R25: Lackfi János és Csobánka Zsuzsa

Fotó: István Hajdu

-

Mit szúrtunk el, vagy mit szúrtak el ők? Mit gondolnak a rendszerváltásról annak 25. évfordulóján közéleti szereplők? Körkérdésünkre adott válaszaikat párosával közöljük, naponta. Ma Lackfi János író-költő és Csobánka Zsuzsa írónő következik.


Lackfi János – Ezennel megalapítom a Magyar Jó Szándék Pártot


-


1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?


Hangzatos, talán divatos is ma arról beszélni, hogy igazából nem volt rendszerváltozás (majd mi csinálunk, teszik hozzá az élelmesebb pártok). Én valahogy a kezdet kezdetétől nem vártam sokkal többet a változástól, mint hogy relatíve szabadon beszélhet, szavazhat az ember, és nagyjából azt teszi, amit akar. Meg, persze, amit lehet.

A totális szabadság e világban nemigen létezhet, pontosabban abban vagyunk szabadok, hogy hűségesek maradjunk döntéseinkhez, és vállaljuk azok következményeit. És ez nem kevés!

Egy 90-es évekbeli józan anekdota segített megértenem, hogy a demokráciától kár lenne paradicsomi állapotokat várni. Magyar újságírók mentek Berlinbe a szép, új világot tanulmányozni, s egy napon az ottani képviselőház felé igyekezve látják ám, hogy az egyik sarkon leparkol néhány éjfekete Mercedes, inasok ugranak ki a kocsikból, a csomagtartóból bicikliket vesznek elő, széthajtogatják őket, a zöld párti képviselő urak pedig nyeregbe pattannak, és karikázva teszik meg azt a pár utcányi távolságot munkahelyükig, melynek bejárata előtt a sajtó ovációval, kamerákkal, fényképezőgépekkel várja őket.

A magyar fiúk fel voltak háborodva, jelenteni akarták az esetet, eget verő botrányt csapni ebből a galádságból. A bölcsebb német kollégák rájuk legyintettek: hajjaj, sok mindent nem tudtok ti a demokráciáról! Szóval vérmes illúzióim nem voltam, így nem is veszthettem el őket. De persze ettől még időnként én is ugyanúgy dühöngök, prüszkölök, sóhajtozok, sápítozok, sírva röhögök politikai közállapotainkon, mint bárki más magyar ember.

2. Felnőtt egy generáció, amely már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

Reménykedem, hogy ideológiai és pártviszályokon túl mégiscsak lehet EGY országban élni, sokakat megmozgató, jó ügyeket vállalni (ki- és meg)találni. Vagy éppen vonzó, nem elszállt, de igényes kulturális akciókat létrehozni, Nagy László-verset mondatni Sylvester Stallonéval, üvegbetont szabadalmaztatni világszenzációként, Kapolcsot az ország Showhivatalává tenni, újragombolni a népművészet motívumkincsét kortárs divatként, kifizetni mások kávéját előre egy-egy presszóban, zöldséget termeszteni városi foghíjtelken, vagy éppen befogadni egy hajléktalan nénit pótnagymamának, mint arról egy közelmúltbeli hír tudósított (remélem, nem városi legenda).

El kell hinni, hogy mindig tudunk mit tenni, hogy van más, mint a kannás bor és a gyorsító, hogy egymásra vagyunk utalva, hogy egyedül nem megy, még ha mindenki másképp csinálja is. Ezennel megalapítom a Magyar Jó Szándék Pártot – mindenki benne van, aki nem lép be, de mozdít egy centit a világon!


Csobánka Zsuzsa – Van az a pillanat, amikor már nem lehet mindent lenyelni


-


1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?


Hétéves voltam, amikor hazaküldtek a miskolci általános iskolából a taxisblokád miatt, az a hazaút belém égett. Mindössze 4 perc a bérházig, de hasonló meghatározhatatlan félelemérzet volt, mint ami a mostani közegben is egyre inkább szorít. Éppen csak a bizonytalanság és a bizalmatlanság érzése, a gyanakvás, hogy vajon 30-40 évvel ezelőtt nem ugyanígy tapsoltak-e utasításra egy-egy rendezvényen. A hazugság egyre elviselhetetlenebb, a személyes lét egyre esetlegesebbé válik, mert újra és újra olyan kérdéseket kell feltennem, mit jelent a társadalmi felelősség, mit jelent az, hogy tanárként, íróként kiállok valamiért, mit jelent nem megalkudni, bátornak lenni, hol a határ.

Számos olyan dolgot tapasztalok, mely az általam vallott és működőképes bátorító pedagógia és a gyerekközpontú nevelés ellenében tesz lépéseket. Úgy érzékelem, a pedagógusok kiskorúsítása, az ítélkezés és a zsarolás nyer teret az utóbbi időben. Nem csodálom, hogy a társadalom, vagyis a szülők egyre több ellenérzéssel vannak irányunkban, hiszen a pedagógustársadalomnak azért a 120-150 ezer forintért betapasztható a szája. Az enyém is. De van az a pillanat, amikor már nem lehet mindent lenyelni, mert különben hogy néznék tükörbe? Vagy fontosabb, hogy legyen mégis olyan pedagógus, aki meghallgatja a diákokat? Összetörhetőek a tükrök? De vajon hitelesen hallgatok-e, ha nincs mibe belenéznem otthon reggelente?

2. Felnőtt egy generáció, amely már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

Személyes válaszokat adok, melyek írói-tanári létem tapasztalataiból fakadnak, de miközben írom, már tartok attól, vajon milyen következménye lesz mindennek. Ezekre a kérdésekre választ adni is egyfajta változtatás a korábbiakhoz képest. Már nem lehet hallgatnom, pedig korábban azt hittem, kikerülhető mindez. Sose gondoltam, hogy ezt a döntést hozom meg, de azt kell mondanom, hogy utolsó szamurájként akár, de hirdetni kell, és tenni azért, hogy a humánumnak, az emberségnek és a szabad gondolkodásnak legyen tere.

„Ha kiszakad ajkam, akkor is” – most értettem meg ezt a sort is. Magyartanárként és íróként minden egyes nap feladatom, hogy az a példa legyek, aki beszélget a gyerekekkel, megkérdezi, meghallgatja és gondolkodásra ösztönzi őket; ad teret; ha kell tükröt tart, ha kell, vitát indítványoz – de mindezt szeretettel, alázattal és azzal a hittel teszi, hogy az a diák mint másik ember több lesz minden pillanattól, amit az együttlét, a megélt szabadság és az ezzel járó felelősség és felelős döntések meghozatala ad. Felszabadítónak kell lennie minden együtt töltött időnek. Hitelesen csak a katedráról vagy a szövegeimről szólhatok, hiszen abban a közegben élek, de vallom, hogy az egymásra figyelés és a másik ember (diák) iránti alázat és tisztelet kell, hogy a pedagógus alapállása legyen. Továbbmegyek: minden emberé. Elfogadhatatlan, hogy zsidózzunk, cigányozzunk, hogy tabukat teremtsünk, félelmet keltsünk, elfogadhatatlan, hogy vannak emberek, akik – ki tudja, miért – úgy gondolják, ők egyenlőbbek az egyenlők között, s mint ilyenek, ítélkezhetnek, megtehetnek bármit.

A változtatást én ebben látom: mindenkinek a saját lehetőségeihez és képességeihez mérten kiállni másokért, az emberért, a figyelemért és a tiszteletért, amit csupán az a közös tény, hogy emberek vagyunk, kell, hogy megalapozzon. Minden nap bátornak lenni, a gyávaságot elkerülve tenni egymásért, akárcsak azzal kezdeni, hogy nem rakom rá a másik emberre a saját frusztrációmat, nyomoromat, megoldatlan problémáimat, elbaltázottnak vélt életemet, dühömet, hanem hagyom őt élni. Odafordulni a másik ember felé. Nem lenyomni, nem eltaposni, megrugdosni, hanem nyitottan, érdeklődéssel figyelni. Vagy hagyni. Békén. Senkinek nincs joga megalázni a másikat semmilyen titulus, eszme vagy pozíció nevében. Nagy szomorúsággal tölt el, hogy sorra jönnek a példák. De pont azért kell ezt is elmondani, hogy hátha egy picit változik, ha akár egy embert megérint mindez, ha csak egyvalaki elgondolkodik, már van esély a változásra. Embernek kell maradni.

Hangzatos szavak, annál kétségbeejtőbb, hogy megint aktuálissá váltak. A hátha bizalmából élni minden egyes pillanatban. Nem lehet másképp. Mert ha az ember belenéz azokba a csillogó és tiszta gyerekszemekbe, ami megint közhelyes, de így igaz, képtelenség rájuk nemet mondani. Nem lehet feladni, lemondani róluk. Miattuk és értük kell.


A sorozat további részei