„Önvizsgálat és kételkedés, ez a két legfontosabb dolog” – interjú

Fotó: VS.hu / Kummer János / VS.hu / Kummer János

-

Szabó T. Anna költő, az idei Könyvhéten jelent meg hetedik verseskötete, a Kerített tér. Ennek kapcsán beszélgettünk vele a vers varázserejéről, duplagondolról és újbeszélről, pátoszról és kételkedésről.


Azt mondtad valamikor, hogy romantikus alkat vagy. Korábban próbáltam ellenállni, de most már vállalom. Az ötödik kötetemnél, az Elhagynál volt egy váltás, nem radikális, hanem organikus. Kizárólag gondolatból vagy látványból nem tudok és nem is akarok verset írni. A lendületet, a lényeget az indulat adja, amit a dallam közvetít. De persze pusztán érzelemből se megy, meg kell találni az ideális elegyet. Mostanában nagyon sok Weörest olvastam, nála sokszor maga az érzelem válik gondolattá. Sugall valamit, nem állít. Miért akartál küzdeni a romantikusság ellen? Nem jó, ha elragadják az embert a néha bizony megtévesztő indulatai. Könnyen nevetségessé válhat az ember, főleg önmaga előtt, ha nem tudja a kellő pillanatban megfékezni, visszafogni a lendületet. Kell a ráció ellensúlya, ez véd az őrülettől – a világ őrületétől és a megőrüléstől is. Én nem akartam soha túl személyes lenni, viszolygok tőle egy kicsit. Többféle verset szoktam olvasni, sok olyan költőt is, aki egészen más hangon ír, mint én, méltányolom is őket, de magammal vinni, magamévá tenni csak azt tudom, amit meg tudok jegyezni. A jó vers számomra erő, mondogatni való segítség, varázslás. Mint a ráolvasás: a kimondás által hat. Ez a mágikus-mitikus felfogás, hogy az ember hegyeket, völgyeket tud létrehozni, halottakat tud feltámasztani – nyilván nemcsak a szöveggel, hanem a szöveg mögöttivel –, hitet feltételez, hitet valami célban vagy értelemben, a világ általunk felfoghatatlan rendjében. Vagy ha nem hitet, legalább reményt a hitben. Ez vakmerőség, eleve aránytalan próbálkozás, de vannak helyzetek, nagy tragédiák, nagy örömök, amikor a jól bevált önvédelem, az irónia nem működik. Nem lehet távolságot tartani. Az igazán nagy versek nem tartanak távolságot, megszüntetik a határokat. Nem személyesek és nem személytelenek, elemi módon működnek.



Ebben a hitben, a verseidre jellemző állandó kételkedésben, bizonytalanságban mekkora szerepe van annak, hogy tizenöt évesen, egy nagyon érzékeny korszakban kikerültél a megszokott, erősen megtartó erdélyi közegből, és a családoddal áttelepültetek Magyarországra? Az biztos, hogy az erdélyiség meghatározó. Adott egy nagyapa, aki egész életét az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak szentelte, adott a templomi beszéd, a Károli-bibliának a nyelvezete és hangvétele, ez az alapja annak, amit csinálok. Az Eötvös Collegium tanárai is nagy hatással voltak rám. Szerintem, ha Erdélyben maradunk, sokkal jobban elbizonytalanodtam és talán a versekből is kiábrándultam volna, de mivel az áttelepedés miatt megbillent az egész világom, a versekbe kapaszkodtam. Nekem tényleg a versek segítettek abban, hogy megtartsam magam, hogy tisztázzam, ki vagyok. Tehát a lázadás korszaka nem eltávolított ettől a hagyománytól, hanem örökre „hozzáláncolt”? Igen. Közben emellett a hagyomány mellett megteremtődött a töredezettség, a roncs, a test leépülésének a beszéde – a lélek felemelkedése helyett vagy mellett. Tisztelem az objektivitás fegyelmét, de nekem ez önmagában nem elég erős vagy érdekes, illetve csak annyira, amennyire egy jegyzőkönyv vagy egy anatómiaatlasz. A vers nem holttest, hanem eleven test. Sok erős modern vers követeli a testi feltámadást, amiben már nem tudunk hinni, mert túl sokat tudunk az anyagról. Szétszedjük a testet, de mégis a lélek a tét. Petri György híres verse, a Hogy elérjek a napsütötte sávig is attól nagy vers, hogy kijön a napra, hogy leírja azt is, ami fenn van, nemcsak azt, ami lenn. Ha csak a mély van, az egyrészt dögunalmas, másrészt akkor beleragadunk a sárba. A háború utáni, romok és halottak közül kikapaszkodott nemzedék még tudta ezt. Beckett, Pilinszky. Nemes Nagy Ágnes hátrahagyott versei közt ott a megtévesztő című Térden. Így szól: „Ne, ne itélj meg engemet./ Szivemben mindig térdelek./ De nem letérdelek, ne hidd:/ föl, föltérdelek.” Az tudja értékelni a fényt, aki ismeri a sötétséget. Szükség van erre a föltérdelésre, fölemelkedésre. Persze ha valaki csak a fenti régiókban jár állandóan, az se jó. Weöres ezért fantasztikus , mert föltérdel, és azután gyorsan vet egy bukfencet, hogy nehogy túl komolyan vegyük. Én melankolikus alkat vagyok, ezért elemi szükségletem a fölfele törekvés pátosza.



Pátosz is sokféle van... Igen, ez igaz. A pátoszt én mindig egy kicsit gúnyosan mondom, habár eredeti értelmében pozitív. Nagyon keskeny sáv választja el a tragikusat a groteszktől. Én nem tudok megfeledkezni a gravitációról. Ha felemelkedem is, nem önfeledten dalolva szállok, hanem csapkodok, kínlódom. Tisztában vagyok vele, hogy mindenbe belekapaszkodom, hogy élni tudjak. Nyilván, ha megingathatatlanul hinnék, akkor nem kellene kapaszkodnom. A szó erejében lehet hinni még? Hogyne. Elég csak megnézni a politikát. A szónokok bezzeg hisznek a szó erejében. A hazugságnak is van ereje, ha eleget sulykolják. Ha a duplagondol működésbe lép, lassan eljön az újbeszél ideje. Nyilvánvaló, hogy nemcsak én hiszek a szóban, hanem azok is, akik manipulálni akarnak vele. De én nem ezekben a szavakban hiszek. Az ideológia megváltoztatja a világot, de az ige megváltja. Ha a csalás, a hazugság és a mellébeszélés tud alakítani, akkor az egyenes és emelkedett beszéd miért ne tudna? A vers elmélyülés, meditáció. Én azt tapasztalom, hogy működik.


Szabó T. Anna

Weöres Sándort többször is említetted a beszélgetés során mint számodra meghatározó költőt. Kozmikus csizmadia címmel színdarabot írtál róla, amelyhez a költő és felesége verseit is felhasználtad. Megdöbbentő, mennyi sora van Weöresnek, amely a máról szól. A darabban néha „eltéved” az olvasó a vendégszövegek között. Ez szándékos volt? Szándékosan használtam ezeket a mának és a máról is szóló sorokat. De megjelenik a darabban az a számomra szimbolikus tény is, hogy Radnóti Miklós és Weöres Sándor szobrát szinte egy időben törték össze. Ez sajnos elég jól diagnosztizálja az ország állapotát a nyomortól a rosszindulatig. Ugyanakkor Weöres biztos röhögött volna azon, hogy szétvágták a szobrát. És itt megint visszatértünk ahhoz, hogy nem szabad belemerevedni a pátoszba. A legújabb köteted kapcsán mondtad, mára odáig jutottunk, hogy már neked is politikai verset kell írnod. A nárcizmus emlékműve például egyértelművé teszi, mit gondolsz arról, ami körülvesz. Mérges vagyok, és kétségbeesett. Azt gondolom, hogy az igazán nagy formátumú ember folyamatosan rákérdez arra, hogy jó-e az, amit csinál. Önvizsgálat és kételkedés, ez a két legfontosabb dolog. Ha egy politikus ezt elfelejti, sőt, az országgal is el akarja feledtetni, rossz úton jár. Nem szabad az embereknek felülről megmondani, hogy mit gondoljanak és csináljanak. Hadd járják végig a saját létráikat, nézzenek szembe a bűneikkel és kétségeikkel. Szörnyű, ha a folyamatos önvizsgálat helyett állandó iránymutatás van, leöntve egy ideológiai mázzal. Ebben nőttem fel, nem szeretném még egyszer végigélni. Én tulajdonképpen tüntetés helyett írtam ezeket a verseket. Sajnos nem tudok hinni a demonstrációkban, mert nekem mindig a gyerekkorom román tömegrendezvényeit idézik fel, ahol vezényszóra kellett megjelenni. Egyszer Szalóki Ágival beszélgettünk éppen akkor, amikor felkérték, hogy beszéljen egy ellenzéki tüntetésen, és elmondtam neki, hogy mennyire fontos nekem Babits Mihály Jobb és bal című verse. Ennek az a lényege, hogy se jobbra, se balra, hanem fölfelé kell nézni, és hogy a tetteinket irányító drótokat nem emberek tartják a kezükben. A kétely kétfelé húz, de felfelé mindig lehet kapaszkodni. Ági azután – nagy örömömre – fel is olvasta Babitsot a rendezvényen. A kötetre visszatérve, csak azt szerettem volna rögzíteni ezekben a versekben, hogy a kételkedés és a hit egyaránt fontos.