Scolari kapitány boldogsága

Fotó: AFP / ODD ANDERSEN / AFP / ODD ANDERSEN

Anyám felhívott a meccs előtt. Nyerjetek, drága Luiz – mondta elfúló hangon. Tudja, hogy megőrülök tőle, de ő mégis Luiznak hív. Felipao, Felipao, Felipao. Az újságírók gyorsabban tanulnak. Esetleg, ha minden kötél szakad, Felipe. De nem Luiz.


Nyomasztó a csönd. Amikor mindenáron meg akarták mondani, hogy azt a piperkőc Romariót is vigyem ki a vébére, magabiztosabb voltam. Tudtam, hogy felszállok a gépre, és csak néhány tucat újságíró jön utánam Japánba, otthon meg legfeljebb anyámat fogják idegesíteni a firkálmányaikkal. Most eljönnek egy sajtótájékoztatóra vagy ötszázan bizony és nem akarják megmondani. Csak annyit mondanak, hogy nyerjetek, drága Felipao. Köröttem csend és néma tartomány. Nyomasztó. Azt hiszik, hogy valami nagy titok lappang, nyertem egy vébét nekik, amikor nem hittek bennem, most pedig végem van, mert hisznek nekem. Akkor nem éreztem ilyen bénán magam, amikor a magyarok ellen felkötözött karral visszajöttem a pályára ’66-ban, pedig akkor is mindenki hülyének nézett. Lőttem büntetőből egy gólt, meg kellett nyerni a meccset, muszáj volt. Az előző mindig könnyebb. Kihagytam Romariót, mert megtehettem. Dugig voltunk hasonlóval: Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho, Roberto Carlos. A védelemben egy-két tűrhető játékos, bénakacsa brazil kapus, ahogy az lenni szokott. Csak fel kellett őket küldeni a pályára és már meg is nyertük a meccset. Mondtam Ronaldónak, hogy ezt az ostoba frizurát csak akkor fogják neked megbocsátani, ha nagyon sok gólt fogsz rúgni. Sok gólt rúgott.


Nagy a csend, pedig amikor kimegyünk végre az öltözőből felrobban a stadion. Idenézz, Carloskám, hogy itt mi van, öregem – vetem majd oda Parreirának, mint annak idején Mezeynek a norvégok elleni utolsó selejtezőn. Támadjunk sokat, legyen nálunk tiki-taka. A híres brazil támadó futball. Egyrészt a brazil védelem keménysége talán egy fokkal híresebb is lehetne. Amikor Cziborhoz vágtam annak idején a szódásüveget az öltöző folyosóján, már tudtam, olyan rosszul védekeztünk, hogy inkább támadnunk kell, hogy ki ne derüljön a dolog. És itt van a másrészt. Támadunk, hogy ne a mi kapunk előtt legyen a labda, mert ha ott van, akkor gólt kapunk. Dani Alves pocsék formában van, kicsinálta a tiki-taka, David Luiz az új szerződésével van elfoglalva, Marcelo sokat volt csere és mindig elöl kolbászol, amikor hátul kellene söpörnie. A kanadai kapusunkat már nem is mondom. Botrány, hogy egy ekkora országban még mindig ő a legjobb, hazajár, mint Király Gabi mackónadrágja. Kimegyünk a pályára, itt az idő, tiki-taka, ver az óra, dobog a szívem, brazil himnusz. A nyitógálát, jaj, de szeretem az ilyesmit, majd felvételről megnézem. Állítólag voltak labdafejű emberek is, ezt elképzelni sem tudom.


Amikor elkezdődik a meccs még nyugiban vagyok. Apróbb hibák, mondom magamnak, bejönnek a trükkök, egyénileg jobbak vagyunk, különben is olyat húztam, hogy csak lesnek majd. Öt perc után üvöltök és nem épp irodalmi stílusban. Neymar csinál, amit akar, ez nem meglepetés, de attól bizony odalesznek, hogy Alves folyamatosan mögéjük fog menni. A kapott gól után először jut eszembe megint anyám. Pont ilyen frizurája volt negyven éve, mint Marcelónak. Komolyan, szétvet az ideg. Mondtam a Marcelónak meg a David Luiznak, hogy menjenek borbélyhoz, de hiába beszélek. Dani Alves jobbra néz és balra dől, halálhörgés, siralom, fene tudja, hol mászkál egyfolytában, Marcelo meg bevágja a saját kapunkba. Oscart meg kellene dicsérni, ő legalább jól nyomja. Neymarnak beordítok, hogy zárjon Oscar felé, ne középre, mert talán ők ketten megbontják a falat. Az a döbbenet, hogy a horvátok nem jók. És tessék, itt is van, egy életem, egy halálom, Neymar labdát szerez és ennyi, hinta-palinta. Mondtam nekik, hogy ennyi, nyissanak a kis nyikhajnak, az meg megcsinálja, nem kell itt taktika.


A szünetben előkapom Mészöly Kálmán monológját. Valahogy így: Foglaljatok helyet egy kicsit gyerekek, legyetek szívesek figyelni közbe’. Szóval jól kezdtetek, jött a Neymarnak egy helyzete, utána teljesen fejetlenül játszotok. Az nem létezik, az kizárt dolog, hogy négyen benn álltok és két ember van, David. Nem fog se a Marcelo embert, se a... A Luiz Gustavo próbál itt emberrel találkozni, próbál bekapcsolódni a játékba. Hát az kizárt dolog, az Alves jön az Olićcsal, a Paulinho két ember közt szaladgál, a Hulk néha hátrajön mélyebben, megvan mindenkinek az embere. Hát tessék odafigyelni. És az nem jó, hogy az Alves szervezi a játékot, gyerekek, ebből probléma lesz. Hát menj ezzel a gyerekkel, ezzel az Olićcsal kell menni mindenhova. S ezt a palit ki kell kapcsolni a játékból. De a többieknek is van feladatuk ilyen szempontból. Elöl, amit a Fred, a Hulk..., az megint semmi, gyerekek. Az nem létezik, Fred, hogy ilyen alamuszi módon elesel megint, hogy így sántikálsz, hát nem bírjuk el. Ilyen horvát vagy akárkivel szemben, nem bírjuk el. Volt két óriási veszélyes helyzetük. Tessék rákapcsolni a második félidőbe’, úgy, ahogy szoktatok játszani. S a lehető leggyorsabban kell tenni a labdát, beindulni. Rá kell vezetni a labdát, nem igaz, hogy nem tudunk elmenni mellettük, gyerekek. Kicsit olyan izé volt a gól után, hogy visszavettetek, lezserebben egy kicsit, de már a középpályán nem azok a dolgok vannak, nem úgy mennek a labdák, a Marcelo itt van a baloldalon, egyszer-egyszer megtalálja a Neymart. David Luiz, szóval nem létezik, hogy beálltok... Tessék figyelni, mindenkinek megvan középen az embere. S ha belép ez a Modrić, hát az nem létezik, Neymar, akkor vissza kell tudni vele jönni, hát akkor ötven, hát akkor hatvan vagy hetven percet kell tudni bírni. Nem létezik, hogy ilyen lagymatag vagy, mintha összeesnél, úgy jössz visszafelé. Hát egy kicsit szívjátok föl magatokat, kilencven percről van szó, most már negyvenöt percről. Tessék a másodikba odafigyelni, kicsit megpörgetitek, lesz helyzetetek, és megfelelően, akkor gólokkal fogtok tudni nyerni. De változtatni kell egy pár játékos felfogásán és az akaratán. Nem lehet, Fred, negyvenöt percig, ha összeesel, akkor inkább lehozzanak vagy hordágyon, de nem lehet ilyen lagymatag módra játszotok. Na, most kezdődik gyerekek – veti közbe Parreira, azt hiszem, megunta a dumámat. Így van, most oda kell állni – veszem vissza a szót –, lesznek gólhelyzetek és be kell rúgni. Negyvenöt perc van, csak nyugodtan, ezért ne izélj, ne idegeskedj, ne siettessétek magatokat, Próbálkozz, amennyire lehet, minél előbb eredménynek lenni, de tessék nagyon odafigyelni, ugyanazzal a harcos szellemmel, amivel a Szerbia meccs előtt kimentetek. Így van az, Neymar, csak higgadtan, nyugodtan, lehet indulni ki.


Hát, mondhatom, jól elcsesztem. A fiúk még lagymatagabbak, mint valaha, Neymar már nem is fut, a horvátok békésen passzolgatnak a félpályán. Mondtam nekik, hogy nyugi van, de azt nem, hogy vége a meccsnek. Baromi ideges vagyok, ez a japán „csalkovics” se fújt még meccset, minden bedobásunkat odaadja a horvátoknak. A múltkor Pelé lejött az edzésre. Jó barátként jön ilyenkor mindenki, de mire kettőt pislogtam, már mondta is a tutit a fiúknak. Neymarnak a fülébe sugdossa, hogy milyen könnyű háromszor is nyerni, én meg hozhatom vissza a földre a srácot. Hulknak ma még nem volt pontos labdája, talán neki tényleg súghatott volna valamit. Ekkora tizenegyes, hát hazai pályán, ez nem létezik te, nem létezik te – üvöltöm szélről, és egy pillanatra még el is hiszem. Fred lesz az a játékosom, aki úgy írja be magát a futballtörténelembe, mint a játékos, aki egy vébén csak egy műesésig jutott. A mai alapján nem viszi sokra. A közönség őrjöng, Neymar nem lövi túl jól, de azért benn van. Le fogom cserélni. Sérülésveszély, majd azt mondom neki, Peléről meg egy szót se.


Nem tudom, mi lehet anyámmal, nem meri nézni a meccseimet. Ronaldót kértem meg, hogy írjon neki egy sms-t, ha vezetünk, erre annyira izgul ő is, hogy elküld fél percenként egy újat, sokszor csak egy szmájlit. Anyám már szerintem azt sem nézi. Én is alig bírom, mert hátul egy életveszély, amit művelünk. Agresszíven odaállunk, de átjönnek egy az egybe, a széleken továbbra is átjárnak, mindjárt kapunk egy gólt. Hogy is mondta régen apám? Minél nagyobbak a mentések, annál bénább a védelem. Hál’ Isten a bíró tényleg vakegér. A horvátok nem fogják zsebre tenni, hogy elvettek tőlük egy gólt. Azért megreklamálok egy sárgát az Olićnak, de csak hogy megerősítsem őket, milyen jól fújnak. Rami, ki kell játszanod magadat, nem létezik, hogy egyszer ne süljön el itt a lábad és ne jöjjön be – mondom Ramiresnek, aki Neymar helyett jön. Ramires odasúg valamit Oscarnak, aki aztán elsüti. Ezt át lehet adni? Lehet, hogy mégis tudok valamit. Ma egyedül David Luiz volt a pályán, és Neymar villant egyet. Annyi. Eredmény oké, mindenki elégedett, én pedig hallom a csöndet. Nem kérdeznek, nyerni kell. Nyertetek, Luiz? – kérdezi anyám, és tudom, hogy a kedvencemet főzi vasárnap ebédre.