R25: Karvalits Ferenc – sorozatzárás

Fotó: István Hajdu

-

Mit szúrtunk el, vagy mit szúrtak el ők? Mit gondolnak a rendszerváltásról annak 25. évfordulóján közéleti szereplők? Körkérdésünkre adott válaszaikat párosával közöljük, naponta. Ma Karvalits Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank volt alelnöke, és a sorozat zárása következik.


Karvalits Ferenc – Nem lehet csak a megúszásra játszani


-


1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?


Mindenképpen sikeresnek tartom a politikai folyamatot, amely végbement. A rendszerváltás megteremtette a jogállamiság feltételeit, az alkotmányos többpárti demokráciát, a hatalmi ágak elválasztását, a szabadságjogok kiteljesedését. Magyarország a magántulajdon alapján álló versengő piacgazdasággá vált. És teljes sikernek értékelem az euro-atlanti elkötelezettséget, az uniós tagsággal.

A politikai átalakulás sikere talán túl könnyen jött, valójában az ölünkbe hullott megrázkódtatás nélkül. Nem volt meg a revelatív élmény, hogy kezünkbe vettük saját sorsunk irányítását. Az talán nagyobb felelősséget társított volna a szabadsághoz. A ma tapasztalható csalódottság, irányvesztettség nem az átmenet során kialakult politikai intézményi keretek problémáira vezethető vissza. A gond másutt van. A gazdasági teljesítmény tartós hiányában és a magyar társadalom már-már mozdíthatatlannak látszó értékrendszerében, amely bizalomhiányos, paternalizmusra hajló, a materiális biztonságra törekvő, szorongásokkal terhes és a szabálykerülésre nyitott.

Mi, akkor fiatal demokraták, a 90-es évek elején az „önsorsán javítani vágyó” embereket próbáltuk megszólítani, de a magyar társadalom többsége számára a rendszerváltás folyamata nem a politikai szabadságjogokról és a személyes felelősségvállalásról szólt, hanem pusztán a nyugat-európai jólét ígéretét hordozta. Persze én magam is abban bíztam, hogy a megteremtett intézményi keretek, a piaci verseny, a nyitott társadalom és gazdaság ütemes gazdasági felzárkózást hozhat magával. Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, a magyar társadalom akkor már közel két évtizede tartósan teljesítmény fölött fogyasztott, azaz súlyosan eladósodott. A bajokat tetézte a gazdasági átmenet megrázkódtatása. Az elavult gazdasági szerkezet megújítása azzal járt, hogy munkahelyek tömegesen szűntek meg, a foglalkoztatás drámaian visszaesett, sokan elszegényedtek. A gazdasági átmenet legnagyobb kudarca épp az, hogy azóta sem sikerült korrigálni ezt a veszteséget.

Nem sikerült megtalálni a jövedelem újraelosztásnak azokat az arányait, amely egyszerre képes ösztönzi munkavállalást és a vállalkozások munkahelyteremtő beruházásait. Támogatja a lemaradókat, de nem bíztat az újrakezdés feladására, „járadékvadászatra”. A gazdaságpolitika nem tudta megteremteni azt a stabilitást, kiszámíthatóságot, amely perspektívát ad, erősíti a jövőbe vetett bizalmat. Az első évtized a folyamatos válságkezelés időszaka volt. Egy rövid időszakra a '90-es évek közepén ugyan úgy tűnt, mindez sikerrel járhat. A '95-ös kiigazítást követően beindult a gazdasági növekedés, a privatizációval az adósság gyors leépítése.

A bővülő jövedelmek elosztásának mikéntje azonban nem enyhítette a társadalom széles rétegeinek frusztrációját. Számukra a gazdasági átmenet elbizonytalanodást, lecsúszást hozott, kiábrándultságot, önbizalomhiányt okozott. A többség számára a piacgazdasági átmenet kudarcos. Ezért egyre többen növekvő nosztalgiával gondoltak vissza a kádári évek biztonságára, feledve a pangást, a szabadság hiányát. A magyarok többsége nem szereti a versenyt, elvárja az állami gondoskodást.

A gazdasági átmenet vergődését nem a szabadpiaci kapitalizmus kudarcának látom, hanem a szabályozó állam vereségének, az egymást követő elhibázott, őszintétlen kormányzati gazdaságpolitikák következményének. Az a lemondó beletörődöttség, irányvesztettség, ami ma a magyar társadalom sajátja, a politikai osztály és az értelmiség kudarca is. Rövidlátón, gyáván, többnyire a társadalom rossz reflexeit kiszolgáló módon viselkednek. A szorongást a felelősség elhárításával, az ellenségképzés technikáival oldják az egymással egyre kevésbé szót értő szekértáborok. Az elmúlt négy év fejleményeivel pedig már az alkotmányos intézményi garanciák lebontása kezdődött meg. Ez az út társadalmilag, gazdaságilag fenntarthatatlan, folytathatatlan.

2. Felnőtt egy generáció, amely már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

Nem lehet csak a megúszásra játszani. Azt is meg kell értenünk, hogy vannak közös dolgaink. Muszáj részt vállalni azok rendezésében. Többet kellene beszélgetni, meg olvasni, megismerni a másik igazságát. Meg kell haladniuk az irigység, a féltékenység, a másiktól való félelem kisszerűségeit. Bizalommal kell fordulni egymás felé. Óriási energiákat szabadíthat fel. Nem egy nulla-összegű játszma részesei vagyunk. Az együttműködés, a kölcsönös elfogadás, tisztelet mindenki számára hozadékkal bír.


Ne másoktól várjuk gondjaink megoldását – Sorozatzáró

Ahogy többen is leírták ebben a vitában: a rendszerváltás csak a keretet szolgáltatta egy jobb élet lehetőségéhez, azt pedig már nekünk kellett megtanulnunk, hogyan érdemes kezelni az „ölünkbe esett szabadságot”. Ennek ellenére mégis sokan felülről várták a segítséget, gondjaik megoldását. Az emberek azt remélték, hogy a már a rendszerváltás előtti években egyre nagyobb szabadság mellé megérkezik végre a jólét is, a bécsi életszínvonal. A taxisblokád, de legkésőbb a Bokros-csomag idejére a legtöbben megérthették: a gazdaságilag fenntarthatatlanná vált rendszer bukása értelemszerűen nem hozhatta magával a nyugati bérek világát.

Ha ma a „rendszerváltás veszteseiről” esik szó, mindenki tudja, miről, kikről van szó. A szabadság–biztonság kettőséből demokratikus rendszerekben inkább az előbbi felé billen a mérleg nyelve. A gondoskodó állam leépülésével az állampolgárok nagy része kénytelen megtanulni: elsősorban magától kell várnia felemelkedését, magának kell megküzdenie sorsa jobbra fordításáért. Persze, amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy sokaknak ez a lehetőség nem adatik meg: a rossz életkörülmények közé születő, illetve maguk előtt negatív szülői, baráti példát látó fiatalok természetszerűleg nehezebben fognak tudni felemelkedni. Nekik ezért sokkal többet kell tenniük – és nagyfokú cinizmus lenne bukásuk esetén annyival félresöpörni problémáikat, hogy ők ennyire voltak képesek, ennyire feszültek meg a sikerért.

Nem várhatjuk az államtól boldogulásunk biztosítását, de nem is gondolhatjuk, hogy az élet minden területének működését a piacra kellene bízni. Ha nincs megfelelő oktatás, ha nincs elégséges beruházás a kultúrába, akkor bizony csak a szerencsésebbeknek lesz meg a lehetőség, hogy élhető életet éljenek a XXI. század Magyarországán. Ugyanakkor még inkább felértékelődik azok felelőssége, akiknek lehetőségük van jó egzisztenciát kiharcolniuk maguknak. Egyetemre készülő fiatalok, diplomával a zsebükben igyekvők egyszerűen nem tehetik meg, hogy mást hibáztassanak sikertelenségükért, hogy az államot, a politikusokat, a környezetet tegyék felelőssé kudarcaikért. Nekik, nekünk kell ugyanis egy élhetőbb Magyarországot megteremtenünk: ha pedig korruptak és hazugok politikusaink, szellemi elitünk, akkor a mi dolgunk, hogy mellettük alternatívát biztosítsunk.

Nem, nem kell elitváltás, nem kell kiszorítani senkit sehonnan: de kötelességünk bizonyítani, hogy mindig lehet választani, hogy mindig van remény hazánk nemesítésére. Jelenleg sokan megint azt várják, hogy a gondoskodó állam döntsön helyettük, ő válassza ki a gyereknek a megfelelő tankönyvet, ő kísérjen minket hazáig, és ő biztosítsa számunkra a nyugati szintű béreket. Pedig mindez illúzió csupán. A rendszerváltással lehetségessé vált, hogy az állam kialakítsa a szükséges kereteket: tartalommal viszont nekünk kell megtölteni köztársaságunkat. És ez bizony nagyon nagy felelősséggel jár.

Lakner Dávid