Szép, de nem jó az új Pókember

Fotó: InterCom / InterCom

-

HÁTTÉR

Marc Webb filmje sajnos menthetetlenül összedől a grandiózus tervek súlya alatt, ami csak azért szomorú, mert a romok alatt egy élvezetes és szerethető film lapul. Megnéztük Peter Parker legújabb kalandját.




A Pókember legnagyobb ellensége ezúttal nem a három, alaptalanul beharangozott rosszfiú - lényegében csak az egyiküknek jut értékelhető játékidő - hanem a forgatókönyv. Pontosabban, annak a hiánya. Gwen (Emma Stone) és Peter (Andrew Garfield) kapcsolatán kívül szinte egyetlen lényeges dolog sincs rendesen kibontva A csodálatos Pókember 2-ben.  A bukdácsoló történetvezetésen pedig sem a klisés fordulatok, sem a mindenfajta mélységet nélkülöző karakterek nem segítenek. Jamie Foxx Electroja jó, ha három tulajdonságkártyát fel tud mutatni, Paul Giamatti pedig feloldotta az “instant orosz rosszfiú” tasak tartalmát fél tányér langyos vízben. Dane DeHaan próbálja menteni a menthetőt, kicsit rimbaud-i karaktere kellően árnyalt, összetett, egyértelműen ő az egyik ok, amiért a film dramaturgiája mégis működik.

 A másik az, hogy a csak Peterre és Gwenre koncentráló részek tényleg szerethetőek és átélhetőek: Garfield szerepében ott van a világba kilépő tindézser enyhe arroganciája és “ki-ha-én-nem” magabiztossága, a sorsát már vállaló, de az azzal járó kötelezettségeket még épp csak megértő szuperhős morális dilemmáival, a felelősség és a szerelem súlya alatt meg-megrogyva. Az Emmával való románca, a szakításokkal, az apró elengedésekkel és a belső őrlődésekkel fényévekkel kidolgozottabb és hitelesebb mint bármi, amit az első három részben láthattunk.



Kétszáz millió dolláros költségvetéssel a film szerencsére sok mást is ki tud rázni az eyecandys üvegcséből. Amikor Peter simán teng-leng New Yorkban, azok például a film legjobb pillanatai, vagányak, felszabadítóak, kész adrenalin-fröccs minden alkalom. Ezzel szemben a kulcsfontosságú összecsapások mindegyike leginkább csak korrekt: szépen megkoreografált, több pirotechnikát használnak bennük, mint egy átlagos Rammstein-koncerten, nem nyújtják túl őket, mégsem szegeznek a székbe, helyette inkább várjuk, hogy egy-egy frappáns beszólás oldja a szemöldökráncolós komolyságot. Míg Tobey Maguire karakteréről nehéz volt eldönteni, akkor rosszabb, amikor szellemes próbál lenni vagy amikor komolyan veszi magát, az új Pókembernek még a legnagyobb csörte közepette is van ideje arra, hogy mondjon valami szellemeset.


Szükség is van ezekre a szelepekre, mert a film sokszor elvész a nagyváros és a Marvel-univerzum égbe nyúló díszletei közt. Már a plakátok is a főhős eddigi legnagyobb csatáját ígérték, az pedig köztudott, hogy jövőre érkezik a harmadik, 2017-ben pedig a negyedik rész. Közben már tárgyalnak egy Venom- és egy Sinister Six-központú spin-offról is, így meg kell ágyazni ezeknek is. Ennek megfelelően pörögnek a kikacsintások, sorra tűnnek fel a jövőben fontossá váló szereplők, amivel nem lenne baj, de általában pont magáról a filmről vonják el a figyelmet, ami miatt néha úgy érezni, hogy ez csak egy sebtében összedobott átkötő (és gyorstalpaló), hogy azért a további filmek érkezéséig se csillapodjon a hype. Hiába lehetne nagyon jó film az új Pókember, leginkább azoknak ajánljuk jó szívvel, akik képesek a legtöbb elvárásukat (például: átgondolt forgatókönyv) a küszöbön hagyni bő két óra retinamasszázsért és pár tényleg nagyon eltalált pillanatért cserébe. Hiába ütős Andrew Garfield és Emma Stone párosa, hiába dobja meg az endorfinszintet a tornyok közötti hálós szlalomozás, sajnos belőlük van kevesebb.