R25: Eperjesi Ágnes és Száraz Miklós György

Fotó: István Hajdu

-

Mit szúrtunk el, vagy mit szúrtak el ők? Mit gondolnak a rendszerváltásról annak 25. évfordulóján közéleti szereplők? Körkérdésünkre adott válaszaikat párosával közöljük, naponta. Ma Eperjesi Ágnes képzőművész és Száraz Miklós György író következik.


Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása



1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?


Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 1- Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 1.   Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 2. Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 2.   Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 3. Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 3.   Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 4. Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 4.   Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 5. Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 5.   Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 6. Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 6.   Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 7. Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 7.   Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 8. Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 8.   Eperjesi Ágnes – A szabadságfelhasználása 9. Eperjesi Ágnes – A szabadság felhasználása 9.        

2. Felnőtt egy generáció, amelyik már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon? Egy szexista társadalomban, mint amilyen a miénk is, a nemek már megvalósult jogegyenlőségére hivatkozni vaskos és álszent csúsztatás, ami csak felerősíti és tovább fokozza a szexizmust, kvázi kisebbségi, hátrányos létbe szorítja vissza a nőket. Ezért a legfontosabbnak azt tartom, hogy a nők jobban helyzetbe legyenek hozva. Amíg egyáltalán van parlamentarizmus, nőket szeretnék látni a parlamentben. A nők helyzetének társadalmi szintű javítása nem érzelmi kérdés, hanem a legracionálisabb értelemben vett létszükséglet. Még akkor is, ha a Fidesz most épp az emberek véleményére való hivatkozással indít elenyésző számú női jelöltet. A férfiak és nők közötti együttműködés nem a gyengeség jele, hanem elemi érdekünk.


Száraz Miklós György – Bátorságot várnék


-


1. Huszonöt év távlatából nézve sikeresnek tartja-e a rendszerváltást? Jó, jobb vagy rosszabb lett az élet Magyarországon a rendszerváltásnak köszönhetően?

Az egyszerű válaszom: igen, sikeres volt, jobb lett az élet. Eltűntek a szovjet hadsereg katonái, eltűntek a földbuta-fegyverbuzi munkásőrök, többpártrendszerben élünk, a proletár internacionalizmus és a szocialista testvériség hazug szólamai helyett lehetünk büszkén (vagy bánatosan) magyarok, sirathatjuk Trianont, sajnálhatjuk és félthetjük (vagy irigyelhetjük) a határon túli magyarokat, utazhatunk, ahová kedvünk tartja, leírhatunk és megjelentethetünk bármi felemelőt és bármi okádékot, lehetünk hétfőn hungaristák, kedden talmudisták, szerdán turanisták, hétvégén transzvesztiták, bicsérdisták, gój motorosok vagy amik csak akarunk… Nem folytatom. Azért nem, mert ez mind igaz ugyan, és én ma is gyerekes örömmel írom le a „földbuta-fegyverbuzi munkásőrők” kitételt (és némi hezitálás után nem is puhítom), de azért azt is elfogadom, ha valaki ma már nem akar annak örülni, hogy kipusztult a Tyrannosaurus rex meg a kardfogú tigris, és nincs munkásőrség. És azt is megértem, ha valaki nem örül, mert úgy látja, hogy minden hagyományt szétvertünk.

2. Felnőtt egy generáció, amelyik már beleszületett a rendszerváltásba. Nekik mit kellene változtatniuk a mostani Magyarországon?

Ismét egyszerűen: fellélegeztem, hogy az van, ami van, és nem az, ami a mai ellenzék és elődei volt (és van). (A pufajkás miniszterelnökre gondolok, meg az ügynök miniszterelnökre, meg a pszichopata miniszterelnökre. És az ezekkel egy gyékényen háló liberálisokra.) Ez után meg elmondhatom, hogy sok minden elkeserít. Hadd ne térjek ki a privatizációra, gyárra, földre, devizahitelre, trafikra, atomerőműre: egyikhez sem értek. A (létező) tündérországban sem hiszek, társadalmi egyenlőtlenség volt és lesz.

Én inkább csak a kultúráról morognék. Ami nélkül semmi sincs, bármit állítson is az a gazdaságcentrikus milliárdos, aki a feje búbjáig maga is benne él, még ha ezt nem is tudja. A kultúráról, ahol irtó sok tartozás halmozódott. Nézzük a történelmet. Röviden: elizéltük az ügynökügyet. Aztán azt is elmondhatjuk, hogy továbbra sem ismerjük a saját múltunkat. Rendszeresen azt vagdalják a képünkbe – bocsánat, a vagdalók is mi vagyunk, tehát azt vagdaljuk –, hogy nem néztünk szembe a bűneinkkel. Nem igaz. A politika nem tette meg. A szakma, a történészek rég tisztába tették az úgynevezett „kényes kérdések” többségét. Az „ezer éves magyar nemzetiségi elnyomás” kérdését, a magyar-zsidó közös múlt irgalmatlanul nehéz kérdéseit, világháborús szerepünket, a dicstelen proletárdiktatúrát, a „hideg napokat”, Horthyt, Telekit, Szálasit. Ezeket olykor heves szakmai viták árán, nem kis önfegyelemmel, sőt önostorozó kegyetlenséggel, igenis helyre tették. És nem ma. Van, amit száz éve, van, amit ötven éve, van, amit az utóbbi évtizedekben.

Ennek ellenére ma szinte semmi nincs, amiben egyet érthetnénk. A szakma sok mindent tud, de az mintha megrekedne, nem jutna ki az országba, az iskolákba, a televízióba. A történelmi polémiák analfabéta szinten zajlanak. A tévékben harmadik ligás áltörténészek, levitézlett politikus-történészek, elvakultak vagy elmeháborodottak szerepelnek. Zsurnaliszták meg esztéták nyilatkoznak kérlelhetetlen szigorral történelmi kérdésekben.

Azok pedig, akiknek a szakmaiság lenne mindennél fontosabb, akik nem igazítják hozzá az elképzeléseikhez a múltat, azok meg sem mernek nyikkanni. Mindkét oldalon az utcai harcosok, a tudatosan hamisítók vagy a dilettánsok hallhatók. Igazi szakértő a tudományos terepen kívülre évtizedek óta nem merészkedik, nem vállal szereplést, mert tudja – és jól tudja –, hogy védtelen lesz. Nem bírja hangerővel. Harcos álszakértők fogják lerohanni, és a műveletlen, a szakmájukban is csak botladozó riporterek (még ha véletlenül szeretnék is), nem tudják majd megvédeni, nem tudják biztosítani az egyenlő esélyeket, tehát ők, a kérdés igazi szakértői, le fognak égni.

2014-et írunk, holocaust-emlékév van. Ez talán mentségemül szolgálhat, ha a magyar-zsidó közös múlt ürügyén részletesebben szólok. Magáért beszélhet, hogy nem is kell megfogalmaznom a bajaimat, huszonhét évvel ezelőtt meghalt apám sorai ma is érvényesek. Harminc évvel ezelőtt, 1984-ben írta, az ÉS-ben: „Négy évtized távlatából nézünk vissza idén az 1944-es esztendőre. Beszélni kell a múltról, elhallgatások, szépítgetés nélkül. Különleges alkalom a negyvenedik évforduló.” Azóta hét évtizedről beszélhetünk. Változott valami? Talán inkább romlott. „Hogyan kell írni az 1944-es évről? Sebeket tépő szenvedéllyel, vagy óvatos tapintattal? Literátus pátosszal, vagy tárgyilagos, koppanó mondatokban? Kortársi iszonyattal, a túlélő alázatával, az akaratlan cinkos bűntudatával, vagy a vétlenek hűvös nyugalmával? Hisz valamennyiünknek köze volt hozzá. A nézőknek, mert nézők voltak, a hóhéroknak, mert hóhérok voltak, az áldozatoknak, mert áldozatok voltak. Valamennyiünknek köze van hozzá: a túlélőknek, a szemtanúknak, a később születetteknek és az ezután születendőknek, mert ami akkor történt: magyar történelem.”

Ugyancsak tőle idézem ezt a passzust is: „A távlat kegyetlen dolog. Közömbösségre tanít, és felmentést biztosít. Tragikus hőssé emelheti Caligulát, romantikus hérosszá Dzsingisz kánt. A távlat nem objektív. A távlat torzít. 1944-ben százezreket aláztak porig, kínoztak meg és pusztítottak el; egyetemi tanárokat és zsibárusokat, háziasszonyokat és utcalányokat, zseniket és idiótákat, felekezetnélkülieket és vallási fanatikusokat, sportembereket és nyomorékokat. Egyetlen szempont alapján: hogy zsidók voltak.

Vajon azokból, akiket agyonvertek, éhen halattak, Dunába lőttek – belőlük is csak a szám, az adat marad a jövendő számára? Biztosan. Ezen nem lehet segíteni. De nekünk, kortársaknak, még nincs történelmi távlatunk. Arcok néznek ránk a távolból, képeket látunk, hangokra emlékezünk.” És még egy utolsó idézet: „Kényszerűen és kényszeredetten, de le kell vonnunk a tanulságot: a kérdés a maga idejében nem lezáratott, csupán elnapoltatott. Ilyképpen ma sincs egységes, megnyugtató álláspont sem a felelősség, sem e felelősség mértékének, megoszlásának dolgában. Kísért tehát egyrészt a „fasiszta nép” haragos vádjának emléke, másrészt a mindenfajta felelősséget elhárító merev magatartás.”

Ugye, fölösleges kérdeznem, hogy a nagyközönség szintjén vajon történt-e ezekben komoly előrelépés? Pedig ez a legneuralgikusabb pont. Itt húzódik ama sokat emlegetett „árok”. A színházi bojkottok, a Nyírő és Wass fasizmusáról, a Turul-emlékekről, a rovásírásról, szentkoronáról, csendőrségről, Teleki Pál szobráról zajló viták (egy része) is ebben a kérdésben gyökerezik. A Veritas Intézet igazgatójának ügyetlen (provokatív? tárgyszerű?) mondata (és még ügyetlenebb mentegetőzése) is ide tartozik. Meg a Mazsihisz ultimátuma (bátor kiállása?), a német megszállás (áldozatainak?) emlékműve is.

De persze az sem normális, ha a magyar történelem egészét 1944 tükrében, vagy kizárólag zsidó szemüvegen át vizsgáljuk. Mert akkor a népvándorlás és a honfoglalás avítt mese, Erdély sosem volt, a székely-magyar rokonság magyarkodás, Szent László dögunalom, a magyar Anjouk dicsősége nacionalista kérkedés, az Árpádok sok évszázadáról kizárólag az árpádsávok, arról meg a nyilasok juthatnak eszünkbe, Trianon a mazochisták poros ügye, és a Donhoz elégtelen fegyverzettel vezényelt magyar bakák, a berukkoltatott tanítók, klarinétosok és szabók valóban végigerőszakolták Nagy-Oroszországot Kijevtől Kamcsatkáig. Tetejébe Dobó István rasszista volt, mert Sárközit, a cigányt nem tette meg várkapitány-helyettesnek, hódító Szulejmán viszont pozitív hőse a történelmünknek, mert birodalma a középkori magyar fejlődést ugyan szinte eltörölte, az országot kivéreztette, ámde befogadta az Ibériai-félszigetről elűzött szefárdokat.

Nem tudok felidézni az elmúlt negyed évszázadból olyan kormányzati szakaszt, amikor a mostani ellenzéki oldal képviselői megkíséreltek volna a magyar história súlyos ügyeiben sok nézőpontot és fájdalmat figyelembe véve megegyezést keresni. Egy barátom mondta a napokban: „Az én ezres lélekszámú szabolcsi falumból '44 nyarán elhajtottak az auschwitzi halálba százötven embert, aztán egy évre rá a felszabadítók elhajtottak a szibériai halálba kétszáz másik embert. Évtizedeken át egyikről sem volt ildomos beszélni, aztán a két borzalmat szembeállították, és azóta sem értékelik együtt, hanem kijátsszák egymás ellen.” Ugyanezt írta harminc évvel ezelőtt apám is: „Meg kell értenünk végre, hogy a doni sztyeppén elpusztult magyar katona és a zsidó munkaszolgálatos egyazon rendszer áldozata volt.”

Tulajdonképpen szemtelenül terjengős ez, pedig még bele sem kezdtem. Így hát legalább a végén röviden: bátorságot várnék. Másképp soha nem lesz legyőzhető a „fortélyos félelem”. Azt várnám, hogy a kormányzó erő egyszerre legyen bátor, kérlelhetetlen, de megértő, és a másik oldal se legyen rosszabb.


A sorozat további részei