R25: Péntek Orsolya és Váradi Balázs - Scharle Ágota

Fotó: István Hajdu

-

Mit szúrtunk el, vagy mit szúrtak el ők? Mit gondolnak a rendszerváltásról annak 25. évfordulóján közéleti szereplők? Körkérdésünkre adott válaszaikat párosával közöljük naponta. Ma Péntek Orsolya író, újságíró, illetve Váradi Balázs és Scharle Ágota, a Budapest Intézet vezető kutatói következnek.


Péntek Orsolya – Elsősorban attitűdváltás szükséges



1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?


A rendszerváltás előtti időkről nincs megfelelő tapasztalatom, de a gyerekkori emlékeim szerint – részben nyilván a szabadsághiány miatt – a társadalom különféle rétegei mintha jobban összetartottak volna. Talán jobban érezték a sorsközösséget az emberek, mindenesetre erősebbnek tűnt a szolidaritás akár egy lakóközösségben is, mint ma. A diktatúra ellenére pedig az élet tervezhetőbbnek tűnt. Ha azt nézem, hogy szólásszabadság van, többpárti demokrácia, és nincsenek itt az orosz megszállók, az Európai Unió tagországa vagyunk, és nyitva vannak a határok, akkor ebből a szempontból a rendszerváltás sikeres volt.

Ha viszont onnan nézem, hogy az állampárti elit zavartalanul átmentette legalábbis a gazdasági hatalmát, nem volt felelősségre vonás, az állami vagyont elprivatizálták, közben milliók kerültek a létminimum alá, ahonnan azóta sem keveredtek ki, virágzik a korrupció, a politikai elit és holdudvara a különféle trükkök révén huszonnégy éve feltűnően nagy mértékben részesül az adóforintokból pályázatírói tevékenység, útépítés és egyéb, a közbeszerzési pályázatok eredményeképp csak az ő cégeik által elvégezhető munkák révén, miközben a felelőtlen „közírók” és megmondók elérték, hogy a politikai szimpátiák szerint csapatokba rendeződve háborúban áll az ország két fele, míg egymás bajára, történelmi sérelmeire totálisan érzéketlenek lettünk, és a köztudatban kialakult két, egymással köszönő viszonyban sem lévő magyar történelem, két kultúra, végső soron két Magyarország – akkor ilyen szempontból semmit sem javult, sőt romlott a helyzet.

Ráadásul a Kádár-érában szocializálódott korosztály nagy része nem felejtette el a félelmet, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” alapvetést mint a túlélés zálogát, többen erre szocializálták a gyerekeiket is, a civil társadalom, a független sajtó és az állampolgári öntudat pedig részben ennek is köszönhetően nagyon gyenge.

A nyomor miatti kiszolgáltatottság a rendszerváltás után sem tűnt el. Az iskolázatlan réteg, főleg a magyar cigányság leszakadása az elmúlt 25 évben pedig visszafordíthatatlan lett. De a biztonság hiánya nem csak őket érinti: a szocialista érával szemben ma a teljesítményétől függetlenül bárki, bármikor elveszítheti a munkahelyét, a munkavállalót legfeljebb papíron védi a jog, és nincs valódi szociális háló. Nyílt titok az is, hogy a különféle adótrükköknek köszönhetően az emberek jelentős része a minimálbér után adózik, mivel munkaadóik nem tudják vagy nem akarják kigazdálkodni a nagyobb nyugdíjjárulékhoz szükséges fizetést, emiatt a jelenlegi középgenerációnak és fiatal generációnak nemcsak a jelenben kell számolnia a totális létbizonytalansággal, de gyakorlatilag egész életére, hiszen emiatt elfogadható nyugdíjra sem számíthat majd.

Részben emiatt él sokakban az a téves kép is, hogy „Kádár alatt jobb volt”. Az önálló kezdeményezések pedig nagyon kockázatosak, hiszen a kis- és középvállalkozások közül kevés prosperálhat a bürokrácia és a korrupció miatt. Vagyis szerintem a szabadsággal nem megfelelően élünk, és ezért legfeljebb azt lehet kijelenteni, hogy bár a szabadság és a jobb élet feltételei adottak 1990 óta, az élet mégsem minden területen lett jobb a rendszerváltás után.

Ami engem illet, még így sem cserélném le a Kádár-kori szabadsághiányos „biztonságra” a jelenlegi, többé-kevésbé szabad, de biztonsághiányos állapotot. A kérdés az, hogy a társadalom nagyobb része vajon ugyanígy gondolja-e. Nem vagyok benne biztos.



2. Felnőtt egy generáció, amelyik már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

Szerintem elsősorban attitűdváltás szükséges, azaz annak megértése, hogy a képviseleti demokráciában az állampolgár felelős azért, hogy miben él, és sem a kormány, sem az állam, sem a kedvenc pártja nem fog mindent megoldani, mint egykor Kádár János, aki egyszerre volt óvóbácsi és börtönőr. Ebben a rendszerben az állampolgár felelős azért, hogy kit szavaz be a hatalomba, és végső soron azért is, hogy mit hagy a választott képviselőjének: szavazatával, civil szervezetben vagy önkormányzati fogadóórán vagy tüntetésen alkalmazza-e azt a jogát, hogy számon kérje az elitet, és képes-e felnőni ahhoz, hogy pártkötődéstől függetlenül azt nézze, hogy ki az, aki valóban az országért vagy a kerületért munkálkodik, és ki az, aki nem.

Mint ahogy azt is ő dönti el, hogy beugrik-e a megélhetési árokásóknak, és vérben forgó szemmel rátámad-e a másik emberre, csak mert az egy másik pártra szavaz, vagy megpróbál vele együttműködni a közjóért. Mivel az egész társadalom közel száz éve frusztrált, és négygenerációnyi sérelem halmozódott fel, jó lenne már kibeszélni a fájdalmakat, Trianont és a deportálásokat, a felelősségünket mindebben, az orosz megszállást, a Rákosi-kort, a Kádár-kort és annak posztállapotát, a felelősségünket mindebben, és legalább abban konszenzusra jutni, hogy a tragédiák nem relativizálhatók, minden magyar áldozatot közösen kell gyászolnunk, és a társadalmi felelősség, ott, ahol van, nem kenhető el.

Ezt a vitát azonban abban a stílusban, ahogy a mi szüleink és a rendszerváltás idején születettek szülei vitáznak, nem lehet folytatni, mert szemmel látható, hogy így meddő, és semmi másra nem jó, mint hogy újabb sérelmeket okozzunk egymásnak.

Végül pedig jó lenne megérteni, hogy az egyéni boldogulás lehetősége és minősége nem lehet független az országétól: mindenki felelős magán kívül a szomszédért vagy a Borsodban élő roma gyerekért is.

Engem zavar az is, hogy az elmúlt huszonöt évben a környezetvédelem, az ökopolitika vagy fenntartható fejlődés ügye még kampánytémává silányítva sem jelent meg egyetlen pillanatra sem a közbeszédben, egyedül az LMP tett ilyen irányban gyenge kísérletet. Pedig a jelen és a jövő szempontjából szerintem ezek sokkal fontosabb kérdések, mint amiknek mentén egymásnak estünk. Számomra a mindennapi élet mindennapi problémái között sem szerepelnek az előző generációk örök vitatémái, de mondjuk a bicikliutak hiánya, vagy az, hogy a boltban csak undorító import alma van, miközben a magyar termelőktől származó gyümölcs is lehetne, vagy hogy ha környezettudatos állampolgárként a vonatot választom, akkor öt óra alatt jutok fel a Balatonról Pestre, az igen.

Ha sikerülne a közbeszédet az európai hangnem felé tolni, talán az egész társadalom észrevenné, hogy közös érdekünk, hogy egy szolidárisabb és zöldebb Magyarország felé mozduljunk. Amire nagyon nagy szükség lenne, mivel évek óta csak az anyázás és az üvöltözés megy, mint egy pokoli házasságban. Csak itt nem lehet elválni.


Váradi Balázs – Scharle Ágota – A rosszul megválasztott szakpolitika a hibás



1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?

A magyar munkaerőpiacot a rendszerváltás utáni fél évtizedben a felkészületlen, rövidlátó, kádári reflexekkel működő szabályozás/szakpolitika az alacsony foglalkoztatási szint és a magas adók olyan csapdájába navigálta, amelyből azóta sem tud kikecmeregni.

 Az 1996. évi mélyponton az aktív korú népesség alig több mint 50 százaléka dolgozott, és a munkanélküliek több mint fele egy éven túl sem talált állást. Az ezt követő lassú javulás 2003-ig tartott – kis túlzással ebben az időszakban abban bízott a magyar politika, hogy a feladatot nem kell megoldania, a gazdasági fellendülés magától mindenre gyógyírt jelent. Tévedtek.  Ettől kezdve a foglalkoztatottak aránya 57 százalék körül stagnált, egészen a globális pénzügyi válságig, ami újabb csökkenéssel járt. Erre csak szépségtapasz került a 2008 óta erőltetett drága és valódi megoldást nem jelentő tömeges közmunkával. Mint a mellékelt ábra mutatja, önámítás azt hinni, hogy az alacsony foglalkoztatási szintért általában a posztszocialista rendszerváltás a hibás, és nem a transzformáció alatt és után követett, rosszul megválasztott szakpolitika. Ezt elszúrtuk.

 

A foglalkoztatás alakulása 1989 és 2012 között (1989 = 100)

Képernyőfotó 2014-03-11 - 18.27.58 Forrás: Nyugdíj, Segély, Közmunka. A magyar foglalkoztatáspolitika két évtizede 1990-2010, szerkesztette Fazekas Károly és Scharle Ágota

2. Felnőtt egy generáció, amelyik már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

A problémára nincs könnyű megoldás: a munka kínálatát (pl. oktatás, nyugdíj, segélyek) és keresletét (pl. a gazdaságpolitika kiszámíthatósága, adópolitika, minimálbér) kell rövid és hosszú távon egyszerre rendbe tenni. Plakátra rámolható, blikkfangos csodaszerek helyett a különböző kormányok jól működő intézkedéseit megtartó, kritikus és módszeres szakpolitikai építkezésre van szükség. Arra, hogy ne ideológiai harcmező forgandó szerencséje, hanem a bizonyítékalapú (evidence-based) szakpolitika vigye a prímet ezen a téren.


A sorozat további részei