Őrizzék meg hidegvérüket, az agyunk átver minket

Fotó: Thinkstock / Thinkstock

-

HÁTTÉR

A legőrültebb ötleteink nem azért jönnek, mert hülyék vagyunk. Csak rossz rendszerre hagyatkozunk. Egy Nobel-díjas pszichológus elmagyarázza.


Hogyan gondolkodik a modern ember? Mi van egy-egy döntés hátterében? Mit számít a racionalitás? A viselkedési közgazdaságtan diszciplínájának egyik megalkotója monumentális könyvében egy sor kísérlet és anekdota segítségével mutatja be, hogy bizony a racionalitás helyett nagyon gyakran a megérzések, az előítéletek, valamilyen nem észlelt faktor – a véletlen vagy éppenséggel az isteni gondviselés – dönti el, milyen ítéletet hoz az ember, és mi lesz döntésének a kimenetele. Na jó, az isteni gondviselés kakukktojás; Daniel Kahneman (aki mellesleg közgazdasági Nobel-díjas pszichológus) nem említi a könyvében. Mi azért még bízhatunk benne, ha mondjuk, attól félünk, hogy főnökünk csődbe viszi a céget, házastársunk elrulettezi a vagyonunkat, esetleg valamelyik döntéshozónk céltudatosan a szakadék irányába kormányoz minket.


De miért tenne bárki is ilyet?

Nagyon jó kérdés. Tulajdonképpen ezt magyarázza Kahneman hatszáz oldalon keresztül. Kiindulópontnak talán annyit: feltehetőleg a lemmingeknek sem az volt a céljuk a róluk elnevezett klasszikus videojátékban, hogy tömeges öngyilkosságot kíséreljenek meg, csak adott helyzetben éppen a szakadék felé masírozás tűnt a legjobb módszernek a célba éréshez. Ha volt hozzá türelmünk és ügyesen játszottunk, ez kisebb veszteségek mellett be is jött. De nyilván van erre egy pszichológiai magyarázat is. Ez az, amit Kahneman, és túlságosan is korán elhunyt kollégája, Amos Tversky kezdtek el kidolgozni még a hatvanas évek végén.

Lényegében azt mondják, hogy a gondolkodásunknak két rendszere van. Ezeket az egyszerűség kedvéért úgy nevezik el, hogy első, illetve második rendszer: előbbi az automatikus, utóbbi pedig az akaratlagos, figyelmet igénylő gondolkodás rendszere. Ez önmagában valószínűleg nem mond túl sokat, ezért írok pár példát. Az első rendszert használjuk, amikor halljuk, hogy valaki a nevünkön szólít, és mi erre az adott személy felé fordulunk, vagy ha ki kell számolnunk, hogy mennyi 2 x 2, esetleg folytatnunk kell egy mondatot, ami azzal kezdődik, hogy „Isten áldd meg a magyart…” A második rendszert pedig akkor használjuk, amikor olyanokat kérdeznek tőlünk, mint például mennyi 23 x 78 (így elsőre azt mondanám, hogy passz), ha ki kell töltenünk egy adóbevallást, vagy akár meg kell terveznünk családunk jövő évi kiadásait. Minél bonyolultabb a kérdés, minél ismeretlenebb terepre tévedünk, annál inkább a második rendszerre kell(ene) hagyatkoznunk. Ez hatványozottan igaz, ha új gondolkodásmódokkal kísérletezünk, esetleg szembemennénk egy ismert szabályrendszerrel vagy begyakorolt rutinnal.

- -

Kérdezhetik, hogy miért is ne lehetne egy bonyolultabb számítást csak úgy simán, az automatikus rendszerrel megoldani. Legitim kérdés, én is feltenném. Válaszul hozok egy példát Kahnemantól. Próbálják meg, kérem, megoldani. Egy ütő és egy labda együtt 1,10 dollárba kerül. Az ütő 1 dollárral többe kerül, mint a labda. Mennyibe kerül a labda? Megvan? Mennyi jött ki? Az első rendszer ilyenkor simán rávágja, hogy 10 cent a labda. Na de tényleg? Ha kicsit utánaszámolunk: 10 cent a labda, egy dollárral több az ütő, azaz 1,10 dollár, az együtt… 1,20 dollár. Mi van? Bízhatunk egyáltalán az agyunkban, ha ilyenkor is átver?

-


Sok baj van az első rendszerrel, és ennek tudatában nagyon idegesítő, hogy mindig ott tülekedik a fejünkben, hogy rávághassa a választ a problémára. Ezen bajok közé tartoznak a kognitív illúziók. Ezek – bárhogy is küzdünk ellenük – jönnek, látnak, és leigázzák a feltörekvőben lévő (vagy csak szunnyadó) racionális gondolatainkat. Nem tudunk ellenük mit tenni. A kettes rendszernek egyszerűen nincs arra energiája, hogy folyamatosan őrködjön felettük. Sovány vigasznak azért Kahneman megjegyzi: ha mások gondolkodását vizsgáljuk, sokkal, de sokkal könnyebben kiszúrjuk az ilyen illúziókat (de erről egy picivel később).

-


De ne higgyék, hogy ennyivel megúszták a következtetési hibák felsorolását. Még épp, hogy csak elkezdtük. Mint már idáig is láthatták: az első rendszer alkalomadtán meglehetősen torz eredményeket ad. Már idáig is láttuk, hogy lusta, és elhamarkodottan dönt, de hozzátehetjük azt is: sokszor hagyja, hogy érzések befolyásolják. Nézzék meg például ezt a két szót:

banán hányás

Mi jutott eszükbe, amikor elolvasták őket? Feltehetőleg undort éreztek, kissé fel is fordult a gyomruk, és teljesen automatikusan oksági kapcsolatot érzékeltek a két szó között. Feltehetőleg azt gondolták: a banán rosszullétet okoz, és ha csomagoltak esetleg ilyen gyümölcsöt a tízóraijukba, azt ma egy kollégájuk vagy iskolatársuk fogja megenni. Ilyesmi játszódik le a fejünkben akkor is, ha egy gyűlölt politikus mond valami – más helyzetben – egészen szimpatikusat, vagy ha egy kampányüzenetben bizonyos embereket leparazitáznak vagy rákos daganathoz hasonlítanak. Az ilyen érzések nem akaratlagosak, megerőltetés nélkül, az első rendszernek köszönhetően a fejünkben jönnek létre (erről hosszasan mesélt nekünk George Lakoff, nyelvész is). Ráadásul legtöbbször nem is tudatosul bennünk a probléma: előítéletes asszociatív gondolatainak forrása még önmagunk elől is rejtve marad. Ha valaki rákérdez, miért is tettük, amit tettünk, akkor általában addig kutatunk agyunkban, amíg valami számunkra is hihető, elfogadható válasszal elő nem tudunk állni. A talált indokot pedig gyakran mi magunk is elhisszük.

-


Emberek vagyunk, éppen ezért sajnos hajlamosak vagyunk elkövetni azt a hibát, hogy véleményt alkotunk, anélkül, hogy előtte megpróbáltuk volna megérteni, milyen faktorok mentén kellett volna egyáltalán ítélkeznünk. Ennek az előbb felsoroltakon kívül megannyi oka lehet. Például olyasvalakitől hallunk egy információt, aki szép, és a feromonjaink tüzelni kezdenek. Vagy csak úgy állunk hozzá, hogy egyetértettünk vele korábban is, hát miért kéne ezen pont most változtatnunk. De az egyszerű nyelvezet is sokat segít: nem szabad bonyolult szavakat és követhetetlen elméleti fejtegetéseket folytatnunk. Ha ez sikerül, nagyobb eséllyel látszunk hitelesnek. Ez pedig nincsen messze az érzelmi heurisztikától (vagy talán meg is egyezik vele?), azaz attól a megfigyeléstől, hogy logikus érvek helyett sokszor közvetlenül az irányítja az embert, hogy mi tetszik neki és mi nem. Az agyunk pedig erre is direkt rásegít. Ha nem emlékszünk egy állítás forrására, és nem tudjuk beépíteni azt tudásunk már meglévő, biztos rendszerébe, akkor elengedhetetlenül a kognitív könnyedség útját fogjuk követni, azaz a legegyszerűbb vagy legvonzóbb magyarázatot fogadjuk el, függetlenül attól, hogy igaz-e, vagy sem.

„A heurisztikus válaszok nem véletlenszerűek, és gyakran megközelítőleg helyesek. Az is előfordulhat azonban, hogy teljesen rosszak.”

Itt jönne be a képbe az ellenőrzés szerepe. Azaz: több szem többet lát – mondja a népi bölcsesség. A nagy számú emberből felépülő szervezetek pedig éppen erre vannak kitalálva. Itt a döntések háromlépcsős folyamatban születnek: elsőként megtörténik a probléma megfogalmazása, ezt követi a döntést megalapozó információk összegyűjtése, végül pedig jöhet a megfontolás és a felülvizsgálat. Az állandó minőségellenőrzés itt lehetőséget biztosít arra, hogy elkerüljük a katasztrófát. Kérdés persze, hogy képesek vagyunk-e olyan légkört teremteni, amelyben a kritikának és a problémák nyílt megtárgyalásának is létjogosultsága van. Ha ugyanis megkérdőjelezhetetlen autoritássá akarjuk kinőni magunkat, azzal gondolataink tisztaságát veszélyeztetjük. Utóbbi nem jelenti azt, hogy emberek elfordulnának tőlünk; a tapasztalat inkább azt mutatja, hogy a megmondóembereket, akkor is hallgatják, ha azoknak már fogalmuk sincs, miről beszélnek. Ezt persze már csak én teszem hozzá, de szívesen olvasnék valamikor róla bővebben is. Ha az eddigiekből nem derült volna ki, a könyv zseniális, csak ajánlani tudom.

Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás. Bányász Réka és Garai Attila fordítása. HVG Kiadó, 2013, 605 oldal, 4900 Ft.