Noé egy villogó szemű őrült

Fotó: noemozi.hu / noemozi.hu

-

HÁTTÉR

Nehéz lehet úgy kamasz srácnak lenni, hogy az általad ismert világban az egyik nő az anyád, a másik pedig a bátyád nője, aki ráadásul Emma Watson. Erről szólna Darren Aronofsky megaepik bibliai története. Vagy. Az emberiség gyarlóságáról, a mindannyiunkban fellelhető gonoszról és a győzedelmeskedő szeretetről. Március 27-től megy a mozikban a Noé.


Úgy tűnik, Aronofsky személyében egyelőre elvesztettünk egy autonóm alkotót. A film Noé bárkájáról, az özönvízről, az emberiség új esélyéről szóló bibliai történeten alapszik. Alapszik. Ezen pörögnek odakint - pedig az önmagában nem baj, ha egy film eltér az alapanyagától. Akkor sem, ha az emberek egy csoportjának az az anyag szent. Sokkal nagyobb baj az, ha az átalakítás értelmetlenre sikerül - és a film nem lesz jó.



Noét (a címszereplő Russell Crowe) nézve úgy tűnik, a rendező nem döntötte el, mit csinál. Tanmesét gyerekeknek (a szeretet a legfontosabb, fiam), megváltja a világot (tanulság: van még reménye az emberiségnek), kötődik a bibliai részletekhez (a hajó szurokkal lefestése a víz ellen, a film végi lerészegedős jelenet, a szivárvány arcunkba tolása), vagy mi a fenét csinál (apokrif mondák alapján gollamszerű bukott angyal-kőrszörnyek segítenek hajót építeni, egy didaktikus rosszember feljut a hajóra, Anthony Hopkins varázsló-Matuzsálemként bogyók után kapar a földön).

A sztori legnagyobb dilemmája az amúgy Ábrahám-Izsák probléma körül mozogva lehetne az is, hogy Noénak sok ismeretlen áldozat mellett fel kell-e áldoznia saját családját is a nagyobb jó, az Úr akarata érdekében. Ez kemény, bizony, de hát ki mondta neki, hogy ezen problémázzon? Noé bekattan, nem szerez csajokat a fiainak, aztán csodálkozik, ha a szegény nagyobbik srác (Hám - Logan Lerman) berág. Sőt. Nem akarjuk elspoilerezni a mindenki által ismert sztorit, de a film egy pontján emberiség kihalása témakörben vészes közelségbe kerül egy remegő kés két cuki baba fejéhez.

Sajnos a színészek semmilyen lehetőséget nem kapnak. Jennifer Connely (Námeh) szomorúan hever a parlagon a férfi-mellett-álló ősanya szerepében, Emma Watsont (Ila) ennyit sikítani és sírni még nem hallottuk, Russell Crowe pedig, hát Russell Crowe. Ahogyan Javert szerepével sem járt olyan jól, mint bárki más A nyomorultak stábjából, ezzel a filmmel sem lesz újra hős.


-


Sosem értettem, hogy ha józanul gondolkodó üzletember formák ennyi pénzt képesek filmekre költeni (minimum 125 millió dollár), miért nem fizetnek meg egy épkézláb forgatókönyvírót is. Bárkit, akinek köszönhetően többé nem kell olyan mondatokat hallgatnunk a moziban, mint amilyen a témában alfának és omegának tekinthető, Trinity-féle „remegő kézzel nehéz bakancsot kötni”. A Noéban a vizuális effektek például sokat vihettek el, egy darab valódi állatot nem látunk.

Pár jó jelent azért van a két és félórás filmben. A stop motion-féle teremtéstörténet vagy az az animáció, ami a víz útkeresését mutatja be a kietlen és sivár világon keresztül, egészen gyönyörű lett. A másik két jelenet az apokaliptikus világégés tematikában mutat valamit. Mikor Noé épülő bárkája mellől lelátogat az őt ostromló nép rögtönzött, Szodoma utóérzésnek tűnő falujába, akkor igazán kificcen a pokol bugyra. Körülbelül félperces snittben követünk egy szerencsétlen éhező embert, ahogyan ételért küzd a többi szerencsétlen éhező emberrel. Ahogyan marcangol a nyers húsban, ránk néz és ezzel együtt töredékmásodpercig megjelenik maga a kígyó is - na az hátborzongató. Majdnem olyan szemes-villogós a para, mint a szauronos bevágások a Gyűrűk urákban és a Hobbitokban. A másik jelenet nem sokkal később, az özönvíz beindulásakor jön - Noé és családja a bárka belsejében, tűz mellett hallgatja a körülötte haldokló és szenvedő tömegeket.


-


A Noé olyan kérdéseket feszegethetne, ami feltehetőleg minden halandó életében fel-felmerül hétfő reggelenként. A hatalmas miértek, a honnan jövünk és hová tartunk, az önfeláldozás, a nagyobb jó létezése és a szabad akarat, a gonosz természete, a közösség és az egyén kapcsolata - mindez nagyon hálás téma. A jó és a rossz gigantikus toposzai be sem férnek a moziba. Nem is fértek.

Pedig Darren Aronofskyról van szó.

Ő az a csávó, aki a boldog kilencvenes évek végén a Pivel kezdett. A gyönyörű, lowbudget fekete-fehér filmről lehet mondani sok mindent, de azt nem, hogy ne lennének benne gondolatok. Aronofsky a nagy stúdióktól távol, a kult, szétmarcangoló Rekviem egy álomérttal folytatta, aztán szépen mindenkit kicsinált Mickey Rourke-el és a A panktárorral is. Négy éve sokan Natalie Portmanért és a Fekete hattyúért voltak oda.



Meg kell jegyezni, hogy időközben sajnos a pénz és a csillogás árnyékában elkövette A forrást is, amit most a Noét nézve igazán felfoghattunk volna pirosan villogó figyelmeztetésként is. Pedig képi világában igazán és tényleg nagyon szép. Nincs baj a 3D-s vizuális megalománkodással, de a Noé esetében végzetesen beakadt a butaságfaktor - és hogy miért, azt  ekkora távolságból nem tudjuk megállapítani. A producerek, a piac, maga a dögevő Hollywood vagy mi a fene, de valami betett. Volt szó arról, hogy a Paramount és a rendező között van némi feszkó és vitatkoznak az utolsó vágás jogán, de ez nem lehet elég magyarázat.

Bármi is történt időközben - a Noé régi projekt, egy időben Brad Pitt címszerepléséről is volt szó - Aronofsky új filmjéért kár.