„Öncenzúrát nem gyakorlok...” - Beszélgetés Máté Gáborral

Fotó: Vs.hu/Kozma Zsuzsi / Vs.hu/Kozma Zsuzsi

-

HÁTTÉR

A színház virágzik, de azért, mert a feldolgozni, megbeszélni való problémák tálcán kínálják magukat. Máté Gáborral, a Katona József Színház igazgatójával a világról, a politikai rendezvényekről és a kultúra finanszírozásáról beszélgettünk.


Hogy vagy? Hogy érzed magad mostanában mint színész, mint színházcsináló? Hogy érzed magad a mai magyar közéletben? Miután színházban élek, biztos vagyok benne, hogy a mostani állapotom semmiképpen sem azonos azzal, amikor a válaszom olvasható lesz. Most épp valami jó történt velem, az egész elmúlt hét meg közel rettenetes volt. Ebben az évben színészként csökkentek az előadásaim, ezt – a színház igazgatójaként – normálisnak gondolom. Más színházban nem is vállalok munkát. Ebben az évadban a színház izgalmas bemutatókon van túl, ha nem lenne ildomos vagy közel kötelező az álszerénység, még akár szuperlatívuszokban is beszélhetnék. De ez nem az én dolgom. A színházcsináláshoz jó terep, hogy a magyar közéletben alapvetően nem érzem jól magam. Más színházban miért nem vállalsz munkát? Aggodalommal tölt el, hogy a művészszínháznak mondható budapesti színházak ugyanazokkal az emberekkel dolgoznak, a Katona József Színház színészeit, rendezőit majd mindenki foglalkoztatja. Néha van ennek egészséges, művészileg indokolható oka, talán még hozama is. De összhatásában az egész budapesti színházi élet leginkább bazári jelleget öltött. Ideális esetben a színházi ínyencek tudhatnák, hogy egy Ascher-rendezésért a Katonába kell menni…. sorolhatnám… A Katonából Zsámbéki Gábor és én élünk ilyen „önmegtartóztató” életet. Bazári jelleg... De a most az interneten megjelent gifszínház, melyet a Katona színészei csináltak, nem bazári egy kicsit? A gifszínház a Katona marketingtevékenységéhez tartozik, nem pedig a művészi munkánkhoz. Valóságos internetes robbanást okozott, mikor megjelentünk vele, 24 óra alatt ennek hatására annyi új ember kezdte el a Facebookon követni a színházunkat, mint máskor egy hónap alatt. Egy napig gyakorlatilag a Katonáról volt szó. Már az is, hogy egy reklámügynökség minket keres meg, valóságos diadalnak számít. Nyilván egyesek úgy látják, ez nem a Katona művészi értékei közé számítható. Nem is ez a célja. Az én szememben egy vidám bolondozás, ami pont arra jó, amire készült, hogy egymással kapcsolatot teremteni akaró emberek itthon ne X. Y. amerikai filmszínész mozdulataival üzenjenek egymásnak, hanem a Katona – sokszor még ismeretlen, ámde tehetséges – színészeinek játékos szkeccseivel. És közéleti emberként mi okozza a rossz közérzeted? Esetemben a szakmai ember nem választható el a közéleti embertől. A színházak jelenlegi szakmai állapota, a színészet keresletének zuhanása, ezzel szemben a kínálat túlsága, ennek bonyolult összefüggése, az oktatásra való visszavetíthetősége, a kis hiján ellehetetlenült Színművészeti Egyetem, ezzel kapcsolatosan az elmúlt 25 év oktatáspolitikája, az ezt megkoronázó utolsó négy év, a sok rosszkedvű, ingerült ember az országban. Ráadásul kiver a víz, ha arra gondolok, hogy egy csodálatos fiatal színésznő vásárolni indul a Tabánban, elmegy egy pad mellett, ahol őt meglátván két kopaszra nyírt, Borsodi sört kortyoló alak egy Hitlerjugend-dalba kezd, és nem szégyelli magát. És ez miért tesz jót a színházcsinálónak? Ezt nem állítom. Ez nem tesz jót senkinek. Azt állítottam, hogy jó terep. A színház virágzik, mikor a társadalmi problémák valósággal tálcán kínálják magukat témaként az előadásoknak.


A színházművészet nagy korszakaiban, a görögöknél, Shakespeare, Goldoni idejében, de akár a te eszmélésed korában, azaz Kaposváron is a színház erősen politizált, vagy legalábbis igénye volt arra, hogy közvetlenül feldolgozza és olykor befolyásolja kora történéseit. Lehetséges ez manapság? A befolyásolást kizárom. Én a kaposvári nagy időszakban szocializálódtam fiatal színészként, mestereim is erre terelték a gondolkodásomat még a főiskolán. Lehet, hogy betegség ez nálam, de el se tudom képzelni az olyan színházat, amelyik nem akar beleszólni a társadalmi folyamatokba. Ezzel arra is válaszoltam, hogy lehetséges a közvetlen feldolgozás. Emlékszem az 1981-es híres kaposvári Marat/Sade előadásra, amelynek a végén egy 56-os pesti utcakővel a kezedben sirattad el a – francia forradalmat. Ez akkoriban erősen befolyásolta a nézőket. Mára persze megszűnt a sorok közötti olvasás. Ez hiányzik? Vagy másképp hangsúlyozom: hiányzik ez? Jó, hogy nem kell a sorok között olvasni. A színháznak ma is lehet hatása, van is. Csak kicsiben. Egy-egy beszélgetésben, előadások után a nézőkben megfogalmazódhatnak fontos gondolatok, egyáltalán a színházi előadás által kifejtett problémákról való beszéd erősítheti az emberek párbeszédre való hajlamát. Oldja a politika által gerjesztett feszültséget a „két oldal” között. A politikának az a célja, hogy ellenségeskedés legyen itt, mert akkor világosabb a terep, ahol a választásokon győzni lehet (kell). 25 éve volt a rendszerváltás. Hogyan értékeled ma? Siker? Kudarctörténet? Eljátszott esély? Az „eljátszott esély” a felsoroltak közül a legnyilvánvalóbb. Persze, a rendszerváltozás pillanatában ez már nyilván kódolható volt – de akkor ez nem látszhatott. Emlékszem, mekkora élmény volt, mikor Szabad György, az Országgyűlés elnöke megnyitotta az első demokratikus parlamentünket, alig hittem el, hogy az elnöklő képes összetett mondatokban fogalmazni. Ez muzsika volt a fülemnek. Na, innen jutottunk el a „Juliskához”. Ebben mindenkinek van felelőssége. Érzel ebben valami személyes felelősséget? Hogy te magad emberként, művészként felelős vagy az eljátszott esélyért és aztán a szellemi züllésért? Nehéz kérdés, hiszen az előbb azt állítottam, hogy mindenkinek van felelőssége. Nem mondhatom, hogy kivéve engem. Talán, amikor az SZDSZ összebútorozott az MSZP-vel, nem tartottam akkora problémának, mint amekkora volt. Vagy, ha visszább megyek, Antall József személyiségében nem sejtettem meg, különösen a mából visszatekintve, hogy mennyiben különbözött az utána következőktől. Ezek kis dolgok, de elképzelhető, hogy a közvetlen környezetemben hatással lehettem volna bizonyos emberekre. Művészként talán különösebb hibát nem vétettem. A tehetségem okozta állapothullámzásokat nem tekinthetem vétségnek. Ha darabot csinálnál ebből a 25 évből, hány szakasza, felvonása lenne? És ki lenne a főhőse? Ha belegondolok, készítettem ilyen előadást, Kerékgyártó István Rükverc című regényének színpadi változatát. Annak hőse egy hajléktalan, látszólag az ő életéről szól a darab. Hátulról előre, vagyis a halálától a születéséig. Amikor elkészültünk az előadással, akkor bizonyos voltam benne, hogy nem egy emberről szól, hanem az egész országról.. A Rükverc nagyon jól mutatja azt is, hogy a 25 évet nem lehet a rendszerváltozástól számítani. Abban benne kell legyen az előző, közel 40 év, amit a szocializmusban eltöltöttünk. E nélkül nem is lehet értelmezni az utolsó 25 évet. Persze, de ezt meg nem lehet értelmezni a Horthy-korszak nélkül. És lám, Horthy manapság ismét éledezik... A szocializmus nem inkább elsősorban a földrajzi elhelyezkedésünk következménye volt? A Horthy-korszak ettől még éledezik. Rémülten veszem tudomásul, hogy ugyanúgy átírják a történelmet, ahogy a szocializmusban is átírták. Tényleg szükség van erre? A legképtelenebb ebben az, hogy ennyi idő után. Mintha nem is létezne tapasztalás. Ekkorát nem kéne visszafelé ugrani. Egyébként színházi értelemben a 90-es évek egyértelműen a rémült útkeresés időszaka volt. A színház ekkor vesztette el az addigra kialakult nyelvét.


Az úgynevezett alternatív társulatok megjelenése milyen változásokat hozott? Azért régebben is voltak alternatívok, csak akkor még „amatőröknek” hívtuk őket. Aztán nagy összevisszaság kezdődött. Sokszor már nem is igen lehetett megkülönböztetni az „amatőröket” a „profiktól”. Rengeteg hivatásos színész kalandozott el a független szférába és viszont. Mára egyértelmű, hogy alternatív az, akinek nem jutott hely, státusz a kőszínházban.Vagy nem akarta, hogy jusson, mert ilyen is van bőségesen. Tizenvalahány éve az alternatív színház egyre erősebben képviselte az érdekeit, elérte, hogy a parlament megszavazza, jelentős összeget vonjanak el a kőszínházaktól, és ez kerüljön át hozzájuk. Ez meg is történt, abban az időben a kőszínházak kiabáltak, hogy ez méltánytalan. Most a függetlenek kiabálnak a megszorító intézkedések miatt. Mindkét végletnél a kultúra sérült. A szakma sérült. Dühök fogalmazódtak meg. És mivel a színház hangosabban csörömpöl, mint bármilyen más szakma, a társadalom mindig értesül, ha a színházakat megvonás éri. Az előadó-művészeti törvény első variációja pedig elsősorban a szórakoztató színháznak kedvezett. Ez a művészszínházakat és az alternatívokat egyaránt nehéz helyzetbe hozta. Az alternatívok akkor az úgynevezett VI. kategóriába tartoztak, de ide tartozott mindenki, aki csak egy kicsit is tülekedni szeretett volna a húsosfazék körül. Hozzáteszem, ebben a húsosfazékban már csak szétfőtt zöldségek és tésztacafatok úszkáltak. Az alternatívok tehát igen sokan lettek – köztük egészen kiváló és meghatározó művészekkel –, ezért gondolhatták az új előadó-művészeti törvény kigondolói, hogy ott érdemes megszorítani. Ennek következtében azonban éppen azok a kiváló független alkotók szorultak összébb, akik még nagyobb támogatást érdemeltek volna. Művészi értelemben pedig, ha csupán neveket sorolok (nem is az összeset), azonnal érzékelhető, hogy a magyar színházi  újítók mind a független szférában igyekeznek megfogalmazni magukat. Schilling, Bodó, Pintér Béla, Mundruczó, Horváth Csaba… Ugye? Létezik-e, létezett-e valaha is a magyar színházban népi-urbánus vita vagy szembenállás, mint az irodalomban? Ezen gondolkodnom kell… El tudom képzelni, hogy valaki képes ezt kimutatni, pláne, ha a jelenből vezetjük vissza. Hallottam arról a megközelítésről, hogy a Magyar Művészeti Akadémia a népi vonal, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia pedig az urbánus vonal, akkor ezek szerint azok a népiek, akik ma elfogadták az MMA-tagságot, és régebben azok lehettek az urbánusok, akik ma a SZIMA tagjai. Komikus, ha belegondolunk a valaha volt színházi „főváros-vidék” ellentétbe: Kaposvár, Szolnok, Kecskemét vidéki színházakat működtettek, mégsem voltak népiek. A fővárosi színházakat pedig  konzervatív színházként nem lehet az urbánus zászló alá beszorítani. Az utóbbi évtizedekben ez volt a legjobban kirajzolható, manifesztálódott ellentét. Aztán, hogy a vidéken dolgozók felkerültek a fővárosba, már csak az ízlésbeli különbségek maradtak meg. Összességében úgy pontos, hogy az értékek mentén húzódtak meg az ellentétek. Illetőleg mindenki tudta, mi az érték, függetlenül attól, hogy besorolható volt-e az alkotó bárhová is. Mindenki tudta, mi az érték… De honnan tudta? A helyzetet talán sokban segítette, hogy a minőség volt a fő szempont. Az egypárti rendszerben nem húzódtak árkok az ideológiák mentén. Egy ellenség volt: a bornírt szocialista hatalom. Ez adott volt. Tudtuk, hogy kik a rendszer kegyeltjei, és kik a megtűrtek, és persze azt is, kik a tiltottak. A politika ma is belebonyolódik a művészi munka megítélésébe. Ha példákat hozok, rögtön a valamelyik oldalúság árkába lennék kénytelen belezuhanni… azért a Kertész Imre körüli szégyenteljes Nobel-díjazós kétségbevonást, az Esterházyt ért parlamenti(!) vádaskodást, az utóbbi évek János vitézes „juliskázását” (miközben egy ember nem tette fel a kezét az Országházban, hogy kérem, az „Iluska”) nem hagynám említetlenül, ezek alapvetően befolyásolják a művészek közérzetét. Vitára, kétségbeesésre ingerlők. A másik oldalon pedig vallásos révületre adnak újabb és újabb lehetőséget. Bevallom, ezt nem értem. Miféle vallásos révületről van szó? A két oldal alá tömörülők már-már vallásos hitét értem ezalatt. Gondolkodás nélkül hinni abban, amit a vezér mond. A főpap. Az sem érdekes, ha az ellenkezőjét mondja annak, amit nemrég még mondott, a hívők ugyanúgy hallgatják, mintha ugyanazt mondta volna. Orbán egyértelműen vezértípus. De van a másik oldalnak főpapja? Ja, az éppen nincs. Csak adott 4 éveken belül valakit megpróbálnak felhozni  arra a szintre. Ilyenkor az illető elkezd úgy csinálni, mintha karizmatikus szónok lenne. És ha ez ideig óráig sikerül, akkor a hívők megnyugszanak, ki tudtunk állítani valakit, aki képes felvenni a versenyt a másik főpappal. Aztán a politikai vitát lezüllesztik a másik ócsárlásának szintjére. Elfeledkeznek arról, hogy győzelem esetén az egész ország miniszterelnökének kéne lenni, nemcsak az őket megszavazókénak. Ha ócsárolom az ellenfelemet, akkor végül is ki felett arattam győzelmet? Legyőztem egy hazudozó férget? Nem túl nagy dicsőség. Ahelyett, hogy nagy küzdelemben legyőztem volna méltó ellenfelemet. Nem tudom, megérjük-e ezt. Kevés esélyt látok. Nemrég vetítettek egy amerikai dokumentumfilmet, mikor az idősebb Bush átadta a hatalmat a fiatal Clintonnak. Aki, ugye, politikai ellenfele volt. A méltósággal elviselt vereség szép példája volt, és az új amerikai elnök iránti „eleve” tisztelet  sugárzott minden gesztusából, ahogy bevezette a Fehér Házba. Ezekben a momentumokban benne volt a nép, az ország felé mutatott megkérdőjelezhetetlen szeretet is, ami által visszamenőleg is jellemezte egész addigi működését a volt amerikai elnök. És persze benne volt a több évszázados demokráciában élés reflexe is. Színészként, rendezőként mit olvasol ki a politikusaink gesztusaiból, mondatfűzésükből, testbeszédükből? Színházi értelemben melyik volt számodra a legemlékezetesebb politikai esemény az elmúlt 25 évben? Legszínházibb esemény mindenképpen a Demszky Gábor körüli esernyős koreográfia volt a lecsurgó tojássárgákkal az egyik március 15-én a Petőfi szobornál. És Nagy Imre újratemetése? Az akkori esemény váratlansága, esetenkénti bátorsága annyira megviselt érzelmileg, hogy nem tudtam szakmai szempontból elemezni. Pár évvel azelőtt az agg szovjet első titkárok gyakori temetései inkább felébresztették bennem a színházi alkotót. Színészi képességekkel nem állnak jól politikusaink.Szónoklatok dolgában világos, hogy a külsőségeket igyekeznek ellesni a jelenlegi miniszterelnöktől. Ezért tűnt az első időszakban Gyurcsány megnyugtató választásnak a baloldal számára. Tudott legalább olyan lassan beszélni, mint a riválisa. Láthatóan Bajnai Gordon újrafeltűnésénél is hasonlót vártak tőle a tanácsadói. Rávették, hogy beszéljen ő is lassabban. Teljes csőd volt. A gyorsabb gondolkodás közbeni lassú beszéd láthatóan felőrölte a gondolatait. Minden mondatánál bakizott egyet. (Gondolom, az egyéb színészi képességek, úgymint  Orbán Viktor énektudásának felmérése a „fehérvári huszárok” éneklése  alapján népi zenekar kíséretében, Gyurcsány Ferenc jellegzetes tánctudása inkább a zenés színház szakembereinek jelenthetnek fejtörést.) Szívesen felhívom a figyelmet továbbá a pár évvel ezelőtti brutális méreteket öltő – és teljesen egységes – szavak  keresgélésére az „öööö” hangzócskák használatával a Fidesz-képviselők soraiban. A televíziónak háttal állva az ember meg nem mondta volna, hogy Rogán, Szijjártó, Deutsch képviselők vagy maga Orbán Viktor beszél-e. Rendezőként pedig a „kormányváltók” miniszterelnök- jelöltjére nem osztanám a miniszterelnök szerepét. Nincs az a színdarab.


Magyarországon a kőszínházak fenntartója az állam. De a kormányok folyton változnak. Mennyire befolyásolja a politika a tevékenységedet rendezőként, színházigazgatóként? Könnyedén azt válaszolhatom, hogy semennyire. Semmilyen politikai cenzúra nem befolyásol (hiszen nincsen is), öncenzúrát nem gyakorlok. Legfeljebb a nyilatkozataimban vagyok árnyaltabb igazgatóként, mint annak idején főrendezőként, pláne egyszerű színházcsinálóként voltam. Az anyagi helyzet, az üzlet erős jelenléte a színházban sokkal inkább befolyásoló tényező. Szerinted milyen lenne az eszményi kapcsolat hatalom és színház között? Ez nagyon egyszerű: a hatalom pénzt ad a színházhoz. Kész. Ez a dolga. De miért kellene pénzt adnia? Mi kötelezi erre? A magas, erkölcsi alapú elkötelezettség a kultúra támogatására? Vagy? A kötelesség. Amit az államnak éreznie kell a kultúra eljuttatására az állampolgárok felé. Az államnak nem támogatnia kell a kulturát, hanem  feladata, sőt elemi érdeke, hogy a lehetőségét megteremtse. Elmész szavazni? Milyen eredményre számítasz? Eddig még minden szavazáson részt vettem. Nem szeretném, ha a véleményem kampányolásnak tűnne. Ebben az országban élve reálisnak azt tartom, ha nagyjából ugyanaz a helyzet áll elő, mint négy éve. A Fidesz nem lesz „kétharmados”, a Jobbiknak pedig közel annyi szavazója lehet, mint a magukat kormányváltó nemtudomminek nevezőknek, akik majd az eredmény láttán kellően elcsodálkozhatnak, hogy mégsem lettek azok.

Névjegy

Máté Gábor, színész, rendező, 1955-ben született Budapesten. Pályáját 1981-ben a Kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte; 1987-től a Budapesti Katona József Színház tagja, 2011-től igazgatója. Díjai: Jászai Mari-díj (1984); Érdemes művész (2003); Kossuth-díj (2009).