R25: Háy János és Tölgyessy Péter

Fotó: István Hajdu

-

Mit szúrtunk el, vagy mit szúrtak el ők? Mit gondolnak a rendszerváltásról annak 25. évfordulóján közéleti szereplők? Körkérdésünkre adott válaszaikat párosával közöljük, naponta. Ma Háy János író és Tölgyessy Péter politikai elemző következik.


Háy János – A társadalom kasztosodott, a rétegek közt alig van átjárás


-

1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?

'90-ben sokkal többet vártam a rendszerváltástól, mint amennyi történt, azt hittem, ha eltűnik a számomra elviselhetetlen politikai klíma, az ország fellélegzik, s valami olyasmi lesz, mint háborúk után, hogy plusz energiák szabadulnak fel, mindenütt megjelenik a kreatív erő, és a legjobb arcok kerülnek az ország élére. Tele voltam naiv hittel, bár nem voltam már akkor sem annyira fiatal. Arra gondoltam, hogy egy új Magyarország lehetővé teszi, hogy boldogabbak legyünk és felszabadultabbak, nyitottabbak a világra. Úgy tűnik a politikai keretek kisebb szerepet játszanak az életünk alakításában, mint hittem a hetvenes, nyolcvanas években.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy visszasírnám azt a nyomasztó kádári bugyrot. Nem akarom azt a kort (legfeljebb az akkori életkorom), de az elmúlt évtizedek számomra mégis az elszalasztott lehetőségek évtizedei. Az ország gazdaságilag elgyengült, a vidék anyagilag lezüllött, mindenbe beleázalgott a politika, az ideológia, ugyanakkor a politikai elit jobbról balra és balról jobbra korrumpálódott és erkölcsileg lezüllött, s a közösség által rábízott feladatot saját zsebének megtömésére és a hatalom bármi áron való megtartására használja. A társadalom kasztosodott, a rétegek között alig van átjárás, a mélyszegénységbe milliók vannak belebetonozva.

A határok megnyíltak, ez óriási, de mintha mi magyarok nem nyíltunk volna meg, legfeljebb annyira, mint Gáspár Laci a megasztárban. Azt hiszem soha nem tudott a mértékadó elit ilyen keveset az országról, s persze a világról. Hát így látom én a mi hazánkat, s már csak abban hiszek, hogy az egyes ember képes a saját kompetenciájába tartozó terepet jobbá tenni.

2. Felnőtt egy generáció, amelyik már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

Csak közhelyeket tudok írni: az ország működéséből szinte teljesen hiányzik a kooperáció, holott enélkül egy modern gazdaság nem tud működni, sem egy modern társadalom. Amíg a rosszindulat és az irigység a magyarokat jellemző alapérzelem, addig túl sokra nem fogunk menni. Amíg a nekem szimpatikusabb politikai erőtől a gazemberséget is elfogadom, a másiktól meg a jótettet sem, addig nem lesz elviselhető politikai és közéleti klíma. Amíg a jómódú felső réteg nem tudja, mi a felelőssége a társadalomban, addig nem fog megszűnni a szegénység. Amíg a többség köp a kisebbségekre, a romákra vagy a sérültekre, hogy csak két példát mondjak, addig nem lesz körülöttünk igazságos társadalom, amiben bárki emelt fővel élhet. Hát azoknak, akik most kerülnek bele az ország vérkeringésébe, talán ezeken kéne változtatniuk.

De amikor azt hallom, hogy a fiatalok, néha már a gimiben elpártosodnak, s nem a saját fejük szerint gondolkodnak, hanem kész válaszokat szopnak be kritikátlanul, egy kicsit elkeseredek, s nem látom a változás lehetőségét. De azért én általában bizakodó vagyok, s azt is látom, hogy egy csomó embernek tele lett a töke azzal, amit az elit művel, s akarják, hogy legyen más a mi hazánk, olyan, amiben tényleg otthon érezhetjük magunkat, ahol az határozza meg a nemzeti öntudatunkat, hogy szeretünk itt lakni, nem elavult ideológiai bombasztok.


Tölgyessy Péter – A rendszerváltásról, 25 év múltán


_tölgyessypeter_interju010

1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?


2. Felnőtt egy generáció, amelyik már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

Negyedszázaddal az alkotmányosság helyreállítása után Magyarország drámai helyzetben van. Egymás után előznek meg minket a gazdasági fejlettségben századok óta többnyire mögöttünk álló nemzetek. Így került előbb elénk Szlovákia, majd Lengyelország, érhet utol Orosz­ország, és megszakításokkal ugyan, ám kitartóan közelít hozzánk Románia. A fellelhető kevés adat szerint talán Mária Terézia uralkodásának első felében lehettünk olyannyira lemaradva a jelenleg az Európai Unió legelején járó Ausztriától, mint mostanság. A létező hazai kapitalizmus nem hozott a magyarok túlnyomó részéhez eljutó tartós növekedést.

A demokratikus fordulat nem adott az ország régi bajaira megoldást, ellenkezőleg, egyre fájdalmasabban mutatkoznak a mind élesebb közéleti szembenállás ártalmas következményei. A valóságérzékelésében megbicsaklott, irányított közvéleményt vágyak és mítoszok mozgatják. Alig maradt a szélesebb közönséget elérő fórum a közjó megfontolt megvitatására. A realitás keveset számít, a közéleti konfabulációkhoz, összeesküvés-elméletekhez illeszkedő valótlanságok inkább hatnak. A táborokon kívülálló racionális okfejtéssel a hazai nyilvánosság egyre kevésbé képes mit kezdeni. A magyar politika lassanként alig jelent többet, mint az ellenoldal alkalmatlanságának és visszaéléseinek világba kiáltását, valamint bajosan teljesíthető ígéretek hangoztatását. A két dühösen szembenálló tömbre bomlott közéletben az emberek többségének mindinkább a kisebbik rossz választása marad egyedüli lehetőségként.

Csakhogy a régi Közép-Európától való leszakadásunk nem 1989-ben indult. A kommunizmus zárt társadalma kezdettől jelentékeny civilizációs pusztulást hozott reánk. A kádári évtizedekben magyarosított és élhetőbbé tett államszocializmus már 1973-tól nem volt képes fenntartható növekedésre, ezért is omlott rövid idő alatt össze a Szovjetunióval egyetemben. 1989 fordulata Magyarországon sebtében kiépítette a hatalommegosztás, a joguralom és a versengő kapitalizmus intézményeit. A kezdeti ígéreteknél később, de hazánk tagja lehetett a Nyugat védelmi szövetségi rendszerének és az Európai Uniónak. 1989 reménye nem kevesebb volt, hogy kiszabadulva a Szovjetunió uralmi zónájából, néhány nehéz esztendő után visszatalálhatunk nemzetünk régi európai értékeihez. Majd saját hagyományaik alapján felépítve a magunk sikeres, új magyar modelljét, a legelsők között lehetünk a térség európai felzárkózásában. Eredetileg a külvilág egybehangzóan élenjáró piaci és demokratikus reformországnak látta hazánkat.

Ám hamarosan kiderült: minden korabeli vélekedés ellenére a Kádár-korszak sajátos kispolgárosodásából nincsen közvetlen átjárás a valódi piaci kapitalizmusba. 1968 után a direkt tervirányítás helyére nem szocialista piacgazdaság, hanem csupán egy felemásan torz, a piaci viszonyokat mindössze szimuláló, folyamatos alkudozáson alapuló állami szabályozórendszer került. A hosszú ideig megannyi magyar által büszkén sokra tartott kádári megoldások öröksége mára terhesebbnek bizonyult, mint a reformálatlan csehszlovák vagy akár a méltán szörnyűségesnek látott román kommunizmus hagyatéka. A közterhek kikerülésére és az állam lenyúlására, az üzleti partner kijátszására, továbbá az államadósság örökös növelésére alapozott világból nehezebb a sikeres átlépés a globális kapitalizmusba, mint a térség legtöbb országában. A Kádár-korszakban magát újra megtalálni vélő magyar társadalom lényegesen kisebb aktivitással vett tevékenyen részt a demokratikus fordulat kivívásában, mint általában a térség többi állampolgára.

Nálunk a legkevésbé adták hitüket, reményüket az emberek a változásokhoz, ezért a legkisebb mértékben érezhették, hogy visszaszerezték maguknak hazájukat. A miénknél kevésbé engedékeny közép-európai kommunista államokban messze inkább értékén becsülték a nyugati újracsatlakozás hasznát, így az ott élők inkább elfogadták az új feltételekhez való alkalmazkodás kényszerét. A magyar közvélemény többi térségbeli társánál ma is csekélyebb arányban érti: miért omlott össze a számára általában személyes felemelkedést hozó kádárizmus. Csaknem mindenki másnál kevésbé fogadja el a kapitalizmus és a többpártrendszer versengését. Az 1989-es fordulat után nem a középrétegeket érezhetően kiszélesítő, néhány évtized alatt eredményes európai felzárkózás következett, hanem elhúzódó válságidőszak. Aminek a megoldását csak tovább nehezítette a régi ázsiai civilizációk szorgos és szerény igényű népeinek vis­szatérése a világkapitalizmus rendszerébe, amely minden korábbinál nehezebb versenyhelyzet elé állította Köztes-Európa valamennyi felemelkedést óhajtó államát.

A gazdasági váltás térsé­günkben mindenütt bekövetkező roppant bajai láttán nálunk lett a legnagyobb csalódás, mi lettünk csaknem az egész világ egyik legboldogtalanabb népe. A kádári alkudozás és szabály­kerülés világában felnőtt embereknek nehezebb az alkalmazkodás a világpiaci versenyhez, mint más közép-európai polgároknak. A magyar társadalom értékrendszere az induló reményekkel ellentétben alig mutat közép-európai alakzatot. A végre függetlenné vált államban egyszerre újra megmutatkozott: milyen erősek a régi kelet-európai, balkáni reflexek. Az emberek nem tudták eléggé „belakni” a nyugatos intézményrendszert, inkább megkíséreltek korábbi maga­tartásmintáik szerint előrejutni, ami az ország egészének eleve kevés sikert ígért.

Az átlag ma­gyar a romló reáljövedelmét tapasztalva, és főleg a korábbi biztonságát elveszítve a Kádár-kor­szakban meg­annyi erőfeszítéssel elért régi szerzett jogai, tehát hétköznapi szabadsága megsemmisüléseként élte meg az intézményes szabadság új alkotmányos rendjét. A végletes elégedetlenség hamarjában rázúdult a még felkészületlen politikai szférára, amelynek pártjai sietősen behúzódtak a huszadik század első évtizede óta a magyar közélet jobb- és baloldala között meglévő törésvonal két térfelére. Ahonnét egyre biztosabban a saját táborukkal azonosított fundamentális jó és a másik oldallal azonosított fundamentális gonosz küzdelmeként értelmezik és harcolják végig konfliktusaikat. Mindeközben hazánk egyre kevésbé képes gondjai megoldására. A közéleti kultúrájában élesen elkülönülő két politikai tömb kezdettől bizalmatlansággal terhes kölcsönös idegenkedését a válságról válságra bukdácsoló országban nem oldotta, hanem inkább reménytelenül felszította a tömegdemokrácia versengése. Ezzel az új évezred első évtizedének közepére a szűkebb térség talán legrosszabbul teljesítő államává süllyedtünk. Erre adott reakcióként a magyar közvélemény mind nagyobb része távolodott el a korábbi piacosító konszenzustól.

A demokratikus fordulat eredetileg leginkább nyugatos, akkor még generációs pártja a kormányzati pozícióból való cselekvés érdekében egyre biztosabban igazodott a Kádár utáni Magyarország vágyaihoz. Végül pedig 2010 diadalmas győztese már „fülkeforradalmat”, utóbb egyenesen „második rendszerváltást” hirdetett. A hazai gazdaság és demokrácia bajaira válaszul a kétharmados hatalom az összetett magyar értékvilág régről hozott, a kádári évtizedekben tovább erősített keletiesebb felére építi politikáját. A nemzeti elfogultságoknak hízelegve az évtizedek óta sikertelen társadalom új „nagyság” iránti vágyát mozgósítja. Egyfajta felülről irányított nemzeti kapitalizmus megteremtésével óhajt ismét lendületet adni az országnak. A világgazdaságban kevéssé eredményes társadalomnak a piaci alkalmazkodás helyett, utolsó száz évünkben immáron sokadszor, az állami-politikai eszközökkel való felemelkedés ígéretét kínálja. A gazdasági erőforrások és a társadalmi pozíciók, a magántulajdon átcsoportosítását ajánlja a külföldi befektetőktől és a velük összefonódott régi baloldali elitektől a körülötte tevékenykedő emberekhez, az új feltörekvő nemzeti felső középrétegek, végső soron az összes „érdemes” magyar javára. A kormányzati váltógazdaság nélküli, korlátozott parlamentarizmus régi itthoni gyakorlata felé fordulva reméli megállítani a heves közéleti szembenállás eddigi kártételét.

Mindeközben céljai elérése érdekében különösebb megfontolás nélkül lép át a joguralom 1989-ben felállított intézményein, egyúttal az alkotmányos magyar állam történetében kivételes hatalomkoncentrációt teremt. Csakhogy ezzel egész rendszere ellenzékévé emelte a vele egyet nem értőket, ami viszont uralmi helyzete örökös túlbiztosítására készteti a kormányzópártot. Az egyoldalúan elfogadott új alaptörvény az alkotmányos berendezkedés tagadójává tette szinte a teljes ellenzéket. Így azonban már a közjogi alapszerkezetre is kiterjed a heves közéleti szembenállás. Minden részleges eredmény ellenére erősen kétséges: lehetséges-e a magyarok régi antikapitalista vágyaira építve tartósan dinamizálni a hazai gazdaságot. Lehetséges-e a kormányváltás lehetőségeinek módszeres csorbításával tartósan konszolidálni a magyar politikát, vagy éppen ellenkezőleg mindez egyre elkeseredettebb és eltökéltebb rendszerváltoztató igényeket hív majd életre, amelyek csupán még viharosabbá tehetik a közéleti szereplők harcát, amely végül minden eddiginél veszélyesebb ütközésekhez vezethet. Az ötven alatti nemzedék az idősebbeknél messze kevésbé hajlik a Kádár-korszakbeli magatartásminták szerinti cselekvésre. Közöttük érezhetően gyengébb a közéleti kétblokkrendszer logikájának hatása.

A fiatalabbak körében többen szeretnék végre a dolgokat magukat nézni, sokan iróniával szemlélik a korosabb generációk táborelvű ítéleteit. Csakhogy itt a legerősebb a radikális jobboldali rendszertagadás is. Az internet világának hangütését, annak fórumait az ifjabb korosztályok határozzák meg, ám ők sem képesek magukat igazán megszervezni. A politikát alapvetően továbbra is a régi törésvonal határozza meg. A baloldali blokk többnyire sikeresen paralizálta vagy egyenesen magába emelte a mozgolódó újabb kezdeményezéseket. De egyébként is aligha lehetséges Magyarországot pusztán generációs alapon megmenteni. Egy évszázada minden új nemzedék megkísérelte a maga módján élhetővé és eredményessé tenni az országot. Egyiknek sem sikerült tartósan. Saját tévedéseink és bűneink mellett újra és újra elháríthatatlan erejű külső hatalom húzta keresztül a magyar vágyakat és reménységeket.

Az utolsó negyedszázad eredménytelensége viszont már inkább rajtunk, döntően a hazai elitek teljesítményén múlott. A Mohács utáni történelmi tudatunk alaptétele, hogy a nemzet hittel, akarattal törekszik valami igazán jó elérésére, ám aztán valami külső erőhatalom keresztülhúzza a legnemesebb szándékainkat is. 1989 fordulata azonban leemelte a korábbi szűkösebb kényszerpályákról országunkat. A magyar társadalom régóta nem látott mértékig saját útját járhatta. Közvéleményünk köztes-európai sorstársainál kezdettől kevésbé látta meg a lehetőséget a nyugatos újracsatlakozásban. Pedig az egységes európai gazdasági térségben megvalósuló piaci versenyviszonyok, a korábbihoz képest messze kedvezőbb kisállami érdekérvényesítési lehetőségek elvileg nyitva hagyják az esélyt a tényleges felzárkózásra. Európa történelmében sosem akadt olyan kedvező alkalom a szegényebb országok felemelkedésére, mint a szovjet befolyási övezeten kívül 1945 és 1973 között. Mi, magyarok ebből fájdalmasan kimaradtunk.

De 1990 után is inkább mutat konvergenciát az unió államainak fejlődése, mint a két világháború közt, vagy főleg az előtt. Az 1910-ben még velünk egy szinten, de még 1941-ben is hozzánk közelálló helyzetben lévő olasz, ír, finn vagy spanyol társadalom az ötvenes évektől sikeres nemzeti felzárkózási útjai számunkra alaposan megnehezültek, esetleg részben be is zárultak. Ám az 1990-ben még a tőlünk az egy főre jutó bruttó hazai terméket tekintve 31 százalékkal elmaradó Lengyelország fejlődése mutatja, mégis jókora a mozgástere a térség államainak. Minden baja ellenére a lengyel társadalom, a lengyel elitek messze inkább értették: mi történt velük korábban, és mi a teendőjük a számukra is olyan sok borzalommal járó huszadik század végeztével. Összes szerencsétlenségünk ellenére azonban ma is miénk 1989 legfőbb vívmánya: továbbra is elsősorban rajtunk, magyarokon és egyre inkább a fiatalabb nemzedékeken múlik, mit kezdünk az elért intézményes szabadsággal. 1934 polgárháborús viszonyai között Ausztria reménytelen jövőjű államnak látszott, 1982-ben még megoldhatatlannak tűnhettek a lengyelek gondjai. Mégis belátható időn belül mindkét társadalom, élve a kedvezőbbre fordult külső feltételekkel, döntően saját tehetségére hagyatkozva megtalálta a maga kiútját.

Ettől 1989 óta mi magyarok alighanem mostanság állunk a legtávolabb, mégis feladatként az újabb magyar generációknak ugyanaz maradt, mint a régebbieknek évszázadok óta mindig is. Az országnak megadatott lehetőségek minden bizonnyal jobbak, mint az első világháború óta bármikor is voltak. Negyedszázada elsősorban miénk annak felelőssége, mit is kezdünk a nekünk jutott esélyekkel.


A sorozat további részei