Paks 2: Féljünk? Vagy mégsem?

Fotó: Europress/AFP / IAEA

-

Elhagyta a félelem a magyarokat Paks ügyében – derül ki az elmúlt két esztendő közvélemény-kutatási eredményeinek különbözőségeiből. Eszerint hamar sikerült meggyőzni a lakosságot az atomenergia veszélytelenségéről – vagy valaki nem mond igazat.


„Sem új atomerőművet, sem a paksi atomerőmű élettartamának meghosszabbítását nem támogatja a magyarok közel kétharmada” – derül ki a Medián 2011-es felméréséből. A cég idén januárban is megérdezte a közvéleményt, amelynek minimális, 51 százalékos többsége viszont egyetértett azzal, hogy új erőmű épüljön a meglévő mellett, viszont azt már csak egyharmadnyian támogatták, hogy a létesítményt orosz hitelből orosz beruházó építse. Egy 2013-ban, a TNS Hoffmann piackutató cég által végzett, az erőmű által megrendelt kutatás arról számol be, hogy a hazai társadalom elsöprő többsége (háromnegyede) atompárti, az erőmű környezetében élők körében pedig kiugróan magas a bizalom: az itt élők 95 százaléka támogatja a létesítmény működését. Hasonlóan magasak az arányok a TNS Hoffmann 2014-es felmérése szerint a bővítéssel kapcsolatban is. A fenti megállapítások szépséghibája, hogy két különböző cég meglehetősen ellentétes eredményeket prezentál, miközben mindkettő hosszú évek óta végzi felméréseit ebben a témában. Az atomlobbinak persze volt dolga bőven az elmúlt kormányzati ciklusban, hiszen már a 2009-es országgyűlési határozat óta helyzetbe tudta hozni magát, sőt: a politikai elit szinte teljes palettájának támogatásával számolhatott – egészen mostanáig. Az Orbán–Putyin-paktum és a választások közelsége ugyanis némiképp megváltoztatta a politikai szélirányt – igazi viharra azonban nem számíthatunk. A paksi vita ugyanis – rendkívül ravasz módon – a politikai pártok részéről a környezeti kockázatokkal, következményekkel foglalkozik a legkevésbé. Így szavazatokat lehet gyűjteni az atomot támogatók vagy ellenzők oldaláról, de magát a beruházást igazi veszélynek nem teszik ki (mivel azt szinte kizárólag környezetvédelmi indokokkal lehetne megakadályozni).

-


Atom buli

A II. világháború óta ismerte fel igazán az emberiség a hasadóanyagok jelentőségét. A kezdeti, hadi célokat szolgáló kísérletek (lásd: Manhattan Project, 1942–1946) a békekorszak beköszöntével – és a Hirosima/Nagaszaki-pusztítás okozta sokkot követően – sem szorultak vissza, csak diszkrétebben kezelték őket (lásd: Bikini-atoll, ahol a Csendes-óceáni kísérleti terület részeként az USA 23 hidrogénbombát és atombombát robbantott fel 1946 és 1958 között). Természetesen ugyanezen időszakban már az energetikai célok is felszínre kerültek, így az 50’-es évek elejére mind az USA és Kanada, mind a Szovjetunió beindította saját erőműveit. Az első atomerőmű-balesetekre sem kellett sokáig várni: Kanadában már 1952-ben, az Egyesült Királyságban pedig 1957-ben – a hírhedt Sellafield atomerőműben, ahol a mai napig gyakoriak a műszaki problémák – sikerült elérni a hétfokozatú INES-skálán (Nemzetközi Nukleáris Eseményskála) az ötös szintet. A 7-es, vagyis legmagasabb kockázati minősítést eddig csak az 1986-os csernobili katasztrófa kapta meg – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az évtizedeken át eltitkolt, jelenleg 6-os osztályzattal regisztrált cseljabinszki Kistim-tragédia (1957-ben a Majak plutóniumtermelő üzemben történt robbanás) lehetett minden idők legsúlyosabb atomkatasztrófája. S bár a nukleáris erőművek bő hatvanéves történetében 150-nél is több balesetet (vagy komoly műszaki meghibásodást) regisztráltak – s ezek csak a nyilvánosság elé tárt adatok! –, az atomenergia olyan hatalmas üzlet, hogy ma már a környezeti kockázatok sem tudják megállítani. Pláne, ha „nincsenek”.


Furcsa kockázatok

Three Mile Island, Csernobil és Fukusima ide vagy oda: az atomerőművek ún. „normál üzemi hatásai” első pillantásra valóban meggyőzőek. A nemzetközi tudományos kutatások és a rohamosan fejlődő biztonságtechnológiai megoldások egész sora igazolja, hogy egy jól tervezett, minden előírásnak megfelelő, normális körülmények között működő atomerőmű alapvetően nem jelent veszélyt a környezetére. E kijelentés során persze eltekintettünk a olyan problémáktól, mint a rendkívüli hűtési igényből fakadó vízökológiai változások és a máig megoldatlan hulladékkezelés. Somlai János, a Pannon Egyetem Radiokémiai és Radioökológiai Intézet docense szerint a Paksi Atomerőmű sugárzási kockázatai például a közlekedési balesetekkel szinte össze sem hasonlíthatók, annyira csekélyek – és ez az állítás még a 2003-as üzemzavar idejére vonatkoztatva is megállja a helyét. „Az átlagos sugárterhelést (0,1 μSv/év) alapul véve a sugárterhelésnek leginkább kitett környéken élő lakosság halálozási kockázata akkora, mintha 10 km távolságot utaznánk repülővel, 12,5 km-t vonattal vagy 300 m távolságot autóval” – érvel a szakértő. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy a radioaktív fűtőanyagot vonaton kell szállítani (méghozzá mindkét irányba, hiszen a sugárzó hulladék nem tárolható helyben), úgy már a szállítás kockázatával is számolnunk kell. Az élettani hatások tekintetében szintén ellentmondásosak az ismereteink: míg a köztudatban igen elterjedt nézet, hogy a leukémia, illetve a pajzsmirigyrák kialakulásának gyakorisága az atomerőművek közelében megnő, a hosszú évtizedek óta folyó tudományos kutatások a mai napig nem tudták megerősíteni ezt. Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában egyaránt végeznek ilyen vizsgálatokat atomerőművek 5–25 km-es körzetén belül élő lakosság körében, de mindeddig nem tudtak prezentálni olyan egyértelmű eredményeket, amelyek minden kétséget kizáróan rá tudnának erősíteni a félelmekre. Figyelemre méltó egy 2007-es német és egy 2012-es francia tanulmány, mindkettő arról tanúskodik, hogy a leukémia előfordulása akár kétszeresére is nőhet a lakosság körében. Az ok-okozati összefüggések azonban mégsem egyértelműek. Ezek kapcsán Maria Blettner professzor asszony például határozottan tagadta, hogy a megbetegedéseknek bármi közük volna a reaktorokhoz, hiszen az erőművek „kisugárzása” még a természetes háttérsugárzásnál is ezerszer gyengébb. Valószínűbb, hogy mivel e hatalmas ipari objektumok rengeteg munkást igényelnek, így az újonnan létesülő lakótelepek hirtelen jelentősen megnövelik a népsűrűséget – és így a fertőzések gyakoriságát is.


Megoldatlan problémák

Timár Gábor, az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetője elmondta, hogy az atomerőművek működése során keletkező radioaktív hulladék elhelyezése nyitott problémát jelent, a kiégett fűtőelemek biztonságos kezelése ma sem megoldott. „De még a csak kis és közepes aktivitású hulladék elhelyezésére alkalmas, alig több mint egy éve üzembe helyezett, 200 méter mélyen levő bátaapáti tároló is maximum 600 évre tervezhető – ami emberi léptékben persze óriási, de környezetbiztonsági szempontból aggályos. A nagy aktivitású hulladékok, így a kiégett fűtőelemek tárolását pedig még ennél is nagyságrendekkel hosszabb ideig kell garantálnunk. Térségünkben ennek fő akadálya a geológiai instabilitás. A Kárpát-medence ugyanis geológiai értelemben fiatal, dinamikusan fejlődő része bolygónknak, ahol a földrengések kockázatai ugyan jelenleg nem kiemelkedőek, azonban a felszín és az aljzat folyamatos változásban van. Pontatlan, de nagyszámú történelmi, az elmúlt évtizedekből pedig már pontos földrengésadatok összevetésével megállapítható, hogy Paks környékét kevés ismert földrengés rázta meg. A Duna alatti rétegekben az elmúlt 100 ezer évben azonban kimutathatók az elmozdulások egyes szerkezeti vonalak mentén.” Timár Gábor hozzátette, hogy bár Földünkön vannak olyan területek – ritkán lakott ősmasszívumok –, ahol a nagyon hosszú tárolás kis kockázatokkal is megoldható, de hazánk és térségünk földje nem ilyen. A beruházás kapcsán a szakember a dunai vízlépcső építésének ötletét is feleslegesnek tartja, mivel az „nemcsak értelmetlen, hanem ökológiailag rendkívül káros beruházás is volna”. A felduzzasztás lehetőségével ugyanis a vízhozam nem változik – márpedig ennek nagysága dönti el, milyen hatékonyan lehet lehűteni egy rendszert –, így az egyébként is kis lejtésű és emiatt csak viszonylag kis köbtartalmú mesterséges tavak létrehozására alkalmas Dunát Paks 2 már jelentősen fel tudná fűteni. Bár a mostani 2000 MW teljesítményű atomerőmű hűtése a folyam vizével még megoldható anélkül, hogy speciális hűtőtornyok megépítésére legyen szükség (ilyen a Heller László és Forgó László Kossuth-díjas mérnökök által jegyzett világhírű találmány), a bővítést követően már muszáj volna e pluszberuházást is megvalósítani. A hűtőtornyok létesítési költsége azonban sokkal kisebb, mint egy dunai duzzasztógáté.

-


Mi van, ha egyszer elszabadul a pokol?

Az atomerőművek ellenzőinek körében népszerű a háború vagy terrorizmus veszélyére való hivatkozás. Timár Gábor szerint azonban az emberi hibák jelentik a legnagyobb üzemi kockázatot. „Ha valaki atombombát szeretne csinálni, ne Paksra menjen. Egy atomtöltet más összetételű, és máshogy is készül, mint az erőművi fűtőanyag. Általában urán-235 vagy plutónium-239 izotópok dúsításával fejlesztik ki, és hatalmasat robban ugyan, de a viszonylag kis mennyiségű sugárzó anyag hamar szétterül a környezetben. Az atomerőmű fűtőanyaga ezzel szemben nem tud felrobbanni (az atomerőművi balesetek nem atomrobbanások!), ugyanakkor a nagy mennyiségű sugárzó anyag környezetbe jutása nagyon hosszú időre lakhatatlanná teszi a környéket. Ez az atomerőművek legnagyobb kockázata, és egyben a legkomolyabb ellenérv az alkalmazásuk kapcsán. Csernobil környékén több magyar megyényi terület vált évtizedekre lakhatatlanná, Fukusima térségében városokat kellett kiüríteni.” Az atomkatasztrófák bekövetkeztére inkább az jellemző, hogy vagy felelőtlen kísérletezgetések, vagy biztonsági előírások, műszaki követelmények figyelmen kívül hagyása miatt jönnek létre. Előbbiek voltak Csernobilnál és a 2003-as paksi üzemzavarnál is – mindkét esetben a működés hatékonyságának valamely elemét növelték volna. Utóbbiak pedig többek között a Kistim-tragédiához vezettek (ahol egy 250 köbméteres tartály hűtése leállt, a tartály belső tartalma kiszáradt, és a kikristályosodott nitrátsók egy ellenőrző berendezés elektromos szikrájától berobbantak). Fukusima esetében a dízelgenerátorok rossz elhelyezése okozta a problémát, mivel elmosta őket a szökőár, így nem tudták hűteni a reaktorok fűtőelemeit. Ha pedig megtörténik a baj, akkor a meteorológiai helyzet sem mindegy. „Nálunk nem az uralkodó szélirány jelent nagy veszélyt, hanem épp ellenkezőleg: az esetleg épp álló levegő” – mutatott rá a szakember. Egy paksi katasztrófa például egy téli anticiklon idején okozhatna igazi tragédiát, mivel akár hetekig is ugyanazon légrétegben tartaná a kiszabadult radioaktív részecskéket – így egészen szélsőséges esetben nemhogy néhány, hanem akár száz kilométeres körzeten belül is élhetetlenné tenné a területet. A magyar lakosság persze elfogadhatja mindezen kockázatokat, de mielőtt eldönti, hogy fél vagy nem fél az atomerőműtől, nem árt, ha tisztában is van a körülményekkel és a következményekkel. És így talán a közvélemény-kutatások is megbízhatóbbakká válnának.