Novák Tamás: Imádtam

Fotó: Getty Images / Andy Lyons / Getty Images / Andy Lyons

-

Valderrama frizurájára esküszöm, hogy imádni foglak titeket, veletek alázom majd az ellenfelet, díjazok minden apró cselt, szidom veletek a bírót, pokolra küldöm az ellent, és titeket a mennybe emellek.


Hát persze, hogy titokban milliószor eljátszottam, hogyan fogom majd lőni a vb-döntőn a mindent eldöntő gólt. Hát persze, hogy kimaradt az alvás az első fociedzés előtt. És persze, hogy ’86 tavaszán a legnagyobb kincsem az a képeslap volt, amin a Mexikóba készülő válogatott tagjai voltak kis kerek képeken, és ugyanúgy tudtam az összeállításukat, mint az Aranycsapatét. És a szovjetek elleni meccsen még 0-3-nál is beleírtam az orosz füzetemben, hogy akkor is fordítani fogunk, hogy aztán két nap múlva vakbélgyulladással kórházba kerüljek és a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházban a paplan alatt egy kis rádión keresztül kövessem a szenvedést Kanada ellen és halljam a franciáktól kapott utolsó vb-pofon csattanását. Aztán csend lett.


Majd jött a brezsnyevi pangás. A soha véget nem érő körkapcsolások és feltámadás öröknek tünő hite. A remény és az ígéretek. Vitray Tamás és Knézy Jenő. Egy-két emlékezetes Újpest-Fradi. Bácsi Sanyi góljai a spanyolok ellen. Jézusmária. Lehet, hogy akkor kellett volna abbahagyni. Az lehetett volna az utolsó ecsetvonás ezen az abszurd szürreális képen, amibe olyan szerelmes voltam. Nem tudom miért, de sokszor eszembe jut például, mennyit vitatkoztam a barátaimmal, hogy jó lesz-e Lehota a válogatottban. Lehota. Aztán már csak szikrák. Az olimpia csapattal, az U20-asokkal, amikor üvölte szurkoltuk be a gólt a csehek és az olaszok ellen. Németh Krisztián a legnagyobb király! Jézusmária. Megint elhittük erősen, de már csak egy-egy pillanatra. Kolumbia, beharangozó, író, németh krisztián Hogy aztán váratlanul, a pangás egyik legérdektelenebb tavaszán eljöjjön a vég is. Emlékszem 2012 volt, valahol Újlipótvárosban egyedül ültem egy kocsiban és sírtam. Ekkor már két hónap oknyomozás volt a hátunk mögött egy először érdektelen részproblémának tünő ügyben. Focibunda. Néhány simlis hülyegyerek üzlete. Hát nem.  Számtalan interjú, háttérbeszélgetés, titkos találkozó után összeállt a kép. Minden, amit futballként szerettem, aminek tapsoltam itthon, minden ami tetszett vagy bosszankodtam rajta a 2000-es években csak színház volt. Nevek, csapatok, a válogatott, győzelmek és vereségek. Csak illúzió, csak káprázat. A futball halott. Mi öltük meg, vagy az internet, vagy a fogadóirodák, vagy a maffia, vagy a mohóság végül is teljesen mindegy. És aznap este már a BL-negyeddöntőt sem tudtam úgy nézni, hogy ne láttam volna a szándékosságot egy-egy kihagyott helyzet, bírói tévedés vagy védelmi hiba mögött. Lehet, hogy pechem volt, mert pont az a bíró vezette a meccset, aki múltkor az Újpest-Paksot. Lehet, de azt gondolom, hogy fajra, nemre, nemzetiségre és vallásra tekintet nélkül már mindent elsodort az online fogadás, ez a gigantikus üzlet, amelynek hirdetései ott villognak a képernyőn, a stadionokban, a neten, az újságokban és a mezeken. A FIFA pedig korrupcióban fuldokolva már magát sem tudja megmenteni. Focipályáink rulettasztallá lettek, Atlantisz elsüllyedt, a futball halott, halott és halott.


De nyugi, nem rontom el az ünnepet, és különben is már rég eltűntek a férfiatlan könnyek és most cinizmussal újracsomagolva várom a gladiátorok aktuális, vérre menő viadalát. Ahol lesznek felejthetetlen pillanatok, megrázó búcsúk, isteni megdicsőülések, káprázatos cselek, dráma, mennyek és pokol. És persze a szemfülesek csendben online fogadással tisztára mosnak néhány tízmilliárd dollárt is. És ha már így lesz, már pedig így lesz, nagyon remélem, hogy ebbe az üzletbe komoly részt vállal a kolumbiai drog kartell is. És ha igen, akkor biztos tudják a leckét, minél messzebb repítik a csapatot, annál több pénzt lehet keresni velük! Az istenadta nép meg majd tombol, tapsol álmatlan éjszakákon át, majd vállára veszi dicsőségben hazatért fiait és az öregek legendát mesélő hangja betölti a bogotai éjszakát. Úgy legyen. Nagyon remélem hát, hogy alaposan megcsúfolják a görögöket, elefántosoknak leckét adnak porighajlásból, azokat a nagyon idegesítő, műmájer japókat meg egyszerűen kerékbetörik. Resszkess C csoport! Nőjön az égig a kokacserje! Hogy aztán Higuíta gyermekei, a futballért ölni tudó gyilkos kokszerek megmocskolják az örökké hisztis olaszokat vagy a gentlemannek maszkírozott liverpooli suttyókat, vagy a nevenincs urukat. Bárki jön, bontom a pezsgőt. Hajrá koksz, hajrá Dél-Amerika északi csücskének örök braziljai. Tudom, hogy nem lesz megállás. Még a negyeddöntőben sem, ahol majd fenékig issza a világ a keserűség poharát, legalábbis azok akik valami ostoba szamba táncnak nézik a futball. Ó egek ura! Hányan indulnak neki majd a semminek, szemükben a rombolás dühével aznap éjjel San Paolo, Rio és Budapest utcáin. Pedig előre szólok, nem lesz kegyelem, csak vad és diadalmas kacaj. Talán majd csak az elődöntőben. De az még olyan messze van. Én pedig Valderrama frizurájára esküszöm, hogy imádni foglak titeket, veletek alázom majd az ellenfelet, díjazok minden apró cselt, szidom veletek a bírót, pokolra küldöm az ellent, és titeket a mennybe emellek. És kérem a futball mindenható Urát, vezesse a ti lépteiteket messzire, legyen veletek névadótok Kolombusz szelleme!


Győzni kell, dicsőség kell, mert az nem lehet, hogy a nemzetetek nevére keresve a Google első találatai között az szerepel, hogy behugyozott az elnökötök a beiktatási ünnepségén. Jézusmária. Letörölni a gyalázatot! Harcra, indulás! Szóljanak a dobok! Kezdődjön a színház! Welcome to Brazil!