Robotzsaru pörgeti a gumibotot a sarkon

Fotó: AFP / The Picture Desk / Deana Newcomb / István Hajdu

-

HÁTTÉR

Emberek helyett sakkozzuk le inkább gépekkel. A terroristákra inkább drónokat dobjunk, biztos távolból. Vagy kémrovarokat, azokat az operátorok is szívesebben irányítják. Meg kisebbek is. Dobjuk félre a morális buktatókat, döntse el az algoritmus, hogy ki a bűnöző. A valóságot írtuk le vajon, vagy az elmúlt hónapok sci-fijeit? Az olvasó eldönti, kezdjük a vizsgálódást a sci- fickel: mit sugallanak a filmek?


Összefoglalom, ha sietsz. Akkor jó a rendőr, ha a hús/gép skálán a (v)érző felé billen a mérleg nyelve, sosem lesz egyébként a társadalom disztingvált, erekciót lóbáló apja. Nem hinnéd, pedig. Akármilyen kombinációt veszünk, az elmúlt idők filmes narratívái ezt sugallják. Kitérünk majd rögvest a Robotzsarura is, de ha emlékszünk Paul Verhoeven 1987-es változatára, akkor emlékszünk arra is, hogy a fenyegető krómcsirkét idéző ED-209-es rendfenntartó robotot végeredményben az végezte ki, hogy le kellett mennie egy irodalépcsőn. (Edzések után mi is tudjuk, hogy ez mekkora evolúciós kihívás tud lenni, pedig négymilliárd év.) José Padilha 2014-es változatában sem lettek sokkal okosabbak, talán annyiból igen, hogy dühös, ujjaikkal mutogató kisgyerekeket nem akarnak robbanógolyós lövedékekkel perforálni. A gépszerű gépekből mindig is hiányzott a túlélés improvizatív nagyszerűsége, az emberszerű embereket meg elég hatalom, nő vagy alkohol elé engedni. A gépszerűen viselkedő ember maradt utolsó előtti lehetőségnek: Dredd bíró például hatásos lenne, ő is tette szexivé a fogvicsorral leképzett borderlinet. Pont ez a veszte is: az ember esendő, ő nem, úgyhogy ha beszabadulna egy kampuszra, pár száz méteres körzetben senki sem állna meg a lábán körülötte. Úgyhogy, magas húsarány.

A sima robot már nem elég

A Robotzsaru 2014-es változatán szinten minden amatőr és profi filmkritikus jóindulata elcsúszott. Nem is csoda – akciófilmnek lagymatag, családi drámának felületes, technológiai maszturbációként csak húsz éve lett volna még benne patron, ráadásul a második trailer által beígért piackutatásos-marketinges szál is pont annyi ideig van benne, mint amennyit az előzetes mutat. Mégis, három roppantul izgalmas kérdést vet fel a film – az már egy másik dolog, hogy miért nem válaszolja meg egyiket sem.


A film felütése túl okos ahhoz, hogy normál közönségnek el lehessen vele játszani: miért Amerika az egyetlen nemzet, amelynek lakossága nem bízik a robotokban? Milyen meglátás, milyen tervezési folyamatok, milyen kommunikációs, pénzügyi, politikai és designlépések kellenek ahhoz, hogy egy lépdelő borotva vigyázhassa Detroit utcáit? (A legyen fekete a páncélja, legyen arca, amivel beszél és speedrunozzon gyorsabban egy katonai tesztpályát, mint egy ötéves ázsiai kis srác lett a film válasza, értjük mi, csak ez édeskevés.) A többinek meg ott a szimbiózis meg az apakép, Freud meg tesz róla, hogy ez a kettő fájóan összekapcsolódjon. A kilencvenes évek egyik idekapcsolódó szerepjátékának, a Cyberpunk 2020-nak volt az egyik rákfenéje a kiberpszichózis. Röviden összefoglalva az, hogy egy emberbe csak adott mennyiségű implant vagy műtestrész fér, ezek mindegyike elvesz emberségéből és minél több fém van benne, annál jobban kereshetnek rajta a pszichológusok.  Alex Murphy pedig rögtön halmozottan hátrányos helyzetből indít. Alex Murphy testképe eltörik, amikor meglátja magát a tükörben, hogy fején és tüdején kívül nem sok maradt belőle, minden más testrésze és szerve bérbe kapott és horribile dictu azonnal kiiktatható. Hasonló fogalomkörrel játszik a zseniális biopunk rockopera, a Repo! the Genetic Opera is, illetve ennek Jude Lawval és RZA-vel fémjelzett scifi változata, a 2010-es Repo Men is.


Férfiként már sosem képes funkcionálni, férjszerepe több mint ingatag, maximum a gyermekével közösen filmet néző apa szerepét képes ellátni. Ha Freud szemén keresztül néznénk, Alex Murphy egy szép, impotens szerszám, közszemlére bocsátott elrontott próbálkozás, aki ráadásul tragikus hősként sem tud meghalni. Elrontja a katarzist egy elsietett bosszúval és megmarad családtagnak egy olyan környezetben, ahol saját, mások által csodált teste egyben legnagyobb akadálya is a külvilág felé. Az pedig, hogy bármikor kikapcsolható és folyamatos orvosi, illetve műszerészi kontrollt igényel, aláaknázza a paralízistől rettegő, hangtalanul sikoltó tudatot. Jobbak a drónok, sugallja a film, ott sosem kell morális veszteségekkel megvívniuk sem a gyártóknak, sem az alapanyagoknak.

Merengve nyomozás

A pszichózis hiányát az egzisztencialista vízbámuló töprengés váltja fel a világhírű Ghost in the Shell anime-sorozatban, ami aktualitását az Arise című új négyrészes etapjában nyeri el (eddig kettő jelent meg). A cyberagyak, mesterséges intelligenciák és a mindent betöltő technika unott evidenciaként jelenik meg. A bűnözők sorra a politikai vagy technológiai elégedetlenség különféle szimbólumaiként jelennek meg. Motoko Kusanagi őrmester és alakulata a “csont nélkül” zászlaja alatt bizonyítja, hogy a japántech mindig stabil japántech marad. A japántechbe olvadt hírszerzők pedig ha meg is kérdőjelezik emberségüket, sosem keverik össze a munkát a magánélettel. Érdekes mozzanat a vízbámulás és/vagy a merengés a japán cyberpunk animékben: az információ az újabbkori ábrázolásban (akár a Ghost in The Shellekben, főként a mangában vagy a Real Drive sorozatban) már nem annyira felülnézeti várostérképen ábrázolt forgalom, hanem színtiszta víz vagy legalábbis “megúszható” tér. A mátrixban információtól körülölelve, kvázi lebegve látjuk az operátorokat. Az Intelligence című amerikai sorozat főszereplő ügynöke, Gabriel Vaughn implantján keresztül folyamatosan online van, az onnan behúzott adatokból pedig olyan virtuális tereket tud létrehozni, amelyeket fejében bejárhat, ez kívülről persze úgy néz ki, hogy szomorú szép szemeit a végtelenbe függeszti, ezért sem lehet komolyan venni az amúgy jó felütést. Senki sem szeretne látni egy olyan sorozatot, ahol a multimilliárd dolláros ügynök dührohamot kap a közmédia ívfénnyé sürített posztjaitól vagy a tinitumblerek napi kínálatától. Ugyanakkor szomorú mozzanat, hogy Gabriel mellé egy emberi ügynököt is kötnek biztosítás gyanánt, vadul is csapódik a hús/gép mérleg nyelve minden irányba.


Most akkor ők fognak leváltani minket?

A rendőrök egész szimbióta garmadáját sorakoztatja fel az eddig egy évadot megért Almost Human sorozat, amilyen bromance-elemekkel leterhelt matinésorozatnak tűnik sokadik megnézésre (ne tagadjuk, az is), annyira jól körbejárja a drónkultúra és az automatizálás jelenlegi félelmeit. Az egyenarcú, egyenhangú, törvénykódexre jólnevelt OCD-sként ráívelő androidok hatásosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy rögtön az évadnyitó epizódban ki is nullázzák a rendőrkapitányság teljes állományát. A régi technológia megbízható, sugallja a sorozat, az újabb folyamatosan olyan átgondolnivalókat hoz, amiket sosem gondolunk át, a túl tiszta viselkedés az emberségességet, az improvizációt és a lázadást öli meg, ami olykor a legnagyobb vétek, de nem is kell ahhoz jogásznak lennünk, hogy feltűnjön: a jogszerű és az igazságos fogalomkörei gyakran nem barátok. Hiába szerepelhetne mégis egy szinten a robotlábával éppen barátságot kötő emberzsaru az érzésre, emberségességre, jóindulatra programozott, gyakran flúgos androiddal, a cselekmény mindig csúszik. A nyomozófeladatok azt mutatják, hogy az intuíció és a konklúziók meghozása mégiscsak emberi feladat, a cseresznyét mindig emberi kéz helyezi fel a tortára, a robotok pedig szervilis sorsra kárhoztatott projekciók, amik (vagy akik) hiába szeretnénk mi lenni, ha emberségünk és egónk féltése eltávolít minket az evolúciós lépéstől.


Amerika rémálma a világ rémálma

A hústest és az IC szimbiózisát a köznapi utalások garmadától függetlenül egyre absztraktabb irányban mélyíti az elmúlt évek legötletesebb, valóságunkhoz legközelebb álló és egyben legelgondolkodtatóbb sorozata, a harmadik évadánál járó Person of Interest. Robotok ugyan nincsenek benne, ellenben hipertitkos mesterséges intelligenciák igen, akik képesek saját hardverüket elrejteni, illetve továbbköltöztetni, webcamjeinket, kameráink szemével, laptopok és telefonok fülével, a világ kontentjével térképezik fel maguknak a világot. Még ügynököket is használnak, hogy emberéleteket mentsenek meg. Az MI-k emberi ügynökök nélkül nem feltétlenül tudnának jobban beavatkozni egyének életébe, de képesek céget alapítani és ügyeket intézni – például azt, hogy szétszedessék és összerakassák magukat, a világ egyre táguló szabadságfoka pedig könnyen elgondolkodtathat minket: hol fogunk tartani két év múlva? A kellően komplikálódó háttértörténet egészen sok lehetőséget adhat. Amerika után például várható, hogy Kína, Oroszország vagy India is MI-ket gyárt, kérdés, hogy az idővel egymásra találó intelligenciák miként viselkednek egymással. William Gibson műfajteremtő könyvében, a Neurománcban logikus lépésnek tűnt a két egymásra akadó MI, Wintermute és Neuromancer összeolvadása, kérdéses, hogy mindez történetvezetésben merre dobja tovább az egyre jobban megírt cselekményszálakat. Mesterséges intelligenciák, két lábon járó vegyilaborok, utcai használatban forgó anti-tank fegyverek, hőoptikai álca és társaik: ismert toposzok a sci-fikből, de milyen igazából a bűnüldözés jövőjének jelene? A folytatás hamarosan érkezik.