„Szabad magunkat szégyellni” - interjú Erdős Virággal

Fotó: VS.hu/Zagyi Tibor / VS.hu/Zagyi Tibor

-

HÁTTÉR

Erdős Virág költőt leginkább az "ezt is el" című kötetben tavaly megjelent verseiről ismerik. Az idei Könyvhétre "Négyeshatos" címmel jelenik meg gyerekverskötete a Magvetőnél. Részt vesz a Rájátszás sorozatban, ahol Beck Zoli és Kollár-Klemencz László zenésíti meg a költeményeit. Utóbbi "Legesleges" címmel egy egész szólólemezt készített Erdős Virág megzenésített verseiből. Közéleti versekről, kiszolgáltatottságról, hajléktalanságról, de leginkább róla beszélgettünk.


A gyerekversek és az ezt is el kötet szövegei által megteremtett világ nagyon egybecseng nekem. Ugyanúgy a kitaszítottakat, a kiszolgáltatottakat látjuk, ha a gyerekverseknél ez nem is mindig annyira egyértelmű. Talán nem a legütősebb reklámfogás a részemről, mégis be kell vallanom, hogy a Négyeshatos ebből a szempontból tulajdonképp egy elvetélt kísérlet. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehetne olyan gyerekkönyvet csinálni, amelyik nem kizárólag nagyvárosban élő, jól szituált, középosztályi (hogy ne mondjam, „fehér”...) gyerekeknek szól, mint a mostanában születő gyerekkönyvek túlnyomó része. A mi gyerekeink nyilván boldogan ismernek magukra egy olyan versikében, amelyben mondjuk a laptopkábel van rímhelyzetbe hozva, mint a zseniális Varró Daninál, de nagy kérdés, hogy például egy borsodi falucska kidőlt-bedőlt falu házikójában élő kisgyerek mit kezdene egy ilyen verssel. Siralmas látni, hogy maga a nyelv milyen készséggel és természetességgel képezi le azokat a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyek a mai Magyarországot jellemzik. Párhuzamos valóságok léteznek egymástól néhány kilométernyi távolságra, és ha már a nyelv sem képes átjárókat teremteni ezek között a paralel világok között, akkor tényleg nagy baj van. Mikor elkezdtem gyerekverseket írni, akkor még megvolt bennem az az ambíció, hogy legalább egy kötet erejéig megpróbáljam egyesíteni úgymond a Bódva völgyét és Újlipóciát, de aztán ezt az ambíciót a legkülönfélébb praktikus szempontok felülírták. Így most egyelőre egy meglehetősen eklektikus kötet született. Ilyen vers is van benne, meg olyan is, viszont néhány „idegen szó” erejéig legalább fel-felbukkan valami abból a bizonyos „másik” világból.


Mennyire ismered ezt a másik világot? Múlt nyáron egy kis időt Bódvalenkén töltöttem. Hosszasan tudnék neked olyan szavakat sorolni, amelyek egy ott élő kisgyerek legalapvetőbb szókincsének részei, mi viszont azt se tudjuk, „eszik-e vagy isszák”. A vakaró például ilyen szó, a kötetem egyik versében szerepel is, ki tudja, mit kezd majd vele egy Pozsonyi úti kisiskolás. A legnagyobb probléma természetesen nem a nyelvvel magával van, hanem azzal, amit ez a drasztikus lexikai elkülönülés jelez. Hogy két, Magyarországon élő kisgyerek „tárgyi környezete” ilyen mértékben különbözhet egymástól. Ez néhány évtizede még elképzelhetetlen lett volna. Most olvasom Borbély Szilárd Nincstelenekjét: a szocializmus legsötétebb éveinek testet-lelket megnyomorító szegénysége közepette legalább volt a háznál egyetlen egy szimbolikus, többfunkciós konyhaasztal, amin ettek, amin mostak, amin csirkét kopasztottak, vagy aminek támaszkodva történetesen szeretkeztek a szülők. És amit körülülve ad abszurdum olvastak a gyerekeknek. Bódvalenkén a legtöbb házban már se szék, se asztal nincs. Nemhogy íróasztal az isiseknek laptoppal, laptopkábellel. A tavaly megjelent ezt is el kötetben a nagyváros szegényeiről, a hajléktalanokról írtál. Szerinted mi az oka annak, hogy a róluk szóló közbeszéd egyre inkább durvul – és most itt nem a nagypolitikára gondolok, hanem a közértben, buszon, kocsmákban zajló beszélgetésekre. Miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy nagy a baj. Az emberi psziché hihetetlenül találékony tud lenni, ha az a kérdés, milyen hatékonysággal képes megóvni magát a mindenféle kellemetlenséggel fenyegető külső ingerektől. A hajléktalanok szó szerint köztünk élnek, nem tudjuk nem észlelni őket. Ha viszont ténylegesen azt „látnánk”, ami „van”, akkor nyilván egy percig sem élhetnénk tovább úgy, ahogy eddig éltünk. Hiszen egy ember, ugyanolyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk – „vér a vérünkből” –, ott ül az út szélén, és segítségre vár. Hogy ezzel a mozgósító erejű felismeréssel ne kelljen napról napra szembesülnünk, a fejünkben – és persze a szabálysértési törvény idevágó passzusaiban – lazán átminősítjük őket valamiféle „biodíszletté”, a városi környezet szükségszerű velejárójává, egyfajta mozgatható, ide-oda pakolgatható és hatósági eszközökkel kényelmesen kontrollálható tereptárggyá, „amivel” persze már nem kell semmiféle tényleges és bensőséges emberi kapcsolatot kialakítanunk. Lehet őket szabadon utálni. És nem kell lépten-nyomon azon agyalnunk, hogy mégis ki ezért az egészért a felelős.


Van felelős? Az emberi társadalom szerintem egy tipikus „zárt rendszer”. Ha valakinek valamiből több van, az csak úgy lehetséges, ha másvalakinek meg kevesebb. Ahogy József Attila írta annak idején arról a bizonyos „meg nem gondolt gondolatról”: „Miatta nem tudja a részeg, / ha kedvét pezsgőbe öli, / hogy iszonyodó kis szegények / üres levesét hörpöli.” A dolog persze nyilván ezerszer bonyolultabb ennél, de talán ha ezt az eredendő és rendszerszintű összezártságot és egymásrautaltságot legalább minimális szinten képesek lennénk tudatosítani magunkban, akkor lenne rá egy picike esélyünk, hogy megvédjük magunkat – és persze egymást – ennek a rohamtempóban intézményesülő társadalmi közönynek és kiszorítósdinak a mindinkább fenyegető veszélyeitől. Talán nem véletlen, hogy József Attila az előbb idézett sorokat éppen az Őspatkány terjeszt kórt című 1937-es versében írta le. Azon gondolkodtál, hogy benned hogyan alakult ki ez az érzékenység az elesettek iránt? A szüleim bábszínészek, két nagyon erős, nagyon impulzív, nagyon dinamikus személyiség. Kettőjük közt egyedüli gyerekként és a magam szélsőségesen introvertált személyiségével megáldva sokszor éreztem úgy, hogy „lesajnálnak”, „hülyére vesznek” és valamiféle igazságtalanul alávetett helyzetbe kényszerítenek. Paradox módon viszont nyilván azt a fajta erőt és szabadságot is pont nekik köszönhetem, amelynek révén képes voltam fellázadni ez ellen a szabadsághiányos állapot ellen. Úgyhogy a vége happy end, de a kiszolgáltatottság szubjektív érzésének emléke megmarad, és szerintem pont ezek a személyes sérelmek és tapasztalások segítenek a legtöbbet abban, hogy adott esetben igazán szíven üssön minket mások kiszolgáltatottsága is. Egyébként nekem meggyőződésem, hogy eredendően mindannyian empatikus lények vagyunk. Akkor van baj, mikor komplett ideológiák települnek a lelkünkre kimondottan azért, hogy az odafordulásnak ezt az ösztönös képességét morális alapon kiöljék belőlünk. Hogy elhitessék velünk, hogy többek, méltóbbak és érdemdúsabbak vagyunk, mint a másik ember, és nemcsak egynémely vonatkozásban, hanem a legalapvetőbb életfeltételekhez való hozzáférés vonatkozásában is. Engem ezek a buta ideológiák, hál' istennek, elkerültek, úgyhogy ebből a szempontból szerencsés vagyok, de egyre többet gondolok arra – akár csak a fiaim gimis barátai kapcsán –, hogy milyen pokolian nehéz dolga lehet annak, aki kezdettől fogva ilyen ideológiák árnyékában nevelkedik. Az ezt is el kötet visszhangja pont azt bizonyítja számomra, mekkora „hatalma” lehet a versnek, milyen széles körben tudja megérinteni az embereket, esetleg ellensúlyozni ezeknek az ideológiáknak az árnyékát. Van ötleted, mi lehet ennek az oka? Talán kicsit hülyén hangzik, de én erre egyetlen magyarázatot tudok. A szemünk előtt kibontakozó társadalmi folyamatok nyomán olyan mértékű „kognitív disszonancia” gyülemlett fel a lelkünkben, ami normál esetben elég rendes szorongással jár. Ezek a versek talán éppen ezt a szorongást segítettek oldani. Egyszerű pszichológiai jelenség: az emberben kínzó belső feszültség ébred, ha kénytelen természetesnek és rendjén valónak elkönyvelni valamit, amiről a lelke mélyén pontosan tudja, hogy botrányos és elfogadhatatlan. És fordítva: adott esetben nagyon is felszabadító élmény lehet, ha kiderül, hogy szabad magunkat szégyellni. Az ezt is el kötet talán ebben a kollektív szégyenkezésben próbált segíteni valamicskét, és az olvasók elsősorban ezért voltak hálásak neki.