Önskalpolás, antiszemita megnyilvánulás és bűnhődik a főgonosz

Fotó: Getty Images / István Hajdu

-

HÁTTÉR

Londonban dráma, Manchesterben horror, Hullban western, Cardiffban vígjáték, Norwichban művészfilm, Birminghamben pedig családi mozi volt a 19. PL-filmfesztivál szombati műsorán. Football Cut.


Egészen jól megkomponált drámával indított az évzáró PL-filmfesztivál. Egy csöndes intró után (koszos, kelet-londoni utcarészlet) egyből az események sűrűjébe csöppenünk: a nachoshoz még hozzá sem értünk, amikor egy villámgyors üldözéses jelenet után Joe Cole a labdát máris Ben Foster kapujának bal alsó sarkába zúzta. Ezután kicsit visszavesz a sebességből a mozi, és ahogyan elmajszoljuk a kukoricát meg a tortillachipset, szépen lassan megismerjük a szereplőket és kibontakozik a történet. A feszültség akkor kezd fokozódni, amikor a francia Nicolas Anelka által alakított bonyolult karakter kerül a cselekmény középpontjába. Kifinomult zsenialitása egyetlen mozdulatból nyilvánvalóvá válik: épp csak annyira teszi bele belsőjét a labdába, hogy az Jussi Jääskeläinen jobb lába fölött suhanjon el. Ezután viszont azonnal következik a film legellentmondásosabb jelenete. Anelka botrányos mozdulata miatt vizsgálatot indít az angol labdarúgó-szövetség (FA).


Mire újra egy leheletvételnyi szünethez jutunk, a történet 180 fokos fordulatot vesz, és úgy tűnik, már minden Anelka kedve szerint alakul. A katartikus pont azonban az aranymetszésnél következik, amikor alig tudjuk kapkodni fejünket és hat perc alatt háromszor változik meg komolyabban a főszereplők sorsa. Maiga és Nolan játéka nagyon passzol egymáshoz, szinte érezhető a vászonról áradó kémia, viszont az utolsó szó a több, mint epizódszereplő, burundi-angol Saido Berahinóé, aki lezárja a történetet. Az utolsó húsz perc funkciója a történet szempontjából megkérdőjelezhető, noha nem unatkoztunk, ezt lehetett volna egy kicsit rövidebbre vágni, hogy jobban egyensúlyban legyenek az arányok. Egyébként ez a mozi abszolút rendben volt.


West Ham United–West Bromwich Albion 3–3 A főbb szerepekben: Joe Cole, Modibo Maiga, Kevin Nolan, ill. Nicolas Anelka, Saido Berahino   A manchesteri Etihad Filmszínházban rendhagyó módon horrort adtak szombat délután. Joe Hart egy Cameron Jerome nevű, elsősorban B-kategóriás akciófilmekből ismert színésszel csap össze, amelynek következtében megsérül, és arca úgy eltorzul, hogy szerettei is alig ismerik fel.


Hart viszont nem adja fel a küzdelmet, és barátaival szembenéz az egyetlen dologgal, amely még a kapus arcánál is félelmetesebb: a Crystal Palace védelmével. A Palace titkos társaságának tagjai ugyanis olyan ördögi erőkkel cimborálnak, amelyek gyakorlatilag minden emberi próbálkozásnak ellenállnak. A történet azonban kiszámítható és sablonos, a City emberfeletti erőket mozgósítva végül legyőzi a gonoszokat és visszaküldi őket Dél-London számukra kijelölt bugyrába. Nem igazi blockbuster, de ha gyorsan leárazzák, 990-ért simán meg lehet majd venni dvd-n.


Manchester City–Crystal Palace 1–0 A főszerepben: Edin Dzeko   Hullban egy nagyon lassan induló spagetti westernt adtak amelynek az első felében meg sem szólal senki, csak bagót rágnak, fütyül a szél, nyikorog a huzattól ki-becsapódó ajtó, és ördögszekerek gurulnak át a szembenálló felek között. A film felénél aztán előrántják a hatlövetűt a Cheyenne embereihez hasonló kabátot hordó cowboyok, és mindenre lőnek, ami mozog. Először azt érezzük, kicsit jobban is megcsinálhatták volna ezt a mozit, látva, hogy a rövidebbet húzó banditákat alakító statiszták legalább úgy csinálhatnának, mint akik el akarják kerülni a golyókat. Amikor viszont az egyik főhős lepuffant egy rosszfiút, megpörgeti coltját, visszadugja pisztolytáskájába, és megskalpolja saját magát, már tudjuk, hogy valójában egy westernparódiára ültünk be. Egyszer meg lehet nézni, de nem az az esti mozi, inkább szombat délutánra való filmecske.


Hull City–Fulham 6–0 A főbb szerepekben: Ahmed Elmohamadi, Robert Koren, George Boyd, Tom Huddlestone, Matt Fryatt   Cardiffban hamisítatlan vígjátékot láthattunk. Az ámokfutó klubtulaj, aki megváltoztatja a csapat színeit, címerét, a klubigazgatót lecseréli egy illegális bevándorló mázolóra, majd kirúgja a csapat történetének legjobb menedzserét, úgy érzi, hogy végre nyeregben van. Ő a Jani, az egyetlen kakas a szemétdombon, az egyetlen dudás a csárdában – és ő az egyetlen a lelátón, aki az új, piros színű mezt hordja, de azt is a tüdőig felhúzott pantallójába tűrve, amiről nemcsak mániás depresszióra, de ízlésficamra is következtethetünk. Már úgy tűnik, hogy minden a főgonosz kénye-kedve szerint alakul, csapata 2–0-ra vezet, ráadásul alaposan ránk ijeszt Fabio Borini, aki rosszul lesz és kórházba kerül, de a végén minden jóra fordul. Borini jobban lesz, és kiengedik a kórházból, és a spori is érzi, hogy igazságtalan lenne a megalomániás klubtulaj győzelme, így öt percet hosszabbít, a Sunderland pedig óriási szerencsével kiegyenlít az utolsó másodpercekben. Persze, tudjuk, hogy ilyen csak a filmekben van, de azért jó érzéssel indulunk el a ruhatár felé, és örülünk, hogy ilyen vidám történettel zártuk a szombati filmnézést.


Az antagonosz Vincent Tan itt saját csapatát pfújolja, de nem veszi észre, hogy ez igazából olyan, mintha felköpne, és aláállna:


Cardiff City–Sunderland 2–2 A főbb szerepekben: Jordan Mutch, Frazier Campbell, ill. Steven Fletcher, Jack Colback   Norwichban egy nagyon furcsa és igazából nem is túl jó művészfilmet vetítettek, ami két, egymáshoz érthetetlenül kapcsolódó részből állt: az elsőt Chris Houghton rendezte, a másodikat pedig David Moyes. Ez utóbbi sikerült valamivel ütősebbre, bár ezt is kínszenvedés volt végignézni, igaz, Welbeck játékára még a leggorombább kritikusoknak sem lehet rossz szavuk.


Norwich–Manchester United 0–1 A főszerepben: Danny Welbeck   Volt még egy laposnak ígérkező családi film a műsoron, erre már be se ültünk, de a trailert azért megmutatjuk:


Aston Villa–Swansea 1–1 A főszerepben: Gaby Agbonlahor, ill. Roland Lamah