R25: Turai Eszter és Böcskei Balázs

Fotó: István Hajdu

-

Mit szúrtunk el, vagy mit szúrtak el ők? Mit gondolnak a rendszerváltásról annak 25. évfordulóján közéleti szereplők? Körkérdésünkre adott válaszaikat párosával közöljük, naponta. Ma Turai Eszter aktivista és Böcskei Balázs politológus, politikai elemző következik.


Turai Eszter – A megvalósult kapitalizmust nem a szocializmushoz hasonlítom


-


1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?


A rendszerváltás után született fiatalként sokszor tapasztalom azt a generációs különbséget, ahogyan mi és a szüleink, a rendszerváltást huszonévesként megélők látják az elmúlthuszonötévet. Amit a szüleim egy harc és fejlődés eredményeként látnak, és eszerint ragaszkodnak hozzá, azt én evidenciaként, minimumfeltételként élem meg, vagy éppen olyan alapstruktúraként, amit meg kell haladni. Én a megvalósult kapitalizmust nem a szocializmushoz hasonlítom, hiszen nem éltem benne, sokkal inkább ahhoz, amit magáról állít, illetve amilyen elvárásokat vele szemben támasztottunk.

A formális politikai jogaimat nem a Kádár-kor jogfosztottságához viszonyítva értékelem, hanem ahhoz a demokráciaethoszhoz, amit a szüleim közvetítettek felém. Az ő rendszerváltás utáni optimizmusuk csapódik le abban, ahogyan én elképzelem a valódi demokráciát, a szabadságot stb., de mivel én ezek jelenlegi állapotát nem a szocializmushoz viszonyítom, ezért elégedetlen vagyok vele, és elutasítom azt az elképzelést, miszerint az elmúlt 25 évben kialakult rendszer A Demokrácia, és ez a gazdasági rendszer az, amelyhez el kellett jutnunk. A rendszerváltás szükséges, de nem elégséges feltétele volt annak, hogy egy olyan rendszer legyen Magyarországon, amit igazán sikeresnek nevezhetnék.

A jelenlegi helyzet elégtelensége nyilván megmutatható olyan elemeken keresztül is, amelyek alapján egy összehasonlításban a szocializmus nyerne, pl. munkanélküliség, vagyoni egyenlőtlenségek. Más jellegű összehasonlításokból a rendszerváltás utáni időszak jönne ki győztesen, pl. politikai és emberi jogok, utazás, információáramlás. Számomra a kérdés lényege abban áll, hogy mennyire látunk mozgásteret további rendszerek kialakítására. Ha azt gondoljuk, hogy már mindent kipróbáltunk, akkor kénytelenek vagyunk döntést hozni arról, hogy akkor most összességében jót tett-e a rendszerváltás, és olyan eldönthetetlen és banális kérdésekhez jutunk, mint hogy az anyagi biztonság-e a fontosabb, avagy a szabadság.

A fennálló rend képviselőinek/védelmezőinek mindig is az volt az álláspontjuk, hogy a lehetőségek tárháza kimerült, és a további próbálkozások csak az eddig elért eredményeket tennék tönkre (vö. a rabszolgaság megszüntetése gazdasági összeomláshoz vezetne). Szerintem, amíg nem tettünk meg mindent azért, hogy a rendszerváltás előtti és utáni helyzet előnyeit ötvözzük, addig a két rendszer közti választás dilemmája Sztálin és Hitler gaztetteinek versenyeztetéséhez hasonlít: teljesen értelmetlen, hamis dichotómia. A rendszerváltásnak köszönhetően sok minden jobb lett, és sok minden rosszabb, de szeretném azt hinni, hogy nyitott egy lehetőséget a továbblépésre.

2. Felnőtt egy generáció, amely már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

Az egyéb (főleg az osztály jellegű) törésvonalak miatt nehéz generációról beszélni. Mindenesetre mindenképp jó lenne, ha nem menekülnén(e)k el az országból, illetve ki a közéletből. Szeretném, ha a jelenlegi gazdasági-politikai rendszerből való kiábrándultságot nem passzivitásba, illetve jobbikosságba csatornáznák, hanem egy olyan demokráciáért vívott harcba, amelyben nem a 4 évenként behúzott x-től várjuk, hogy az életünk jobbra forduljon, ahol valódi ellenőrzést gyakorolhatunk a döntéshozók felett, és ami egy sokkal igazságosabb elosztást garantál. Ehhez szerintem nagyon jó kiindulási alap az, hogy ez a generáció még nem tudhat a háta mögött sok olyan országgyűlési választást, amelyiken a legkisebb rosszra való szavazás nyújtotta a demokráciaélményt, és a résztvevőknek a következő négy évet ennek megfelelően kényelmetlen és méltatlan lövészárkokban kellett tölteni.

Azt várom ettől a generációtól, hogy használja ki azt az adottságot, hogy nekünk már nem kell a mai Magyarország demokráciadeficitjét a szocializmus fényében relativizálgatnunk, hanem megcsinálhatjuk a saját 2.0-s rendszerváltásunkat (ami már lehet, hogy nem nemzetállami szinten fog létrejönni).


Böcskei Balázs – Boldogult rendszerváltó úrfikorotok és ami utána jött


-


1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartod-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?


2. Felnőtt egy generáció, amely már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

„Kihagyhatatlanok Klubja előtti

Kuncsorgás az ingyenjegyért, belőni

egy társaságot, amihez csapódom,

Bárkit, aki bevisz, s színpadra lökhet,

Ha nincs saját teljesítmény vagy ötlet”

(Szálinger Balázs: Bibó István)

Egy gimnáziumi könyvtárazás során, talán 15 éve kezembe került egy Tamás Gáspár Miklós-interjú, amelynek a kiemelése a következő volt: a rendszerváltás megbukott. A Kritika c. folyóiratban jelent meg, és elsőre nem nagyon tudtam mire vélni, abban a korban kevésbé foglalkoztatott a rendszerváltás megítélése, sokkal inkább az iskolát követő, életkorból fakadó szabadidős tevékenységek. Mindenesetre a lapot beszereztem, és most ismét elővettem. Egyrészt TGM-nek a rendszerváltás bukására vonatkozó gondolatait már ismerem, így sok újdonsággal nem szolgált az újraolvasás, másrészt nem volt túlságosan felemelő látni, hogy a lap szerzői gárdája alig változott. De akkor a gimnáziumban megütött a kifejezés: „megbukott”.

Aztán négy évvel ezelőtt egy egykori MSZMP-tag, korábbi „folyóirat-felelős” – aki ma már gőzerővel és teljes magabiztossággal küzd a demokratikus szabadságjogok megvédése és érvényesítése érdekében, minden mondata egy komplett diktatúraszótár, ha Orbánról beszél – azt találta mondani nekem: „A liberálisok ajándékba kapták a rendszerváltást.” Természetesen azzal kezdte, hogy „én még fiatal vagyok, sok mindent nem érthetek”, amely mondatkezdet a legnyilvánvalóbb jele annak a pofátlan, gőgös nemzedék- és nemzedéki lenézésnek, amely ma nemcsak e sorok szerzőjének, hanem a teljes világ félreértésének a totális jele. De visszatérve, azt mondja ma a baloldal szabadságszeretettel agyonfűtött demokratája, hogy a liberális ellenzék „ajándékba kapta” a rendszerváltást. Nem tudom, hogy ezt mondta-e nekik is, ment-e beszélőre látogatni őket, mikor éppen róluk tárgyalt anno az MSZMP KB és PB, vagy esetleg mondaná ezt nyilvánosan is akár. Persze, hogy nem. Rájuk mosolyog, együtt haladnak a kormány- és korszakváltás útján, és közben lenézi őket.

Ilyenkor mindig megfordul a fejemben: hol lennének ezek az emberek, mit csinálnának ma, ha nem jött volna az akkor még nem látható rendszerváltás – természetesen ahogyan itt mindenki ’56-os forradalmár lett 1990-ben, úgy ma Dunát lehet rekeszteni azokból is, akik már 1971-ben is látták a rendszer végét, vagy akik már egy Ifiparkban elmesélt viccből tudták: „ezek menni fognak”. Persze, látták, hogyne.

Mindenesetre elkap ilyenkor a fantáziálás: vajon akik szerint csak az MSZMP reformszárnya döntötte meg a rendszert – óvatosan ügyelve persze privilégiumaik kontinuitására –, azok, ha ma is az a betonszürke, a 90-es évekbe is bőven átnyúló „le- és feltelefonálások kultúrájának” (ön)cenzori világa lenne, vajon akkor is olyan fontos lenne nekik a szólásszabadság, a szabadságjogok, mások szabadsága? Merthogy ennek viszonylag kevés jelét adták 1990 előtt, ahogyan politikai példaképeik sem meneteltek elöl az értelmiségi osztályhatalmának megdöntésének útján.

Adódik ilyenkor a kérdés: ma, amikor őket vagy pontosabban a velük szövetségeseket nézzük, azokat, akik szerint „Kádár népe van”, akik szerint rejtett és rossz reflexeink a kádári világból jönnek, akik könyveket töltenek meg azzal, hogy miért vagyunk paternalisták és utáljuk el magunktól a szabadságot, és azok, akik ennek ellenére posztkádáristákkal léptek politikai projektekre, akiknek éppúgy van jó és rossz kommunistájuk, jó és rossz MSZP-sük, jó és rossz SZDSZ-esük, hogy akkor ilyenkor, őket látva, mit válaszoljak a kérdésre: sikeresnek tartom-e a rendszerváltást? Ugyanis nem minden a pragmatizmus és a politikai racionalitás.

A rendszerváltás és a rendszerváltók – ez két fogalom, még ha Bencsik András össze is akarja tolni őket. Az akkori rendszerváltók egy jelentős része ma is rendszert akar váltani, és egy hangjuk nincs arról, mi vezetett oda, hogy ma újra rendszert kell váltani, és hogy „nincsenek fiatalok”. Vannak, de azok nem velük akarnak rendszert váltani. Akik tudják, hogy a rendszerváltás egyben értelemadás is. Értelemadás az életnek, saját életüknek. Más értelmet akarnak adni, mint a korábbiak tették, de ez az értelem magában foglalja azt is, amit a rendszerváltók akartak, de túlmegy azon. Ők is tudják, hogy mi az a liberális demokrácia és a szociális piacgazdaság, csak visszanézve 2010 előttre, nem látják. Mármint működésben – hogy minden úgy lett volna, mint ahogyan arra ma többen emlékeznek. A rendszerváltás értelmezéséhez való viszony a politikához való viszonyt tükrözi. Ahogyan a rendszerváltókhoz való viszonyt is. Ma már sokkal többen vannak, mint gondolja, azok (szabadon behelyettesíthető névvel, folyóirattal), akik nem az 1990-es évek tankönyveiből akarnak élni, és irtóznak a tévedhetetlenségtől, az értelmiségi „csak így lehet és kész” mentalitástól.

Az eltelt 25 évben ugyanis az igazán megdöbbentő az értelmiségi szellemi önreflexió teljes hiánya. Az olvasóra bízom, hogy megszámolja, hányszor hallotta a nyilvánossághoz, a közpénzekhez, a pályázatokhoz, a politikai és politikusi műhelyekhez hozzáférő értelmiségitől: „tévedtem (akkor)”. Ugyanis az, hogy felmerül egyáltalán a kérdés, hogy „jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltás után”, az annak a jele, hogy „helyzet van”, hogy valami nem működött, még az sem, aminek 25 év alatt igazán lett volna lehetősége. Egyúttal bizonyítéka annak is, hogy ebben az országban nem csak a politikusok a hibásak. Benne vannak ők is vastagon, de azok is, akik évtizedeken át tanácsadtak, Q&A anyagokkal nyomasztották a közpénztárat kommunikációs tanácsadás címén, narráltak, könyveket és folyóiratokat szerkesztettek, most pedig a Facebook-köztársaságban oktatják a politikusokat, mi lenne az irány és a jó. Mondhatnánk, volt erre 25 éved. De ez igazságtalan lenne, és a nem egyszer bugyuta „elitcsere vagy halál” diskurzusba vinne.

A rendszerváltás utáni évtizedek tanulsága, hogy nem a realitásoktól kellene elszakadni annak, aki politikára adja fejét, hanem a saját maga realitásaitól. Elképzelni azt, hogy a világ nem olyan, ahogyan ő azt leírja. Rosszabb esetben, ahogyan 1991-ben egy folyóiratcikkben leírta. Ettől persze még lehet igaza, de tegyen egy kísérletet arra, hogy nem magában és a telefonkönyvében hisz, hanem iszik egy kávét Valóság Nagybátyánkkal is. Alig kerül többe, mint egy publicisztikagyűjtemény letárgyalása.

Megbukott-e a rendszerváltás? Ugye, nem nekem kell ezt megválaszolnom. Bár politológusként, aki vonzalmat érez hosszabb könyvek olvasása iránt is, aki nem csak Facebook-barátainak a szakmai munkásságát igyekszik követni, és továbbra is az egyik legizgalmasabb és legfontosabb témának gondolja a rendszerváltással való közéleti és tudományos foglalkozást, meg tudnám válaszolni a kérdést számos oldalról. De talán megérti az olvasó, ha ehhez nincs kedvem.

Éppen ezért a rendszerváltás megítélésére vonatkozó papíromat „tudományosan” üresen hagyom, így adom le az olvasóknak. Számomra most, 2014. március 12-én, pár héttel a választás előtt 1989/1990-nek és az azóta eltelt időknek egy üzenete van: az amnézia, a szelektív emlékezet, a túlzott magabiztosság és a tartalom nélküli szereplési vágy kerülendő kell, hogy legyen annak, aki az országért akar tenni.

Talán egy új nemzedék ezt már tudja. Ha nem, és nem is érdekli, megfizeti az árát, lelke rajta. Ha csak annyi marad, hogy „élj itthon, gyere haza” kampányokkal lövik meg majd ismét pár év múlva, akkor elmondhatja magáról: semmivel sem jobb, mint az előtte járó nemzedék. Akinek viszont eredményei így vagy úgy, de vannak. De számomra csak nekik vannak, csak azoknak, akik nem jelentik ki azt, hogy az akkori ellenzékiek „ajándékba kapták a rendszerváltást”. Rájuk emlékezett ezen írás, mindarra, ami ők voltak egykor, és arra, ahogyan ők azóta vannak.


A sorozat további részei