Spanyol dublőrök

Fotó: AFP / EMMANUEL DUNAND / AFP / EMMANUEL DUNAND

-

Az egyik kedvenc mondásom, a belé rejtett temérdek bölcsesség miatt ez: „egy perccel azelőtt, hogy baj lett volna, még nem volt semmi baj”. Meghalt, pedig, közvetlenül mielőtt elhunyt volna, még élt. Kirúgták, pedig előtte jó állása volt. Összetört az autó, pedig egy perccel azelőtt, hogy felborult, teljesen egyben volt. Gyártsatok még ilyeneket, a többi ilyet rátok bízom


Melyik volt a mai meccsen az a perc, amelyik előtt még nem volt semmi baj? Nem, szerintem nem a holland egyenlítő gól. Az biztos, hogy az volt a meccs legnagyobb gólja – technikailag is esélyes, de a valóban nagy gólok nagyságához sokat hozzátesz a tét, a váratlanság, a kiélezett helyzet. Az pedig csak ebben volt benne. Ilyen egy nagy gól: örülsz, hogy a tanúja lehettél és nem a YouTube-on kell majd megnézned, hogy aztán azt mormogd, hogy „ennél azért láttam már nagyobbat”. De baj akkor még nem volt.


Az első félidőben annyi azért feltűnt már, hogy mindkét védelem rettentő béna. Benne volt a levegőben, hogy ez sokgólos, freak meccs lesz. Megfordult a fejemben, hogy az elmúlt két évben, mióta nem figyelem, változott-e ennyit a foci: újra divatba jött a lyukra futtatás? A szűrő pedig – ezzel nyilván szoros összegfüggésben – eltűnt volna? Azok a fajta üresbefutások, nagy levegőjű kiugratások, amelyekből itt az első félidőben volt vagy tíz, az utóbbi húsz évben már nem nagyon voltak kivitelezhetők, mert nincs rá tér. De ma volt, mert olyan lassú, lukas, odakent védelmek voltak a pályán, hogy szinte bármit lehetett. De azért a spanyolok jobbak voltak, dacára annak, hogy Diego Costában – jóslatommal szemben, mentségemre szolgáljon, hogy ma láttam először játszani – nemhogy drámai potenciál nincs, de kimondottan kisszerűen lógott ki a karaktere csapatból és hogy Piqué illetve Busquets két évvel ezelőtthöz képest sajnos elfelejtett focizni. Csábító lenne tehát azt a percet megjelölni „egy perccel a baj előtti’-nek, amikor David Silva kihagyta azt a hatalmas helyzetet és még abban a percben jött Van Persie Supermen-repülése. De nem az volt. Baj akkor van, amikor már nincs mit csinálni.


Baj a harmadik gólig nem volt. Egyik kedvenc edzői fordulatom, hogy „aki ismer tudja, hogy én nem szoktam a bíróval foglalkozni, de…”, én viszont tényleg nem szoktam a bíróval foglalkozni, úgyhogy nem arra gondolok, hogy van Persie akadályozta Casillast (hiszen ez ma már tudományos tény). Hanem arra, hogy az volt a pillanat, amikortól már nem volt mit csinálni, a játék áthelyeződött egy irracionális térbe, ahol senki sem volt önmaga, ahol a világ egykori legjobb kapusa legalább háromszor került olyan helyzetbe, mint egykor Roland Praj, az Újpest utolsó bajnokcsapatának szlovák kapusa minden megmozdulásánál, csak abban volt valami börleszkes báj, ebben meg csak sírás és egy korszak vége.


Casillas arcán kívül még két ilyen ikonikus momentum volt: Ramos versenyfutása Robbennel (mintha a kisöcs futott volna az idősebb testvérrel, aki előnyt is adott neki) és Torres balfaszkodása a kaputól két méterre (na jó, ilyet már láttunk azért, és pont tőle). A többieknek nem voltak ilyen pillanatai a második félidőben, mert nem voltak a pályán. Kár volt hagyni, hogy ennyit keressenek a játékosok és már mindenkinek teljen dublőrre. Egy perccel előtte te voltál a világ legjobbja. És most, hopp, balfasz vagy. Jobb esetben tragikus hős. Ufó és pedellus. Superman voltál, most meg Lex Luthor. És balfasz. Mindenesetre így három és fél meccs után (Chile-Ausztrália a szünetben 2:1) látok reményt arra, hogy ez a vébé a védelmek nélküli úgynevezett nyílt sisakos játékról fog szólni.