Rendszer-igény és politikai akarat

Johanna Fröhlich

az Alkotmánybíróság munkatársa, a Pázmány jogi karának oktatója

Rendszer-igény és politikai akarat


Az alkotmány legitimitása rendszerint utólag derül ki. Kérdésként vethető fel, hogy a 2014-es országgyűlési választásokat követően elérkezett-e az a bizonyos „utólag”. Ennek előkérdése lehet, hogy egy alkotmány legitimitása olyasvalami-e, mint ami egyszer bekövetkezik, végbemegy, s akkor kijelenthetjük róla, hogy „most legitim”. Úgy gondolom, hogy a legitimitás nem ilyen pontszerű, hanem sokkal inkább egy folyamatában megragadható képződmény, amelynek értékelésére rendelkezésre állhatnak megfelelő és kevésbé megfelelő helyzetek, pillanatok. A jelenlegi szituáció és az eltelt idő erre vitathatatlanul adja magát, fontos azonban látni, hogy a legitimitás meglétének eldöntéséről semmiképpen nem beszélhetünk; mint ahogy nem beszélhetünk általában véve alkotmányossági viták lezárásáról sem. Az Alaptörvény elfogadását követően számos írás foglalkozott azzal, hogy miben ragadható meg az új alkotmány igazi problémája. A több szinten folyó diskurzusban jelen voltak olyan az álláspontok, amelyek az új alkotmány szükségességét vitatták, és voltak olyanok is, amelyek egy ezt is megelőző szinten, már a megalkotás – eljárási – lehetőségét is kétségbe vonták. Az alkotmányozói eljárásra előírt szabályok betartása – ha vannak ilyenek –, illetve a korábbi alkotmányra történő hivatkozás a jogfolytonosság vonatkozásában fontos tényezők. Egy új alkotmány legitimitása azonban nem függhet döntő módon és kizárólag meghatározott eljárási szabályok betartásától; az alkotmányozó hatalom felhatalmazása ugyanis nem tisztán jogi eredetű. Az új alkotmány megalkotásán túllépve többen abban látták a meghatározó problémát, hogy a megalkotás, illetve az elfogadás során nem érvényesült megfelelően széles körben a részvétel elve, vagyis az majdnem kizárólagosan a kormánytöbbség döntéseit tükrözte. Az alkotmányszöveg kodifikálását megbénító mértékű érdekegyeztetés eseteit leszámítva a társadalmi konszenzusra és a politikai elit minél átfogóbb támogatottságára törekvő szöveg növeli az alkotmány stabilitását. A kritikák azonban megalapozottak abban, hogy az Alaptörvényben foglalt értékválasztások, illetve a preambulum és a történeti alkotmány megnövekedett szerepe vagy éppen az alapjogokat lerontó kivételszabályok néhol aggályosak lehetnek, másfelől azonban megfelelő és szilárd alkotmányos kultúra esetén ezen problémák többsége a retorika szintjére szorítható. Léteznek azonban sajnos olyan részei is a szövegnek, amelyeken a csiszolás sem segít, így például az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása. Végül, a kritikák utolsóként említett csoportja lényegében az Alaptörvény egészét jelöli meg a probléma forrásaként, beleértve az annak talaján létrehozott hatalmi rendszert, a kinevezett tisztségviselőket és az így létrejövő valóságos gyakorlatot. Ez a megközelítés alapvetően a kormányzati hatalom bebetonozását emeli ki, vagyis azt, hogy az Alaptörvény révén a kétharmados kormánytöbbség gyakorlatilag minden fontos területen átírta a vonatkozó jogszabályt, módosította a hatáskörök és működés rendjét és azok ellátásával a saját embereit bízta meg. Eszerint az Alaptörvény azért nem legitim, mert ténylegesen olyan helyzet felállítását eredményezte, amelyben a kormány kétharmados többségének megszilárdításával a hatalmi rendszert a néhány főből álló vezető politikai réteg önkényesen alakíthatja. A fenti kritikák megragadnak ugyan egy-két valós problémát, de én egy másik törésvonalon látom a legjobban magyarázhatónak az Alaptörvénnyel kapcsolatos problémákat; ez pedig a jog rendszer-igénye és politikai akarat természetének szembenállása. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a politikát az akarat valamint a kínálkozó lehetőségek határolják be. A lehetőségeket a politikai akarat maradéktalanul kihasználja, hacsak egy másik erősebb politikai akarat azt meg nem hiúsítja. Fontos tényező a képletben, hogy a joggal szemben a politikai akarat mindenhatóságra törekszik olyan értelemben, hogy az élet bármely területére nézve megfogalmazhatja mondanivalóját, a demográfiai változásoktól a történelmi tételekig; a határ csupán a választói támogatottság. A jog ezzel szemben nemcsak, hogy nem mindenható – mint ahogy valójában persze a politikai akarat sem az –, de nem is kíván az lenni. Sőt, a jog működési logikája többek között éppen az állandó igazolási kényszerben ragadható meg, mind a határok (hatáskörök) betartása, mind a döntés és annak következményei tekintetében. A két szféra azonban több helyen is összekapcsolódik, egy ponton pedig döntő jelleggel, mégpedig az alkotmány megalkotásakor. A politikai akarat szemszögéből az alkotmány az a dokumentum, amely minden későbbi politikai akarat elérésének eszköze. A jog szemszögéből nézve azonban az alkotmány többek között az állampolgárok feletti állami hatalom legitimációjának az alapja. Míg a politika – a mindenre kiterjedő, lehető legerősebb akaratátvitel érdekében – szükségszerűen eszközként tekint az alkotmányra, addig a jog számára az alkotmány rendeltetése az állami működés igazolása, az alapvető jogok biztosítása és a stabilitás megteremtése. Kérdés persze, hogy a politikai akarat természete 2010 előtt más volt-e; ezt nehéz megmondani, hiszen érdemben nem volt alkotmányozásra képes politikai akarat (1994 és 1998 között sem). Az Alkotmány szabályai és a választási eredmények 2010-ben azonban olyan lehetőséget kínáltak, amelyet a politikai akarat maradéktalanul kihasznált. A kétharmados alkotmányozó többség a jogot úgy tűnik, hogy határainak belátására kényszerítette, igazolás helyett erőt mutatva, demonstrálva, hogy „ki az úr a háznál”. Kevés jobb példát lehet erre mondani, mint a negyedik módosítás ügyében hozott Alkotmánybírósági határozatot, amelyekben az Alkotmánybíróság végül visszavonult az alkotmánymódosítások felülvizsgálhatóságának kimondásától. Lényegében a politikai akarat kiszabadult a jogi szféra ellenőrzése alól, amellyel korábban folyamatosan akadályokat állított a gyors és hatékony cselekvés útjába. Feltehetnénk ezek után a kérdést, hogy mindezzel szemben nem létezik a jogban valamilyen önvédelmi mechanizmus? Azt hiszem, hogy e körben a jog rendszer-igényét ilyen belső korlátnak lehet tekinteni. Az alkotmány megfelelő érvényesülése mindenkor egy bizonyos érték-alapot feltételez. Ennek igazolására ugyanúgy szükség van, mint annak igazolására, hogy egy ítéletben miért az adott szabályt alkalmazta a bíróság vagy annak milyen jelentést tulajdonított. Tulajdonképpen minden döntés igazolásra szorul, nem csak a jogalkalmazás, hanem a jogalkotás körében is: ez érvényes a politikai akarat azon megnyilvánulására is, amellyel megalkotja az alkotmányt. Fontos, hogy szemben a politikai cselekvéssel a jog sajátossága, hogy szabályai szövegszerű rögzítettsége miatt az abból folyó következtetések és igazolások rendszerbe foglalhatók. A jog, s a szöveg azonban nem csak leíró, hanem teremtő emberi cselekedet is. A jog megfelelő érvényesülése érdekében szükséges tehát a döntések elfogadható, meggyőző igazolása, amelyek egy idő után rendszerré összeállva, a belső szabályosságok alapján igazolhatják magának a jogrendszernek a működését is. Mindez kiemelten fontos az alkotmány esetében, amelyből minden más jogi aktus érvényessége származik. Mivel az alkotmány nem tisztán a jogból eredeztethető, ezért nem is igazolhatja saját magát; más szóval az igazolás csak külső tényező(k) révén alapozható meg. A fentiek alapján a megalkotásban való alacsony részvétel, a hiányos politikai-társadalmi konszenzus, illetve a kormányzati hatalom egyoldalú érvényesítése és ciklusokon átívelő bebiztosítása miatt az igazolás eddig nem mondható szilárdnak. Egyes álláspontok azonban az idei országgyűlési választások eredményét az Alaptörvény közvetett megerősítéseként értelmezik. Összességében azonban a kép nem változott, sőt az újabb kétharmados kormányzati többség továbbra is lehetővé teszi a politikai akarat dominanciáját. Ha nem létezik megfelelő igazolás, vagy az csupán látszólagos, esetleg nem teljes, akkor olyan egyéb tényezők léphetnek az igazolás helyébe, amelyek nem alkalmasak egy alkotmány igazolására, például az adott politikai oldalba vetett hit vagy szimpátia. Az alkotmány legitimitását végső soron a kiszámítható, stabil, helyes működés, tehát a konkrét érvényesülés sikere erősíthetné. Ehhez azonban a jog rendszer-igényének kielégítésére lenne szükség. A jogszabályok és a joggyakorlat egymásból következő, folytonos rendje és azok igazolása, előreláthatósága, a kompromisszum, hogy lemondunk a személyes igazságaink minden esetben való kikényszerítéséről egy magasabb rendű értéket, a jogrendszer szabályszerűségét és a jogbiztonságot nyújthatják. A tapasztalatok azt mutatják, hogy végső soron jobban szolgálják az igazságot azok a rendszerek, amelyek a jog szabályszerűségének fenntartása nevében lemondanak a napi ad hoc igazságosság-kívánalmak beteljesítéséről. A jog értékalapja és annak igazolása adja meg ugyanis rendszerszerűen a kivételeket magukat is, és nem a napi ad hoc igazságosság-igények. Ezért válik az igazolás és az igazságosság összekapcsolható fogalmakká. Ahol azonban a diszfunkcionális működés stabilizálódik, s az igazolási rendbe be nem illeszthető elemek, ellentmondások és hiátusok kerülnek, ott a hibák újabb hibákat teremtenek, s az igazolások rendje végül szétforgácsolódik. Ha pedig a jog rendszer-igénye ilyen módon meggyengül, ez végső soron az alkotmányra is kihat. A politika manapság sajnos úgy tekint az alkotmányra és a jogra, mint amelynek nincsenek saját szabályosságai, ilyen formán csak a politikai akarattól függnek, önálló működésük kizárt. Ez azonban nincs egészen így. Véleményem szerint, amíg a politikai akarat nincs tekintettel a jog belső rendszerszerű működési logikájára, és nem törekszik a szabályokon és igazolásokon nyugvó rendszer-igény kielégítésére, addig az Alaptörvény legitimitása is bizonytalan.

Tiszteletet érdemel-e az Alaptörvény?


Igen, mert szabályosan fogadták el.
Nem, mert tartalmilag visszalépés.

SZAVAZAT UTÁN