Nincs liberális veszély!

Bulcsú Kál Hoppál

teológus, vallásfilozófus, a NKE oktatója

Nincs liberális veszély!


A jelenlegi katolikus egyházfő, Ferenc pápa nincs egy éve hivatalban, mégis olyan jó híre és sajtója van, amely bármely politikai formációnak biztos győzelmet hozna egy választáson. Amellett, hogy vajon ez a hírnév, vagy ha úgy tetszik celebség, kellően megalapozott-e, magának a hírkeltésnek a jelensége is elgondolkodtat. Különös ez az egész abban az értelemben is, hogy tulajdonképpen nem kellett semmit sem tennie a Szentatyának, hogy a Time magazin szerint (is) az év embere legyen. Elég volt pár újságcikkben megemlíteni, hogy püspök korában busszal járt a munkahelyére, és közvetlenül tud beszélgetni a pékkel és a cipésszel, máris mindenki arra gondolt, hogy milyen szerény és egyszerű ember a Katolikus Egyház mostani feje – s ez még talán jó marketing is az Egyháznak –, de az emberek másik gondolata azonnal egy összehasonlítás: az eddigi pápák viszont elérhetetlenek, középkort idéző maradiak voltak.

A jelenség az érdekes: miért érdeklődik egy híveiben megfogyatkozott (pl. Németország), botrányokkal körülbombázott (lásd állítólagos szexuális visszaélések) és hittételeiben oly sokszor megkérdőjelezett (vegyük csak számba az „aktuális” problémákat, amikor az Egyházról beszélünk: abortusz, viszony a homoszexualitáshoz, stb.,) vallási közösség iránt az átlagember? Miért nem központi kérdése az űrkutatás, vagy az afrikai éhezők milliói? A válasz talán az lehet, hogy még mindig munkál a társadalomban egy spirituális szomjúság, egy borzasztóan kínzó, szent szomjúság, melynek enyhítő forrását az ezer oldalról támadott Katolikus Egyházban látja. A jelenség tehát azt mutatja, a katolicizmus hordoz magában egyfajta ősiséget, egy eredeti tradíció-gondolatot, mely még akkor is nyilvánvaló és a szemlélődő számára érthetetlen módon vonzó, amikor a közvélemény számára egy kevésbé szimpatikus pápa kormányozza egyházát, pláne mikor egy kedves, egyszerű ember!

Mégis sokak számára érthetetlen és visszataszító ez a hirtelen jött népszerűség. Emlékezzünk csak vissza, hogy II. János Pál pápa, majd az őt követő XVI. Benedek milyen sokat dolgozott azon, hogy rokonszenves kép alakuljon ki róluk az emberekben, holott mind a ketten magasan képzett filozófus-teológusok voltak, elsőrangú írók, a legnevesebb egyetemek szívesen látott előadói. Ferenc pápa ugyan végzettsége szerint katolikus teológus (mert minden felszentelt papnak hittudományi diplomával kell rendelkezni), de doktori tanulmányait nem tudta befejezni, tudományos munkássága – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről – magas stallumán alapszik, nem önálló kutatáson. Ferenc pápa belső ellenzéke szerint a Szentatya celebsége egy politikuséhoz hasonló, aki bármikor elbukhat, s mindez nem egy konzervatív egyházfő képét sugározza. Ezen konzervatív köröknek azonban azt is tudniuk kell, hogy ennek ellentéte sem feltétlenül igaz, azaz, egy zárkózott, nem igazán megnyilatkozó pápa sem feltétlenül konzervatív és liberalizmus-ellenes. Máshol kell tehát keressük egy pápa tradicionalizmusát, illetve anti-tradicionalizmusát.

Azok számára, akik túl tudnak emelkedni a Szentatyára rárakódott média-hírverésen, úgy tűnik, kortársaink (így a Time magazin is) csak gyenge érvekkel tudják alátámasztani a pápa nem konzervatív mivoltát. A liberális oldal ilyen argumentációja viszont ugyancsak a konzervatívoknak és a tradicionalistáknak ad muníciót. Az érvek egy része abból indul ki, hogy Ferenc pápa elhagyott bizonyos szokásokat, melyeket túlzónak vagy hivalkodónak gondolt. A pápai Mercedes Ford Focusra cserélését, a piros cipő elhagyását hozzák fel példának ilyenkor. Mint tudjuk azonban, egyik „dolog” sem rendelkezik azzal a fajta fontossággal, mely egyértelmű törést jelentene lényeges egyházi tradíciókkal. A piros cipő mellőzése talán származhat tudatlanságból is, de lényegében nem antitradicionalista lépés, és semmiképpen sem jelent módszeres tradicióellenességet. A piros cipő a vértanúk és Krisztus vérét szimbolizálja, elhagyása nem olyan súlyú, mint például a pápa főségének tagadásából eredező papi rend, mint szentség-ellenesség és végső soron a szentségek számának csökkentése – mely a protestantizmus egyik hozadéka Volt. (Megjegyzem, a pápa összehasonlítása a reformátorok tevékenységével, megint a sajtó erőltetett liberalizmus-kereséséből ered.)

A másik érv szerint Ferenc pápa sokat beszél (persze kérdés, mi az a sok) a társadalmi egyenlőtlenségekről, mer nyíltan megnyilatkozni a katolikus klerikusok által állítólag elkövetett szexuális bűnökről, ugyanakkor azt is mondja, hogy az Egyház túlságosan is elveszett a szexuális bűnök túlhangsúlyozásában, a bűnt szinte egyenlővé tette a szexualis kihágásokkal, mely véleménye szerint nem jó gyakorlat. Meglátásom szerint ezek fontos kérdések, de tudnunk kell, a Szentatya minden a liberális média által központi problémának tekintett dilemmáról hagyományosan vélekedik. A nemiségről, a nemek szerepéről a családban, a családról, az eutanáziáról mind-mind tradicionalista véleménye van. Ami új Ferenc pápa viselkedésében az nem az, amit mond, hanem ahogy cselekszik: próbál egyensúlyt teremteni az ítélkezés és a könyörület között. Elítéli ugyan a téves cselekedetet, de a személyt soha. Az Egyház és Krisztus megbocsátó arcát próbálja felmutatni a világnak. Mindenkinek, aki liberalizálást vár az Egyháztól tudnia kell viszont, hogy megbocsátani, megkönyörülni csak az tud, aki a legkomolyabb lelki tartalmakkal és tartalékokkal rendelkezik. A gyenge befogad, a még gyengébb minden befogad, csak a végtelenül erős tud nem elfogadni, ugyanakkor megbocsátani.

A mai kor embere számára a megbocsátás, a könyörület jelensége szinte érthetetlen, de ez is – az, hogy meri vállalni a könyörület értelmetlenségének a kockázatát – az erejét mutatja az Egyháznak és Ferenc pápának. Érvelésem elfogadásához nem kell ehhez hinni az Egyház krisztusi alapításában, sőt, semmiben sem kell hinni, csak annyit kell látni, hogy itt egy eredeti, semmi máshoz sem hasonlítható esemény zajlik már több mint kétezer év óta. Kétezer év óta nem változott semmi ebben a különleges társaságban, amit Római Katolikus Egyháznak hívunk: a lényeges mondanivaló ugyanaz, csak a pápák beszéd-tónusa változott.

A liberálisok fenti érvei tehát nem liberális pápát mutatnak, hanem egy teljesen konzervatív, ugyanakkor könyörületes pápát, egy olyan embert, akihez ők soha sem fognak hasonlítani – nem azért, mert ők nem lehetnének pápák (gyakorlatilag minden megkeresztelt férfi lehet jogilag pápa), hanem azért, mert intellektuális erőlködésükben képtelenek valódi emberi érzelmekre, nagyságra, így a megbocsátásra.

Ferenc pápa ugyanazt mondja, mint elődei, talán csak mi halljuk másként. A jelenlegi Szentatya úgy viselkedik, mint névadója, Assisi Szent Ferenc, aki egy teljesen új hangot ütött meg kora Egyházában, abból viszont soha sem vált ki, soha nem kérdőjelezte meg annak szentségi jellegét, annak ellenére sem, hogy pontosan látta bizonyos egyházi személyek helytelen életmódját. Gondoljuk csak végig, milyen furcsa volt a szegénységet hirdető, kolduló társaság kora Itáliájában! Milyen bolondság volt az akkori és mai európaiaknak, amikor Szent Ferenc egy kereszteshadjárat idején Egyiptomba utazott, hogy a szultánnak Krisztusról beszéljen! A ferences szellemiség később minden balgasága ellenére áthatotta és átalakította az Egyház lelkiségét. A rend rohamosan terjedni kezdett, és mára a legvonzóbb katolikus szerzetesrendé vált. Csak nagy (és még egyszer mondom, végtelen) lelki tartalmakból jöhetnek elő ilyen egyáltalán nem várt figurák.

Talán ilyen soha nem várt új nyelven beszélő vezető lesz Ferenc pápa is. A jelek is arra mutatnak, hogy viselkedésében nincs semmi liberális, csak liberalizmus-belemagyarázás, mert az oktalanok képtelenek befogadni egy valódi szellem tágasságát. Ismétlem: egy katolikus egyházfő soha sem lehet nem konzervatív-tradicionalista, mert a katolicizmus egy eredeti tradíció-gondolat. És az is marad!


Milyen pápa eddig Ferenc?


Hippis, modern.
Konzervatív, mint az eddigiek.

SZAVAZAT UTÁN