Óvszer nélkül is biztonságos konzumzene? – első rész

Fotó: MTI/Sóki Tamás / MTI/Sóki Tamás

-

HÁTTÉR

Az utolsó Quimby-lemez (Kaktuszliget) kapcsán a Kiss Tibor-féle morbid, durva, díszes szövegvilágban kukacoskodtunk a kezdetektől napjainkig a teljesség igénye nélkül. Az első részben a Quimby sajátos stílusjegyei, a rímek, témák, szavak, költői hatások kerülnek terítékre. Vigyázat, bölcsészkedés!


Egy külföldi zenekarért többnyire a dalai, a zenéje miatt lelkesedünk, játsszuk le sokadjára is a Spotify-on, hogy immár tényleg csak nekik hajtsa a jogdíjat, ha már ennyire rajonganivalóan megírták. De ha már írás, akkor a zenei összhatáshoz a szövegek is hozzátartoznak, és valljuk be: külföldi bandák szövegeivel nem nagyon matekolunk, csak ha komolyabban érdekel az univerzumuk, no meg ha beszéljük-értjük a nyelvet. A magyar zenekarokkal, hacsak nem egy hörgő gore-metal együttesről van szó, pont emiatt akad baj: gyakorta annyira közhelyes, egynyomtávú, bárgyú vagy túlspilázott a  szövegvilág, hogy menekülnénk, de nincs hova: alapból értjük őket. Kivételes esetben szerencse ez: ha a textus egyenrangú a zenével, támogatja, sőt „leuralja”, akkor új/más minőség jön létre, és így már nemcsak a zenével alkot szoros dramaturgiát a szöveg – mint ahogy egy jól sikerült motívumrendszerből álló opera –, hanem a sorok a költészettel is kokettálnak. Horváth Attila májbajos magyar helyzetjelentései, Sztevanovity Dusán LGT-szövegei remekek, de kegyelmi állapotról akkor beszélhetünk, ha a szövegíró a zene alkotója is egyben. A sokszor emlegetett trióból – Beck Zoltán (30Y), Lovasi András (Kispál és a Borz, Kiscsillag) és Kiss Tibor (Quimby) – most utóbbival foglalkozunk, arra keresve a választ, hogy honnan hova jutott el a Quimby szövegvilága.


Bő lére eresztett bölcsészegyetemi dolgozatok témája lehetne – és biztosan az is – a magyar könnyűzene csúcsán joggal megtelepedett, 23 éves (!) Quimby dalainak irodalmi, nyelvtani, pszichológiai, sőt marketingpozicionálási szempontú vizsgálata. Miután mélyre ástuk magunkat a Quimby-szövegekbe, helyhiány miatt csak párat villantunk fel ötletadásképpen. S mint ahogy az egy PhD-hipotézis bizonyításánál lenni szokott, borítékolható megállapításokat tettünk: A) most már érteni véljük azokat a homályos sorokat, amiket 2000-ben a Szigeten ordítottunk, B) rájöttünk, hogy az authorkézjegy egymással (zeneileg-szövegileg) kompatibilis számok garmadáját szüli, C) szövegbúvárkodásunk végére ambivalens érzéseink fokozódtak. Ma már nem sikk, nem is divat, hanem közös alap a Quimbyt kedvelni, hallgatni. Jólfésült tombolás és a decens melankólia: a Quimby, ha kiismerhető is, mégsem tucatmuzsika, bármennyire sugallja ezt a szélesedő, gyakorlatilag minden életkori, nemi, osztálybeli szegmenst lefedő rajongótábor. Köszönhetik ezt a kitartó, kvalitásos jelenlétüknek, a zenei tehetségkutatóknak, Kiss hepienddel végződő kálváriájának és a Kispál feloszlásának is. Az már a régmúlt, és akkor sem volt igaz, hogy a Quimby (de főleg a kócos Kiss) csak befordult kamaszok, új-érzékenységben szenvedő csajok és unatkozó MILF-ek kedvence. A zenéje szerethető, kellően fura (leánykori nevén: alternatív), de slágeres is, romantikus és macho, erotikus és giccses, cirkuszi és áhítatos, vulgáris és törékeny, western és eastern egyszerre. Pár ütemből beazonosítható a quimbys hangzás: a groove, hangszerelés (harmonika, hammond, trombita, percussion, nagy piros gitár, torz megafon), minden zenei fordulat egyedi, de mégis ismerős. És ez a formula a szövegeknél is megtalálható. A bármikor bárhova beilleszthető Quimby-dalprototípus az említett kompatibilitás bizonyítéka. Jó példa erre az új lemezről:

búvóhely, égiekkel koccintás, csillagok közt levés, süllyedő hajó, kint villámlik, bent mennydörög, elcsatangolás

Kiss Tibor szerzői arzenáljának alapegységei a szójátékok (pl. alvilágért sem, világzűr, ultravaló, rémálom az elme utcában stb., de elég egyes hangzatos lemezcímekre gondolni: Majom-tangó, Diligramm, Ékszerelmére, Káosz Amigos) és a bizarr jelzős szerkezetek, amelyek akár két szimpla szó találkozásából is megszülethetnek. Ez a Quimby-dalok egyik markáns védjegye. A Káosz Amigos lemez vízválasztó volt a zenekar (és a fanok) szempontjából: a szertelenség helyett a kitaláltság vált uralkodóvá, és ez kaptafaszerű Quimby-stílt eredményezett. A dalszerzés receptszerű működése megosztotta a közönség érzékenyebb részét: a túlzásba vitt, gyakran modoros jelzős szerkezetek egyeseket taszítanak, másokat magnetikusan vonzanak. E két dolog szemmel láthatóan összefügg egymással: a istenkísértéssel felérő Káosz Amigosig tartott a beágyazódás-elfogadás időszaka, egyfajta hang- és útkeresés, tele rengeteg ötlettel és vadhajtással, magassággal és mélységgel, sűrű zenével és szöveggel, mégis inkább az ösztönösség érződik a korai lemezeken. Az azt követő albumok egy srófra járnak, egyfajta bevett sémát, a közönség rokonszenvét kielégítő keresettséget hordoznak: akár, ha a pokol bugyrait megjárt, az életbe visszatért Kiss megtalált hangját, (immár kizárólag) dalszerzői vénáját, akár ha a barokkos szószerkezeteket és az ebből következő, néhol erőltetetten ható szóvirágokat, a kacifántos mondatokat nézzük.

-


A zenei recept a tagoknál van, a lírai pedig – a szintén zenész – Kissnél. Nem tudunk szabadulni attól a kaján gondolattól, hogy mint egy lottósorsoló gépből, tömérdek papírfecni közül találomra huzigál Kiss, és bármit bármivel összepárosít, ami eléggé bizarrul, fellengzősen, titokzatosan vagy vagányul cseng. Inkontinens tengerek, holdtöltöttpulyka, csavérlázító – bármennyire is quimbysen hangzanak, ne dőljenek be, ezeket magunk alkottuk, miután hosszú órák szoros szövegolvasási rutinja után zsongani kezdett az agyunk a kimódolt összetételektől, kiforgatott szókapcsolatoktól. Már csak a kialakított, hírhedt-híres imidzse, „így jöttem”-története miatt is megteheti Kiss, hogy így írjon. Amennyire komoly sztori az övé, épp annyira bohém, l’art pour l’art az írási attitűdje, és ezt érezzük a hullámzó színvonalú szövegein is. Nincs súlyos mondanivalója, itt-ott csúszik csak be minimális társadalomkritika vagy küldetéstudat, jellemzően a legutóbbi lemezeken: pl. a Kivándorló blues Magyarország-kritikája („koszos pornó mozi”, „bambaság kora”, „vicsorgó élettelen hús”). Kiss nem törekszik proteszt vagy váteszi szerepre, szövegei hangulatjelentések, magával van elfoglalva hol szeriőzen, hol játékosan-önironikusan.
Nem én vagyok az ördög,  csak a magyar hangja.  Rendezte: vér és alkohol.”

Az ördög magyar hangja c. dal tökéletes összefoglalása a tematikának, hozzáállásnak. Van tétje a Kiss-szövegeknek, de csak a magával való folytonos, önismétlő elszámolást, terápiás kiírást tekintve: leginkább zárt fantáziavilágot és valóságleképezést mutatnak, viszont Kissre nézve érvényes vallomások, helyzetelemzések.


Az elemzésből kihagytuk Varga Livius verseit és a hőn szeretett korai lemezek (itt és itt), valamint pár későbbi szám angol nyelvű szövegeit. Amíg a Quimby-dalszövegek 99%-ban Kiss Tibor szüleményei, a zenénél már árnyaltabb a kép (belép Mikuli Ferenc, Balanyi Szilárd). A Kiss-hegemónia szignifikáns világot teremt, tematikáját, mondatfűzését és szókincsét tekintve stilisztikai időbélyegzőt nyom az egyes lemezekre. Mindig jellegzetesen önmaga marad a szerző, még ha kaméleonként is bújik bele stílusokba, modorokba. Hol mintha lejegyzett beszéddel, automatikus írással operálna, hol tömör, megkonstruált szerkezetekkel. Hol Brueghel pokla sejlik fel, hol csendes szomorúságba süllyedünk. Zenei előképként hol a Cseh Tamás-féle dalnok (mármint a Bereményi-féle költőklón, ami nézőpont kérdése), hol a megfejtős Lovasi, hol egy cinikus Tom Waits, hol egy dühödt Patti Smith, hol ezek mixtúrái sütnek a dalokból. Szöveg és zene (ki tudja, melyik volt előbb?) meglehetős egységet alkot, nem feszül közöttük ellentét, a dühödt dalok keményen zengenek, a balladák pedig melódiák. Nincs sok értelme részekre szétszedni, sorokra nézni egy életművet, csipesszel kiemelni egy jobban vagy rosszabbul sikerült részt, mint valami kincset vagy féregnyúlványt, egy tendenciát mégis kirajzolhat a metódus. Kissben hol felébred a vágy a vesszők, pontok kirakására (Diligramm, Ékszerelmére, Kilégzés lemezek), hol nem érdekli a központozás. Használ belső rímeket (egyszer-vegyszer, elfordul-felfordul) is, de nem nagyon bonyolítja a sorról sorra rímelést (pl. a Libidóban rizikó/libidó, idegen/hidegen). Alárendeli őket inkább a burjánzó összetételeknek, szóképeknek: gyakran elfáradt trubadúrként önismétlő rímképletekkel dolgozik, például:
szeretem-szerelem, peremén-te meg én, hatalom-akarom, vége-dicsősége, tél-mesél, bánod-várod, híreket-hírnevet

A puritán egybecsengést – melyik másban? – az Unom c. dalban viszi tökélyre (gyógyszer-óvszer stb.), bár a pápa és a marihuána egymásra rímeltetése jó poén. Időnként azért pofátlanul egyszerű, de mégis izgalmas rímek is születnek:

„A másik feles nem felesel Nem mozdulok se le, se fel”
vagy:
„egy lélek ha jó egy lélekhajó átviszi oda ahol az élet csuda jó.”
Milyen egy, szinte már Quimby-stílusesszenciának beillő túlhajszolt rím? Ilyen:
„Lélekrágó picsarészeg angyali zaj kígyóméreg.”

Ebből az erőltetettnek látszó rímpárból további következtetéseket is levonhatunk. A dalokat mikroszinten főnevek építik fel, ezeket bolondítja meg Kiss melléknevekkel. A legkedveltebb szavak csoportosítva már-már egy vallási fantasyt idéznek (átfedések és szinonimák lehetnek köztük). 1) égi-földi lét: világisten, ördög, pokolKharón ladikjatékozló vagy bukott angyal (a Káosz Amigos dal szép példa erre) 2) fogalmak: idő, bűn, szerelem, (rém)álom, nihil (pl.  a Csillagbölcsi utolsó 4 sora, ami a „semmit”-re végződik)  3) az univerzum és jelenségei: hold, szél, tenger, hajnal, (lámpa)fény, rozsda 4) élőlények: kutya, hal (és halfajták) 5) testi dolgok, nedvek és zsigerek: vér, ondó, hús, csont, tetem, szar/guánó  6) bohémélet: bor, bár, pincér, szívás, csavargó/koldus 7) tárgyak: trón, tükör, lom, zsákmány/préda

Kiss Tibor, Quimby

-


Időnként Kiss misztériumjátékokba illő megszemélyesítésekkel él, ritkán átmegy Ady-féle nagybetűzésbe (pl. Világ, Pokol). Néhány dalszövegben felsejlenek modernre hangszerelt költői előképek, például: Rimbaud a Majom-tangón (pl. Rések c. dalban) Pilinszky szelleme:
„Eljön a vég, körmödre ég Híg álmaid szarrá Alvadnak”
(Ébresztő) vagy
„De utolér a múlt mint a mögöttünk hagyott jövő Cicomázd fel a sorsot, az mégiscsak előkelő”
(Lámpát, ha gyújtok) Petrié:
„olvadni jó egy oldottabb korban”
(Majom-tangó)
„Valamiben hinni kell Akkor is, ha nem felel, Melléd ül, és koccint veled az Isten”
(Parafaneomén)
„Mindenki él, nincs rá igény Hogy pont az idén legyen világvége”
(Káosz Amigos)  

Kiss Tibor, Quimby

-


József Attila Hetedikje és az Ugye, mi jóbarátok vagyunk? ötvözete az Az egyik ember és az Amit kergetek című dalok. Lemezről lemezre rendre feltűnnek Weöres Sándor-ihletettségű (Hajnali magok, Hó), ritmusjátékos, rácsodálkozó versek, amelyek könnyűnek tűnő sorai fájdalmat, szívszorító nosztalgiát rejtenek. Például:
„Azt mondják, egyszer a nap kihűl Elveszi az éjjel feleségül”
(Bélahúsországban)
„mint patak felett a pára Szállnál szerte széjjel Ha egy szellő kapna vállra.”
(Csillagbölcsi)
„Csináljunk bélést a bánatból”
(Szellő)
„Viszlát aranykor Szagokban lubickol S elillan minden ami szép Mint telihold az éjszakával Együtt nőttünk fel a fákkal Te idő sosem vicceltél.”
(Aranykor)

Amúgy az időkérdés fontos szerepet kap Kissnél, a Kicsi országban konkrétan toposszá válik:
„az elröppenő Múló idő”
(Múló idő)
„A mögöttem ácsorgó idő” „Hirtelen őszülő idő”
(Tébolyda) Ezt egy másik dalban még egyszer leírja Kiss:
„A jelenben hirtelen őszülő idő”
(Jekyll és Hyde)  

De a halogatás, az időelbaszás legtalálóbb megfogalmazását a Szellő pozitív nihiljével adja:
 „Indul az agy a szív és a tüdő Jó veled mikor csúszik az idő Remeg a hús a csontban a velő Észrevétlenül szalad az idő.”
(Szellő) A Weöressel összefüggésbe hozott naiv artisztikum máshol is jelen van, így a Kiss come-back lemezének számító Kilégzés közepére helyezett Don Quijote ébredésében is. Tán az egyik legmeghatóbb magyar létösszegző dal ilyen sorokkal, mint:
„sapkám a hold, fésűm a szél” „eldugult piszoárban vitorlázok” „a szívek szemétdombján kapirgálok” „a lakatlan sziget lakó lelke tenger lesz”
és ilyen jelzős szerkezetekkel, mint lefejezett szerelem vagy ellenséges szélmalmok, s mindezt megkoronázza a négy, vibrálón látszódó zárósor:
„Sorra tűnnek el mellőlem a srácok mindegyiknek jobb dolga akadt. Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényű telihold alatt.”
A konzekvenciákat levonó dalszöveg érdeme is, hogy egyenrangú a lemez két másik súlyos balladájával (Mari, Most múlik pontosan). Az már más lapra tartozik, hogy a tehetségkutatók mekkora slágert csináltak utóbbiból, persze az utolsó versszakot nem mindig éneklik el.  A Most múlik pontosan amellett, hogy cselesen játszik a folyamatos és befejezett jelenidővel, tökéletesen mutatja meg, hogy az egyszerű és a nagyszerű, a nagyzoló és a szerény miként találkozik kompakt módon a Quimby dalaiban. Megint egy súlyos témáról szóló, látszólag szimpla hangvételt választó, érzéki kifejezésekkel zsúfolt versnek tűnik a szöveg (szilánkos mennyország, folyékony torz tükör, az álmok foltos indián lován, szentjánosbogarak fényében tündököl), ám hipp-hopp modorosba vált, barokkos túlzásokba esik: tátongó szívében szögesdrót csőrében szalmaszál, egy táltos szív remeg a konyhakésben, furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő. (A második részben megválaszoljuk a címben feltett kérdést, és elképzeljük a napot, amikor az ördögök Kossuth-díjat kapnak.)