinál semmit, züllik, nem épül, minek. Apám eredetileg alighanem szerette volna, de mivel a városlakó, érettségizett feleségére mindig felnézett, talán elhitte neki, hogy ez valahogy mégsem derék dolog. Rossz példát meg nem akart mutatni a fiának. Akarta nézni, szégyellte, mégis akarta, talált rá egy kifogást. Nézi, de csak mások miatt. A közösség szorításában. A műhely. A kortárs referencia csoport, ha mondtak volna akkoriban ilyet. A munkahely. A komcsik, na, végeredményben az az igazság, hogy már megint, ezt is a komcsik. Ők nézették vele a meccset. Egy idő után talán már tényleg nem szerette nézni.


Az anyám bátyja volt a másik minta, mindig jó, ha van másik minta. Kicsi, huncut, dinamikus ember, az ikertestvére annak idején nem tudott életben maradni, őt egy életre feldobta, hogy maga viszont igen. Háromévente kifestették a Pozsonyi utcai házat. Totális belső festés, a nyílászárók mázolása, két hét folyamatos munka. Arra már nem volt pénz meg stílus, hogy erre az időre szállodába költözzenek, ahogy a szülők tették az előző világban, ők a padlásra hurcolkodtak föl. Gyönyörű, magas, tiszta padlás volt, polgári padlás, úgy lehetne mondani. Oda vitték föl a tévét meg a komplett ülőgarnitúrát az üvegvitrines állólámpával, és ott nézték fürdőruhában, lyukacsos atlétatrikóban a körkapcsolást. Forróság, porszag, éles fénypengék tűznek be a cserepek közötti nyílásokon. Örülnek, van sör is, állati könnyed, laza az egész. Elegáns megoldás, nagy ötlet, nem jutna eszébe mindenkinek. Talán mégis úgy van, hogy mindent lehet gondolni. Bármit, de tényleg. Be lehet költözni a padlásba. Ott élsz. Senki nem tudja, senkit nem zavarsz. A padlásban akarok élni én is. Apám kiröhög, nem megy, a miénk túl alacsony. Nem lehet fölegyenesedni benne. Leülök a fotelba, nézem én is, irigyen, a körkapcsolást. Egyébként a hetvenes évek elején járunk.


Az 1974-es vb volt az első, ami nagyjából eljutott a tudatomig. A hollandok jók, lazák, totálisak. Neeskens, Cruijff, Rensenbrink, Kerkhof. A netről lesem le most a neveket, de mintha mondanának valamit. Valami megmozdul. Fekete-fehér volt a TV. Favorit, az a márkája. A végén az NSZK elkalapálja őket. Négy év múlva meg az argentínok. Cruijff el se jön, Rensenbrink a végén, döntetlennél a kapufát találja el, a hosszabbításban meg jól kikapnak. Mindig megverik őket a házigazdák. 2010-ben viszont nem a házigazdák verik meg őket, hanem a spanyolok, de azt a holland csapatot már nem szeretem. Defenzívek, szabálytalanok, ölik a játékot, hibára várnak, hogy aztán Wesley Sneijder elszaladhasson. Ötször szalad el, az nem elég. Iniesta viszont végül betalál, van igazság mégis. A hollandokat meg mindenki kicsúfolja. Győzött a játék, robotok, lennétek legalább rokonszenvesek! No, innen, erről a pontról, minden idők egyik legundorítóbb foci vb-s ezüstérméről kellene Brazíliában dinamikusan visszamászni. Visszamásznunk, mert valahogy mégiscsak szeretem őket, az az igazság.


Szép, narancssárga a mezük, nem olyan jobbos gazemberek, mint a belgák, szabad náluk füvet szívni, hajón laknak, és feltalálták a tulipánt: nekem ennyi bőven elég. Louis van Gaal (leendő MU-kapitány) pikkel a Fulhamre, onnan nem hoz senkit, Stekelenburg és Heitinga kiesnek. Mathijsent (Feyenoord) otthon hagyja. Strootman (Roma) és Van der Wiel (PSG) sérültek. Ennyi vérveszteség nekem bőven elég ahhoz, hogy tiszta szívből tudjak szurkolni nekik. Sneijder viszont ott lesz és de Jong is. Depay, Huntelaar, Kuyt, Van Persie. Robben. A négybe várom őket. Ott fognak kikapni végül valamelyik folyton izzadó, délszaki népességcsoport játékos felfogású, alacsony átlagos testmagasságú, undorítóan népszerű csapatától. Vagy ott se: hajrá, Hollandia!