Nincs konszenzus

Attila Vincze

Alkotmányjogász, az Andrássy Gyula Németnyelvü Egyetem prodékánja

Nincs konszenzus


Ha a kérdés annyi, hogy az Alaptörvény elfogadásának folyamata megfelelt-e a korábbi Alkotmány, a többször módosított 1949. évi XX. törvény rendelkezéseinek, akkor azt kell mondani igen, és ebben a formalista értelemben az Alaptörvény legitim.

Ugyanakkor kétségtelenül felmerül az a kérdés, hogy miért éppen a korábbi Alkotmány eljárási rendelkezéseihez kellene az Alaptörvény megalkotását mérni. Ez nem csak amiatt a körülmény miatt érdekes, mert maga az Alaptörvény tekinti az elődjét illegtimnek és egyben érvénytelennek, mivel az „egy zsarnoki uralom alapja volt“, és ezzel egy rakás értelmezési kérdést nyit meg, hanem azért is, mert egy alkotmány a jogrendszer alapja, illetve annak legmagasabb szinten alló normája, és ennél fogva érvényessége elvben nem függhetne más jogszabálytól. Sem a német Alaptörvényt nem a korábbi weimari alkotmány szabályai alapján fogadták el, sem az osztrák szövetségi alkotmányhoz nem volt szükség a császári felség szentesítésére 1920-ban. Így az Alaptörvény visszakötése az előző Alkotmány formális szabályaihoz önmagában kérdéseket vet fel: elsősorban azt, hogy mennyiben alkalmas a korábbi alkotmány módosítására előírt szabályok betartása igazolni az új Alaptörvény pedigréjét, továbbá azt, hogy miért volt szükséges a legitimitást pusztán formalista – és ebben az értelmeben voluntarista – érvényességi mércére korlátozni, és miért nem lehetett volna valamilyen más, a tartalmi elfogadottságot jobban szem előtt tartó legitimációs forráshoz visszanyúlni.

A legitimitás alapvetően három lehetséges forrásból táplálkozhat: input, throughput és output. Az input legitimitás a szabályalkotó szerv elfogadottságán alapul, a throughput az érintettek bevonását biztosító racionális diskurzuson alapuló eljáráson, az output pedig az eredményen. Ideális esetben mind a három jelen van.

Az output, vagyis az elfogadott Alaptörvény, finoman szólva is vitatott: nem csak külföldön, hanem idehaza is, nem csak szakmai berkekben, hanem szélesebb körben is. Egy alkotmánynak lehetőség szerint konszenzust kell teremtenie, amit az Alaptörvény láthatóan nem tudott elérni, függetlenül attól kinek van igaza az értékvitákban. Míg a korábbi Alkotmány és az annak alapján kibontakozó – bár az utóbbi időben silányuló – alkotmánybírósági gyakorlat tényszerűen biztosította Magyarország felvételét jogállami demokráciák sorába és ezzel nem utolsó sorban az uniós tagság egyik előfeltételét is, az Alaptörvény elfogadása óta – ahogy a The Economist fogalmazott – sok esetben páriaként tekintenek az országra, és tényleges opcióként merült fel az uniós tagságból eredő jogok felfüggesztése. Függetlenül attól, hogy az ember mennyiben ért egyet a felhozott vádakkal, vagy egy új alkotmány szükségserűségével, vagy attól, hogy mennyiben nyújt üdvözlendő megoldásokat az Alaptörvény egy sor égető kérdésre, így például a pénzügyi alkotmányosságra, az elítélő vélemények sokasága, mint körülmény kérdőjeleket kell felvessen az Alaptörvényt illetően. Kevesebb pátosz, több kopogós, kikényszeríthető jog, és nagyobb értékpluralitás mindenképpen javára vált volna a szövegnek, és ezzel segíthette volna az elfogadottságot.

Ez egyben átvisz a through-put legitimitás kérdésére. Ha az alkotmányozás folyamatában nagyobb szerepet kaphattak volna olyan személyek, akik ténylegesen értenek is az alkotmányjoghoz – illetve a magyar nyelvhez – akkor a kritikára okot adó hibák legtöbbje kiküszöbölhetö lett volna: a szövegezési egyenletlenségek, a felesleges és erőltett archaizálás, a patetikus és túlideologizált Nemzeti Hitvallás, a viktoriánius progresszió („az állam (...) törekszik az új műszaki megoldásoknak (...) az alkalmazására“ XXVI. cikk) és a szocialista munkaerkölcs („munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához“) sajátos egyvelege. Egy sokkal kompromisszumosabb és ennél fogva elfogadhatóbb szöveg lett volna kialakítható, ha az alkotmányozás – ideális esetben egy alkotmányozó konvent keretében – tényleges vita lett volna hasonlóan az amerikai, a német vagy osztrák alkotmány elfogadasához. A kormányzó párt ezzel szemben sajnálatosan visszaélt azzal a történelmi esetlegességgel, hogy alkotmányozó többséggel rendelkezik a parlamentben, és a sajátján kívül más véleményre nem volt igazán kiváncsi. Ezt sajnos a másik poltikai oldal hasonlóan kevéssé nyitott és kompromisszumképtelen volta sem menti. Az alkotmányozási folyamat éppenhogy azokat a rossz képzettársításokat eleveníti fel, amelyekkel szemben az alkotmányozó– legalábbis a sajtóból ismertek alapján – fel akart volna lépni: az elitek alkuja valódi alkotmányozás helyett, paktumok kompromisszumok helyett.

Az utolsó kérdés az input legitimitás. Elegendő-e az Alaptörvény legitimitásához az Országgyűlés általi szentesítés, különösen akkor, ha az gyakorlatilag egyetlen párt szavazatait jelenti? Ez az a jelenség, amit Madison a Föderalistában, az amerikai alkotmányozás során kiadott cikksorozat egyikében, pártoskodásnak nevez: bizonyos számú polgár – legyen az akár a többség, akár a kisebbség –, akiket valamilyen közös érzelem, indulat vagy érdek egyesít, összefog más polgárok jogai vagy érdekei ellen. Ez a magatartás figyelhető meg – pártállástól függetlenül – az egyszerű jogalkotás során is: a törvényhozás leegyszerűsítése arra az egy primitív kérdésre, hogy az egykamarás, tehát egy felsőház által nem korlátozott parlament pártelnököktől exisztenciálisan függő képviselői vajon elegendő számban szavaztak-e egy a pártelnök által irányított kormány javaslatára. Míg ez a típusú – és az elmúlt húsz évben eléggé elterjedt – politikai arrogancia az egyszerű jogalkotás során inkább csak bosszantó volt vagy nem volt elegáns, addig az alkotmányozás esetén ez egy meghatározott érték- és érdekvilág bebetonozását jelenti. Hogy mindez formálisan legalisan történt, nem biztos hogy elegendő a tartalmi legitimitáshoz is.

Dixi et salvavi animam meam.


Tiszteletet érdemel-e az Alaptörvény?


Igen, mert szabályosan fogadták el.
Nem, mert tartalmilag visszalépés.

SZAVAZAT UTÁN