Pár sógorral megtermelték a GDP tíz százalékát

Fotó: Vs.hu/Kozma Zsuzsi / Vs.hu/Kozma Zsuzsi

-

HÁTTÉR

Marianne Szegedy-Maszák első könyve szerelmi történet, de kiderül belőle az is, hogyan vezetett az út a befolyásos magyar iparos családból az amerikai középosztályba.


Csókolom a kezét című első könyvében azt írja, gyerekként attól tartott, soha nem lesz olyan izgalmas élete, mint amilyen a szüleinek volt, ugyanis édesanyja, Kornfeld Hanna Weiss Manfréd nagyiparos unokája, édesapja Szegedy-Maszák Aladár pedig vezető külügyminisztériumi tisztviselő volt, aki a második világháború alatt vezető szerepet játszott a szövetségesekkel folytatott titkos különbéke-tárgyalásokban. Ezt felnőtt fejjel sem látja másképp? Nem, ez nem változott. De ez a megállapítás nem is arról szól, hogy kinek értékesebb az élete, nekünk – nekem és a két testvéremnek – vagy a szüleimnek. Az ő életükre nagy hatással volt a történelem. Rengeteg mindennel szembe kellett nézniük, köztük iszonyatos borzalmakkal is. Olyasmikkel, amikkel az elkényeztetett, középosztálybeli amerikai gyerekek nem találkoznak. Amerikában felnőve nekünk nem kellett élet-halál kérdésekben döntenünk, de nem is volt lehetőségünk arra, hogy olyan életet éljünk, mint anyám családja. Magyarországon ők rengeteg embernek adtak munkát, jótékonykodtak, és számos olyan intézményt alapítottak, amelyek meghatározók voltak a kor Magyarországa számára, ilyen volt például a Weiss Manfréd Művek vagy a Weiss Alice Gyermekágyas Otthon. Eljátszott azzal a gondolattal, hogy milyen lett volna, ha Magyarországon születik és ott nő fel? Annyiban biztos más lenne, hogy akkor beszélnék magyarul. De nem is annyira a saját életemről szoktam ilyenkor gondolkodni, hanem azt szoktam nézni, hogy a szüleimnek mennyivel lett volna más élete Magyarországon. Apám karrierjét derékba törte, hogy Amerikában ragadt: amikor kiköltöztek, még nagykövet volt, utána viszont már nem volt esélye diplomáciai karrierjét folytatni (ezután az Amerika Hangja rádió magyar adásának vezetésével bízták meg – a szerk.). 45 éves korára kétszer is végig kellett néznie, hogy a hazáját bedarálja a történelem. Egy briliáns és ambiciózus ember volt, nagy eséllyel külügyminiszternek nevezték volna ki Magyarországon, ami lehetőséget adott volna neki arra, hogy formálja szeretett hazája sorsát. Az, hogy ez nem jött össze neki, hogy nem volt képes úgy szolgálni a hazáját, ahogy szerette volna, egy életen át lehangolttá – még ha nem is megkeseredetté – tette.  Ez kihatott az egész családi életünkre. A magyarországi élet másik szépsége az lett volna, hogy mind ugyanazt a nyelvet beszéltük volna: ez alatt nem csak azt értem, hogy mind magyarul társalogtunk volna, de érzelmileg és társadalmilag is sokkal inkább közös nevezőn lettünk volna.


-


A szülei bíztak még benne, hogy valamikor hazatérnek? Apám családja nagyon sokat szenvedett a Rákosi-rendszerben: a nővérét, Lillyt hét évre bebörtönözték, a szüleit vidékre deportálták, az unokatestvérét pedig meggyilkolta a titkosrendőrség. Nem hiszem, hogy megfordult volna a fejében, hogy Magyarország a közeljövőben olyan hellyé válhat, ahova a család vissza tud költözni. Inkább arról álmodozott, hogy mikor kaphat végre vízumot, hogy végre hazalátogathasson, és eltölthessen egy rövidebb időt a hátramaradt családtagokkal. Ez 1963-ban adatott meg neki először. A szüleim idővel érezték ugyan, hogy valami változik, hogy valamelyest enyhül a helyzet Magyarországon, de akkor már késő volt: apám 1903-ban született, és 1968-ig dolgozott. Utána mihez tudott volna kezdeni Magyarországon? Ráadásul a szüleimnek volt három teljesen amerikai gyereke is, velük már nem volt opció a költözés. Az ön dédapja, Weiss Manfréd volt a család legismertebb tagja. Hogyan maradt meg a család emlékezetében? Édesanyám még pici lány volt, amikor ő 1922-ben meghalt. Úgy emlékeztek rá, mint egy tiszteletre és szeretetre méltó emberre. Pénzügyileg nagyon befolyásos volt, de nemcsak ezért tisztelték, hanem a szerénysége és a közösségért érzett felelőssége miatt is. Fontos volt neki, hogy visszaadjon a társadalomnak abból a pénzből, amit felhalmozott: kórházakat épített, és nyugdíjat is biztosított a munkásainak, ami abban a korban még nem volt jellemző. De szerintem leginkább arra voltak büszkék, hogy képes volt összetartani a családot. Özvegy volt, a felesége 37 éves korában meghalt, és egyedül kellett nevelnie hat gyerekét.

-


A szociális érzékenység mellett ma már paradoxnak tűnik az a helyzet, hogy dédnagyapja gyárában lőszereket is gyártottak, és az első világháború alatt kifejezetten jól ment neki az üzlet. Üzletember volt, aki tudta, hogy háború idején másfajta üzleti modellben kell gondolkozni, mint békeidőben. A tölténygyártás szerintem önvédelem is lehetett, de nem vagyok benne biztos. Nem tudom, hogyan gondolkoznak a vállalkozók. Azt meg végképp nem tudom, milyen lehet egy akkora gyárat vezetni, mint amekkora az övé volt. Említi, hogy egy időben az ön családja termelte a magyar GDP tíz százalékát. De ehhez már több kellett, mint Weiss Manfréd gyárai. A gyermekei házassága révén lett a család igazán befolyásos: Alfonz fia például Herzog Erzsébetet vette feleségül, aki maga is nagyon jómódú családból jött, az övék volt az akkori Magyarország egyik legnagyobb műgyűjteménye. Szóval a tágabb családról beszélünk, de azért az se rossz, ha pár sógoroddal együtt termeled meg a nemzeti össztermék egytizedét.

A család: Hanna ölében Szegedy-Maszák Marianne, mellettük Peter, Andrew és Szegedy-Maszák Aladár A család: Hanna ölében Szegedy-Maszák Marianne, mellettük Peter, Andrew és Szegedy-Maszák Aladár Kornfeld Hanna Kornfeld Hanna Aladár és Hanna útban az Egyesült Államok felé Aladár és Hanna útban az Egyesült Államok felé   Kornfeld Hanna Kornfeld Hanna   Aladár és Hanna Aladár és Hanna   Szegedy-Maszák Aladár Szegedy-Maszák Aladár

A családja anyai ágának többször lett volna lehetősége elhagyni az országot a háború alatt, de nagyon sokáig mégsem tették (végül Heinrich Himmlerrel kellett alkut kötniük, és le kellett mondaniuk vagyonuk jelentős részéről, hogy cserébe szabadon távozhassanak Portugáliába – a szerk.). Ugyanígy az apjáról is azt írja: a külügyminisztériumból való elmozdítása után, hiába tudta már, hogy hamarosan letartóztatja a Gestapo, nem tett semmit, csak hosszú napokon keresztül bolyongott Budapest utcáin. Szerintem mindannyian úgy érezték, hogy felelősséggel tartoznak azokért, akik Magyarországon maradtak. Az anyám családja rengeteg náciellenes mozgalmat és újságot támogatott. Annyira mélyen benne voltak a magyar intellektuális és politikai életben, hogy úgy érezték, nekik az a sorsuk, hogy maradjanak. Weiss Manfréd hat gyermeke közül ötnek volt családja, mégse hagyta el egyik se az országot. Apám esete is hasonló volt, bár nála hozzájárult a maradáshoz az a félelem is, hogy ha elmegy, a családján állnak majd bosszút. Nem akarta ennek kitenni a nővérét. Ráadásul korábban a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjeként fontos szerepet játszott abban, hogy kísérletek történjenek arra, hogy az ország különbékét kössön a szövetségesekkel. Kiépített egy hálózatot is Svédországban, Svájcban és más országokban élő emigránsokból, akikről úgy vélte, képesek lehetnek hatást gyakorolni a brit és amerikai diplomáciára. De a különbéke nem jött végül össze.  Szerintem ezután már tisztában volt ő is vele, hogy Magyarországon kívülről nem lehet sokat elérni, ahhoz túl kicsi az ország. Ha segíteni akar a hazáján, azt ott helyben kell megtennie.

-


Említi a könyvében, hogy húszas éveiben az apjának is voltak antiszemita gondolatai. Ez ennél előbb volt, még gimnazista korában: Trianont követően, amikor is az apja elveszítette az állását. Az apám mindig is nagyon őszinte ember volt: megtartotta azt a fiatalkori naplóbejegyzését is, amelyben arról panaszkodik, hogy a zsidók mindent megúsznak, szemben a szegény magyarokkal. Amikor megtaláltam ezt a rövid szöveget, volt mellette egy utólag odabiggyesztett széljegyzet arról, hogy sokáig gondolkodott, megsemmisítse-e fiatalkori obszcén gondolatának a bizonyítékát, de végül úgy döntött, az intellektuális tisztesség azt várja el tőle, hogy tartsa meg. Sokszor bizonyította már életében, hogy ezek a gyermekkori, éretlen gondolatok mennyire nem egyeznek azzal, ahogy felnőttként érez és gondolkodik. És ezalatt egyáltalán nem csak arra gondolok, hogy zsidó nőt vett feleségül. Szerintem ez a naplóbejegyzés nagyon jó képet fest arról a kaotikus időszakról, amelyben egy intelligens fiatalember is ilyen eszmék hatása alá tudott kerülni. Ezektől a gondolatoktól nagyon hamar eltávolodott. Mondhatni, rögtön azután, hogy leírta őket. Amikor Berlinben dolgozott a nagykövet titkáraként, láthatta Hitler korai éveit, és tudta, milyen katasztrofális hatásai lehetnek az antiszemitizmusnak. Miután szülei úgy döntöttek, hogy Amerikában maradnak, édesanyjának több rokona is utánuk költözött.  Az édesapja családja viszont hátramaradt Magyarországon, így ő magányos volt, nem érezte magát igazán családfőnek. A depressziójának megannyi oka van. Közrejátszott benne, hogy le kellett mondania nagyköveti címéről, és száműzetésben kellett élnie. Aztán van az, amit manapság poszttraumás stressz szindrómának (PTSD) nevezünk: ez ma főként az Irakból, Afganisztánból hazatérő katonáknál figyelhető meg, de valószínűleg apám is hozott magával valami hasonlót a dachaui koncentrációs táborból, ahova 1944-ben deportálták. Aztán ott volt az aggodalom a családja miatt: erős bűntudata volt amiatt, ami velük történt a háború után. Szerintem újra meg újra végigjátszotta az agyában, hogy mit csinálhatott volna másképp, hogy nagykövetként esetleg tehetett volna-e olyasmit, amivel elejét tudja venni annak, ami Magyarországon a háború után történt. Aztán a történelem és a bűntudat terhe mellett még rontotta a kedvét, hogy megadta magát anyám családjának: hiszen Washingtonban a Kornfeldek lettek a családfők.

-


A szülei szerelmi történetében mi ragadta meg leginkább? Az, hogy volt egyáltalán szerelmi történetük. A levelekből derült ki, hogy mennyire szerették egymást, és mennyi mindenen kellett átmenniük azért, hogy együtt lehessenek. Amikor felnőnek a szerelmesek, mind olyan visszafogottak és rezignáltak, hiszen már régóta együtt vannak. Jó volt látni, hogy mennyire más volt ez fiatal korukban. A hetvenes évek végén a szüleivel hármasban Budapestre látogattak. Azt írja, hogy Magyarországra visszatérve a szülei is felszabadultabban viselkedtek,  így vette a bátorságot, hogy rákérdezzen náluk, hogyan is találkoztak. A válasz viszont nem feltétlenül az volt, amire számított:  „Drágám, ez egyáltalán nem tartozik rád” – mondta az apja. Nagyon magukba zárkóztak, nem akartak róla mesélni. Ez valami 19. századi formalitás lehetett. Azt is gondolom, hogy a magánéletük nagyon fontos lehetett számukra, és a könyvem meg is sérti ezt. Bár szeretném gondolni, hogy egyben hatalmas ajándék is nekik, hogy megírtam a történetüket könyv formában. Bár otthon nem nagyon meséltek a szüleim,  azért anyám néha elejtett ezt-azt arról például, hogy milyen volt, amikor apám elment az Arizonába, az akkori időszak egyik legpompásabb mulatójába, vagy amikor kettesben elmentek kocsikázni. De az igazi mélység kimaradt, azt a hátramaradt levelekből kellett megismernem. Érzésekről tehát szó nem volt a gyerekek előtt. Pontosan, arról ők nem beszéltek. De még a levelek is eléggé távolságtartónak tűnnek. Igen, édesek voltak, de volt egyfajta távolságtartás is bennük. Szerintem az is benne van, hogy amikor az emberek jobban megismerik egymást, elkezdenek kódokban beszélni. Vannak a levelekben részletek, amelyek furcsának vagy akár a hivatalos nyelvből valónak tűnnek, azok szerintem egy játék részei voltak, amelyet egymással űztek. Nagyon szép, amikor apám azt írja anyámnak: „Sokszor csókolom a kezét.”

Szegedy-Maszák Marianne

-