Polgárosodás?

András Gerő

történész, az ELTE BTK és a CEU professzora

Polgárosodás?


Számomra egy-egy politikai kurzus megítélésénél igen fontos szempont, hogy az adott politika mennyire segíti elő, vagy éppen gátolja a magyar polgárosodást.

Emögött persze előfeltevések húzódnak meg. Egyrészt tisztában vagyok azzal, hogy a modernitásban a polgárosodásnak történetileg nincs alternatívája (erre utal a kommunisztikus kísérlet történelmi kudarca is), másrészt a polgárosodás minősége viszont nagyon is alternatív. Éppen ez az alternativitás az, ami a politikai rendszert az adott vonatkozásban megítélhetővé teszi.

Jelen keretek nem teszik tudományos érvénnyel kifejthetővé a problémát, de jelzésekre alkalmasak.

Megítélésem szerint itt egy hosszabbtávú folyamatról van szó, amelyben az elmúlt négy év – vagy éppen a következő pár esztendő – csak egy időszakaszt jelöl.

A magyar társadalom a politikai rendszer változásakor úgy lépett be a demokrácia világába, hogy átesett egy erős és tömeges kispolgárosodáson. Egyszerűen szólva ez annyit jelentett, hogy Magyarországon megszűnt a strukturális éhezés, az emberek óriási többsége folyamatosan komfortosodó lakásviszonyok között élt (a Kádár-éra több százezres nagyságrendben építette a lakótelepi lakásokat), és tömegessé vált az a hit, hogy ebben az országban ötről hatra lehet jutni. Fontos kifejezés az „ötről-hatra”. Az emberek nem gondolták azt, hogy pillanatok alatt meggazdagodhatnak, de azt vélelmezték, hogy Trabantról Wartburgra vagy Skodára tudnak váltani, s végül elérhetik a megállapodott magyar polgár abszolút sztenderdjét jelentő 1200-as Ladát. Hihettek abban, hogy lehet víkendházuk, tartós fogyasztási cikkük. Azt tudnám mondani, hogy a rendszerváltáskor Magyarország a tömeges fogyasztói kispolgárosodás állapotában leledzett.

A rendszerváltás nem egyszerűen politikai tett, hanem társadalomtörténeti ígéret is volt.

Az ígéret abban állt, hogy a tömeges fogyasztói kispolgárosodás megszabadul a hiánygazdaság fogyasztást gátló béklyóitól; kialakul egy szélesedő középpolgárság, középosztály, s ez a középosztály egyfajta középpolgárságként fog funkcionálni. Ez utóbbi annyit tesz, hogy a szélsőségek iránt tartózkodó, kiegyensúlyozottságra törekvő társadalmi garanciája lesz a politikai demokráciának.

A rendszerváltás óta eltelt majd negyed század ezt az ígéretet – s tegyük hozzá: társadalmi igényt – csak nagyon részlegesen, vagy egyáltalán nem váltotta be.

Ha ma megnézzük a magyar társadalmat, akkor azt tapasztaljuk, hogy középosztályunk rendkívül vékonyka, kispolgárságunk pedig napi harcot folytat azért, hogy kispolgár maradhasson, s ez nem is mindig sikerül neki. Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a rendszerváltás utáni magyar polgárosodás – minőségét tekintve – nem sikertörténet. Mindebből az is következik, hogy nagyon sokak számára a politikai demokrácia a társadalmi csalódás és csalódottság rendszere; egyeseknek olyan, mint akit a világ megcsalt.

A kép – tudom – nagyon sommás, de kifejtése egyszerűen nem fér bele az adott keretekbe. Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el és tekintsünk el részletes tárgyalásától.

Úgy tűnik tehát, hogy az országban továbbra is zajlik a polgárosodás (megszűnt a hiánygazdaság, szabad a vállalkozás, stb.), de polgárosodásunk minősége nagyon is sok kívánnivalót hagy maga után.

Ha mármost politikailag nézem azt, hogy a magyar politikai elit miként kezelte ezt a polgárosodási folyamatot, akkor számomra nyilvánvaló, hogy a 25 év alatti politikai versengésben mindig az nyert, aki az embereknek több szocializmust ígért. Bizonyos értelemben mindegy, hogy ezt rózsaszín vagy piros-fehér-zöld keretben tette. Másfelől ez annyit tesz, hogy mindig az vesztett, aki megelégedett a kevesebb szocializmus ígéretével.

Ma és a belátható jövőben a magyar parlamentben csak olyan pártok nyerik el ilyen-olyan mértékben a választók bizalmát, akik verbális megnyilatkozásaikban elsődlegesen nem piacpártiak, hanem az állam segítő kezét ígérik azoknak, akik jelentős részben azért szorulnak rá erre, mert a magyar politika sem a rendszerváltás utáni eredeti tőkefelhalmozás kérdését, sem a társadalom egyéb polgárosodási szükségleteit nem kezelte kielégítően.

A nem kielégítő kezelés visszahatásában csak fokozta a szocializmus iránti igényt, mert az emberek úgy gondolták, hogy a biztonságot és megélhetést nem önmaguktól, hanem az államtól várhatják. Az elmúlt negyedszázad alatt folyamatosan eltolódott az arány a tekintetben, hogy az állam – mint „a régi szép időkben” – mindenhova beférkőzzön, minél több területet tulajdonoljon és kontrolláljon.

A minőségi átcsapási pont 2010 volt. Ekkorra került hatalmi helyzetbe az a reális felismerésen alapuló politika, amelyik pontosan érzékelte, hogy az addig létezett demokratikus szerkezet halmozottan nem tudta kezelni a magyar polgárosodás sokágú társadalomtörténeti folyamatát és éppen ezért egy jóval államosítottabb struktúrát kívánt létrehozni – ahelyett, hogy a polgárosodás kérdését újragondolta volna.

Az új hangsúly az erős állam lett, s az elmúlt négy évben az állam tényleg megerősödött. Felszámolta a polgári magatartásból adódó nyugdíjrendszert, és az egész struktúrát újra államosította – úgy, ahogy az a Kádár-világban volt. Államosította az oktatást is, a felsőoktatást gyakorlatilag szintén állami kontroll alá helyezte. Az állam aktív tulajdonszerzésbe kezdett, ami nagyon sok fontos céget érintett. Olyan helyeken erősödött az állami kontroll, amelyeknél addig ez kevésbé létezett (pl. média).

A társadalmi értelemben vett polgárosodás tekintetében a politikai hatalom egyetlen egy igazi gesztust tett, s ezt egykulcsos adónak hívják. Az egykulcsos adó a már igencsak elvékonyodott magyar középosztályt segíti, de elképesztően hátrányos a kispolgári létért küzdők számára. Természetesen ők voltak, és most is ők van többen, sőt egyre többen.

Azt lehet mondani, hogy 1998 és 2002 között ugyanaz az erő, ami most is kormányoz még polgárinak hívta magát. Ma már nem használja a polgári szót, egyszerűen nemzetinek tartja magát. Több mint egy évtizeddel ezelőtt még – legalábbis eszmeileg – felvállalták az akkor még nem teljes gyatraságba fordult polgárosodási minőséget. Ma már ezt nem teszik, s helyette a nemzeti Magyarország erős államának létrehozásán ügyködnek. Ez természetesen egyfelől egy kudarc beismerése, másfelől viszont egy nagyon félrevezető „kiút”, hiszen az erős állam nem képes megoldani azt, hogy a társadalom is elég erős legyen. Az összefüggés inkább fordítva áll: azért merül fel az aránytalanul erős állam igénye, mert a társadalom polgárosodottsági minősége egyre kevésbé kielégítő.

Pedig a magyar társadalom polgárosodási energiái nem lanyhultak. Tényleg, csak a példa szintjén azt lehet mondani, hogy a majd félmillió innen elvándorló, nagyrészt fiatal munkavállaló azt jelzi, hogy ezek az emberek, ha nem itthon, máshol akarják megtalálni a polgári életvitel kereteit.

Úgy tűnik, hogy a regnáló politikai elit megint csak nem tudja kezelni ezeket a polgárosodási energiákat, és inkább kiengedi őket az országból, mintsem hogy itt próbálná hasznosítani őket.

Megítélésem szerint elég jelentős intellektuális fordulatra lenne szükség ahhoz, hogy a magyar politika érdemben kezelni tudja a magyar polgárosodás elsilányodott minőségét. Ez a minőség ugyanis nem végzet, hanem alakítható, formálható kvalitás. De persze ehhez másként kellene gondolkodni és másként kellene cselekedni.

Itt azonban nem tudok eltekinteni attól, hogy leszögezzem: az elmúlt negyedszázad alatt – a magyar polgárosodás minőségi romlásával párhuzamosan – a magyar politika intellektuálisan eléggé kiüresedett; míg a rendszerváltás idején, illetve azt követően aktív értelmiségi jelenlét és részvétel volt a jellemző, ma már a politikának sokkal inkább kurzusentellektüelekre, mintsem autonóm értelmiségiekre van szüksége.

Úgy látom, hogy fordulat nem következik be: mint említettem, mindegyik parlamenti és parlamenti bekerülésre esélyes párt különféle színű és szintű állami mindenhatóságokban gondolkodik.

Persze elvileg bekövetkezhetne valamiféle fordulat, de az egyik forgatókönyv – legalábbis számomra – egyáltalán nem tűnik kívánatosnak. Nevezetesen arra gondolok, hogy valamiféle rebellió alakul ki az adott szerkezettel szemben. Ez természetesen sok mindennek az újragondolására ösztönözne, de nincs arra garancia, hogy a turbulencia nem okozna több kárt, mint amennyi hasznot hajtana.

Egy másik forgatókönyv pedig olyan, amiben nem hiszek. Arra gondolok, hogy azok, akik hatalmon vannak – vagy hatalmat akarnak –, maguktól újragondolják azt a társadalomtörténeti kudarcot, amit az elmúlt negyed század halmozott fel. Ennek azért is kicsi a valószínűsége, mert egyelőre csak intellektuális stimulus lehetne erre, s mint említettem, ez alatt a 25 év alatt a magyar politika immunissá vált az intellektualitással szemben.

Az is az újragondolás ellen szól, hogy a magyar polgárosodás minőségi gyengeségei ellenére a politikai stabilitás érzékelhető valóság, tehát miért kellene bármin változtatni, ha egyelőre megy a szekér.

Természetesen lehet azt mondani, hogy a magyar polgárosodással minden rendben van; a magyar társadalom képe csak azt mutatja, amire ez a társadalom képes, s ezért stabil a politikai rendszer, ezért lehet mindig a szocializmus (értsd erős állam, a társadalomnak nyújtott állami segítség, stb.) ígéretével nyerni, kormányozni vagy éppen ellenzékinek lenni.

Mint az eddigiekből kiviláglik: én nem így gondolom. A magyar históriában mindig az tudott történelmileg maradandót létrehozni, aki mert változásban, fordulatban gondolkodni – akkor is, amikor ennek érzékelhető jelei még nem látszottak. Szerintem ez most sincs másként. A magyar politika akkor tud megfelelni a nem csak aktuálisan, hanem történetileg is a vele szemben támasztott követelményeknek, ha mer stratégiailag előre gondolkodni; mer a jövő társadalmiból politikaivá váló lehetőségei között választani.

Az elmúlt 25 év egyik nagy politikai deficitjének látom, hogy csak nagyon kevesen tudtak és mertek így gondolkodni, aminek az lett az eredménye, hogy a magyar társadalom Európán belül lassan újra periférizálódik, lehetőségeivel kevéssé tud élni és egyre zártabb gondolkodással viszonyul a jövőhöz.

Egyre inkább sikerhiányos ország vagyunk. Pedig a siker az egyetlen, ami saját hajunknál fogva ki tudna rántani minket az egyre reménytelenebb társadalomtörténeti pályáról.

Ideje lenne azon törni a fejünket, hogy miként tehetjük államunk mellett erősebbé társadalmunkat; miként adhatnánk új minőségi pályát a magyar polgárosodásnak; miként érhetnénk el, hogy minél kevesebb egzisztencia függjön az államtól – ahelyett, ami felé az elmúlt években mentünk, és a hatalom akarata szerint menni szándékozunk.

A polgárosodásból önmagában nem következik a politikai szabadság, mint ahogy a szabadságból sem következik a minőségi polgárosodás. De képesek egymást erősíteni, s ha az egyik hibádzik, akkor a másik is satnyulni kezd.


Mit jelent még négy év Orbán-rendszer?


Változatlan stabilitás.
Lassú agónia, szükséges bukás.

SZAVAZAT UTÁN