„Nincs kollektív nemzeti öntudatunk” - beszélgetés Szálinger Balázzsal

Fotó: Vs.hu/Hirling Bálint / Vs.hu/Hirling Bálint

-

HÁTTÉR

"Hogy Egerszeg csak egy ötlet, / Kényelmes téli bajnoki szünet, / Kontinentális éghajlat és nevekre éhes, / Nehéz, régi, romlott klubvezetés" – verseli a búval bélelt magyar labdarúgó-bajnokságban pályára lépő, levitézlett balkáni légiósok sorsán keresztül a közállapotokat számba véve legutóbbi kötetében. A slammerek és rockdalnokok lényegre törésével fogalmazó, a verses eposzt újra felfedező költő szerint az egységes nemzet utópia, de ha már szarban a haza, egymás bántása helyett inkább élnünk kéne.


Tartottál attól, hogy közéleti interjút adj, miért?
Miért érdekelne bárkit, mit okoskodik egy ennyi idős költő, miközben az elcseszett verseiben pontosan elmondja, amit a világról gondol, de amit ír, az pár száz példányban fogy. Nem mintha mérhetném hozzá magam, de Ady Endrét vajon miért nem kérdezték? Talán mert olvasták, és nyilvánvaló volt, hogy annál nagyobbat, hangosabbat, élesebbet nem szólhat semmilyen nyilatkozat, mint amikor a miniszterelnököt, Tisza Istvánt vad geszti bolondnak nevezte a Rohanunk a forradalomba című versében! És mert varázslatos publicisztikákat is írt. Az irodalom történetét kutatókat volna érdemes erről kérdezni, de gyanítom, hogy a rendszerváltó értelmiség miatt lett itthon ennyire fontos, hogy versein túl mit is gondol a költő a közről. A reformértelmiségben, az MDF-től az SZDSZ-ig szép számmal képviseltette magát a fajtám. Szerintem a vers legyen az érdekes, ne a költő. Vagy még inkább: az, amit ír a költő, ne az, amit mond.
Nem gondolod, hogy aki úgynevezett közéleti poétikát is művel, felhívja magára a közfigyelmet?
Tudom, ne sikítson, aki kurvának áll. De állítom, hogy a versben sokkal nagyobb a megnyílás foka, mint bármely interjúban. Mégsem a versekről beszélünk, hanem egy interjúban sakkozgatunk. A közéleti vers műfaját pedig az irodalmi sajtó generálta, mint a brit popsajtó a Blur–Oasis-vitát 1995-ben, amelynek nyomán világdivat lett a brit pop. Szerintem a sajtó hatott vissza az élő irodalomra. A 2012-es Édes hazám című líraantológiát tüzetesebben szemügyre véve kiderül, hogy a versek java nem friss termés, a művek többsége a rendszerváltás óta eltelt húsz évben készült, csak nem beszélt róluk senki.
Te ugyanakkor telibe trafáltad a közhangulatot két éve a Köztársaság című, aktuálpolitikai áthallásokkal teli történeti eposzt, a közállapotokról tudósító, a magyar labdarúgás siralmas viszonyait is rímbe szedő verseket tartalmazó köteteddel. Többen direkt politizálással vádoltak.
Hát azok nyalják ki. Volt olyan élményem, hogy egy recenzióban az akkor még büdösnek számító közérzeti lírát lehúzva a 2009-es M1/M7 kötetem egyik verséről azt állította a bírálója, hogy az a 2006-os tömegoszlatásokról szól. Miközben a vers 2005-ben jelent meg először nyomtatásban. Ez sokat elmond arról, hogy pár évvel ezelőtt miként is fogadták azokat a verseket, amelyek nem csak a száraz levelek hullásáról tudósítottak. Azóta ez megváltozott, sajnos egyenesen divat lett belőle, ami azóta már el is múlt. A Köztársaság kötet címe és tematikája már 2009 végén megvolt, szerencsére megvan az e-mail, amiben először megírtam valakinek a címét.

-


Bár Mándytól Esterházyig akad példa sportos témájú prózára a magyar irodalomban, a lírába a te fociverseid emelték be ezt a tematikát.
A sporttörténészek már sokszor megírták, hogy a sport, azon belül a futball a háború szublimációja. Folyamatos háborúzás híján valamit kellett csinálniuk a férfiaknak a 19. század második felétől, hogy ne csak az asszonyokat verjék. A sport nálam ugyanaz a téma, mint a szociális érdeklődés vagy a köztársaság-pártiság. Nagyon sok kiderül a világról, az emberekről, a régiós hagyományokról a focin keresztül. Például, hogy Diósgyőrben, Nyíregyházán, Miskolcon, Mándokon vagy Őrben a hazai csapat rossz labdaátvétele nem lehet viccelődés tárgya. A lelátók népe arrafelé kurvára nem viccel. Ezt én annak tudom be, hogy az a vidék volt a három részre szakadt Magyarország ütközőzónája. Nagy sok vér került ott a földbe. Szemben mondjuk Szombathellyel vagy Zalaegerszeggel. A ZTE lelátóin, még az élvonalban, egy-egy gyatra meccsen gúnyolódva skandáltuk a sajátjainknak, hogy „NB II Nyugati Csoport”.
Ez a magyarázatod a kelet-magyarországi politikai radikalizációra is?
Az biztos, hogy az a fertály fogékonyabb minden szélsőségre, balra és jobbra egyaránt. És ennek történelmi oka van.
A végletekre hajlamos kurucos mentalitás hagyományozódna?
A kárpátaljai végeken, Debrecentől felfelé Szatmárig nagyon sok vér áztatta a földeket az elmúlt évszázadokban. Ennek hatása nemcsak a lelátókon, hanem a voksokon is érezhető.
Szülőföldedet is így szemléled?
Zala védett vidék volt, szemben például a szomszédos Somoggyal, amelyet letarolt a török, hogy aztán a telepesek földje legyen. A néprajztudósok szerint is sűrűbb a hagyomány Göcsejben, Hetésben és az Őrségben. Ráadásul Zalának az északi része a honfoglalástól kezdve őrvidék volt – sok lábjegyzettel a történelem szakon is tárgyalják a székelyekkel való rokonságot. Ezt mutatja egyébként a hegyekbe szerveződő településszerkezet, még ha ezek nem is igazi hegyek, Reziben például a helyiek lefelé mennek a hegyre, mert följebb van a falu. A településszerkezet az egész vidéken őrzi még ezt a területvédő gerillaharc-struktúrát. Zala mocsaras-erdős vidék volt, nem volt se város, se ásványkincs, a török sem akart nagyon harcolni az erdőben, ezért amikor Bécs felé ment, mindig kikerülte nyugatnak.

-


A székely gyökereidet kerested volna pályád elején Erdélyben?
A polgári szolgálatomat egy olyan alapítványnál töltöttem, amely határon túli ügyekkel foglalkozott, és egyebek mellett a tusnádfürdői találkozókat is szervezte. Ott dolgoztam a politikai beszédekről elhíresült szabadegyetemen, ahol az Orbán János Dénes-féle Előretolt Helyőrség című folyóiratnak is volt egy felolvasóestje. Akkor már kezdett ugyan kikopni belőlem a versírás, mert ha az ember a jogra jár, kikopik, de valahogy odasündörögtem. És ott ragadtam. Nem sokkal később már minden második héten utaztam Kolozsvárra, és onnantól kezdve hozzájuk tartoztam. Itthon nekem nem volt semmiféle irodalmi csoportom, legfeljebb joghallgatói társaságom. Később játszottunk is ezzel az álerdélyiséggel. Az első kötetem életrajzából ki lett húzva, hogy Keszthelyen születtem. Így erdélyiként lettem elkönyvelve. Amit máig nagy szerencsének tartok: nem kellett Pesten dagonyáznom pályakezdőként.
Ezért is jársz vissza Kolozsvárra?
Kolozsvár fővárostudatú nagyváros. A hagyományok és a kultúra alapján Erdély fővárosa, mert nem kétséges, hogy Erdély mint ország, mint önálló entitás igenis létezik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egész más egy erdélyi román, mint egy túloldali, ahogy egész más egy erdélyi magyar, mint egy itteni.
Onnan nézve?
Nem szimpatikus és gyakran nagyon-nagyon szégyelnivaló, amit belőlünk látnak. Onnan nézve nem vagyunk egy kedves közösség, és nem csak az emlékezetes, az állampolgárságról szóló 2004-es decemberi népszavazás miatt. Onnan nézve olykor bizony mi vagyunk provinciálisak. Négy éve Kolozsváron szavaztam a konzulátuson, mert először ott próbáltam megírni a Köztársaságot, nem nagy sikerrel. A helyi politikusokon kívül mást nem érdekelt az egész, az erdélyiek többségbe nagy ívben leszarta a választásunkat. Erdélyből nézve mindenki pesti, aki Magyarországról érkezik. Ők egy nagy alföldet látnak belőlünk, amin kell menni egy darabig, aztán ott van Pest. Sepsiszentgyörgyön szeptemberben beszélgettem egy egyébként okos úriemberrel, aki azt mondta, nálunk már nincs olyan, hogy falu, itt már sehol se hajtják keresztül a főutcán a teheneket. Nem hitte el, hogy én ebben nőttem fel. Mondtam neki, hogy tökéletesen tudom, milyen jó dolog nyáron mezítláb tapicskolni a tehénszarban a bitumenen. Nem létezik, mondta erre, ő járt a Dunakanyarban, és ott nem látott ilyet. És igaza van, hiszen ahol a Tesco megjelenik, már nem a padlásról jön a kolbász. A magyar falu tényleg kezd megszűnni. Az utolsó generáció az enyém, amelynek tagjai még megtanultak gyerekkorukban tehenet fejni. Erdélyben mi csak árpádsávos vagy nem árpádsávos turisták lehetünk. De még a nem árpádsávos is áll a fatornyos templom előtt, hogy milyen rohadt jó volt régen, aztán este a tábortűznél azt üvöltözi, hogy vissza Erdélyt, majd másnap csomagol és elhúz. Ezért is vágnak át minket Kínában gyártott korondi cseréppel, meg vízbe áztatással duplájára dagasztott rókagombával. Ahogy egyébként mi is átvágtuk a pestieket meg az osztrákokat a Balaton partján a zimmerfrei-időkben. Buták vagyunk, provinciának tekintjük Erdélyt, pedig nem az. Mi sem vagyunk elég közel Rómához.

-


Bögyödben vannak a pestiek?
Dehogyis! A világ egyik legjobb helye, csodás múlttal és kultúrával. Itt élek, Karinthy-rajongó vagyok, szeretem a pesti kabarét. Szerintem minden fiatalnak fővárosban kellene élnie egy-pár évig. Magyarországon pestinek, Erdélyben kolozsvárinak, Ausztriában bécsinek lenni, aztán mindenkinek megvizsgálni, hogy az-e az ő kontextusa, vagy sem. Aztán dönteni. Én kicsit már azt érzem, hogy otthon pestinek tartanak. Talán majd megváltozik, ha hazaköltözöm.
Berzsenyi módjára bukolikus elvonultságban alkotni?
Faluromantikának gondolod? Nem tudom. Kétségtelen, hogy feleségem pesti lány, és neki most még nem lenne egyszerű elviselni, hogy mondjuk nyulakat tartunk. Nem elrohadni akar ott az ember, hanem máshogy élni. Életkori dologról is szó van, a városi pörgés már nem annyira fontos. Most úgy látom, hogy otthon majd hasznosulhat a máshol megszerzett tapasztalatom. Vidéken más világ van, a politika sem a legfontosabb dolog az életben, egyszerűen mások a közös dolgok, nem esnek úgy egymásnak a különböző emberek, túl jól ismer mindenki mindenkit. Ennek a pozitív hatásait tapasztalom a Hévíz folyóirat esetében, amelyet Cserna Szabó Andrással közösen szerkesztünk, és a nyilvánvalóan jobboldali vezetésű hévízi önkormányzat ad ki. Van benne helytörténet, gasztronómia és irodalom. Aki megnézi a tartalomjegyzéket, annak valahogy eszébe se jut, hogy generációs, földrajzi vagy bármi más, főleg politikai különbségek lehetnek a szerzők között. Ráadásul hagyják, hogy így csináljuk, mindenki teszi a dolgát. Szóval sokat gondolkodom a Balaton nyugati sarkán, Keszthelyen, Hévízen, amerre felnőttem, vagy Zalaegerszeg környékén. De Lendva is szóba jött.
Szlovéniában?
Ott. A nagyszüleim a környéken éltek, vannak rokonaim, de persze nem ez a lényeg. Lendván a parkolóautomata kétnyelvű jegyet nyom ki. Egy 2 milliós országban, ahol tizenötezres a magyar népesség, mindenkinek az útlevelében magyarul is benne vannak az adatai. Lendván, ahol egyharmadnyi a magyar, a focicsapat meccsén magyarul is bemondják a cseréket a hangosbemondóba. Szlovénül WC, magyarul meg illemhely van kiírva, hogy szó se érhesse a ház elejét. Lehet, hogy nekem Lendva felérne egy Nyugatra költözéssel, mert itthon nem ilyenek vagyunk.

-


Hanem milyenek?
Nincs kollektív nemzeti öntudatunk. A nemzetállam, hogyne, persze, szexi lett volna, de soha nem is volt valóság, csak szerettük volna. Nagyon szép, ahogy a határon túliakat kedveljük, de ha egy faluba erdélyi költözik, akkor az akármit is csinál, román marad. Aki idejön, elveszi a pénzt, a munkát. Meg jön a kérdés, hogy miért az erdélyi ösztöndíjra megy a közpénz, ha itthon sincs elég. Nincs sok kollektív közösségélményünk se, hacsaknem a napfogyatkozás vagy Kokó kiütése. Ezeknél arra is emlékszünk, hol voltunk, mit csináltunk. Talán még ilyen volt 2006 őszén a tévé ostroma, másnap a Centrálban könnygázfüstben dolgoztam, és azon élcelődtünk a pincérekkel, hogy most éppen hol oszlat a rendőrség, a Blahán vagy az Erzsébet hídnál. Ilyen képet egyébként Karinthy tudna csak kitalálni, hogy ugye írja a költő az istenverte verseit, és arról beszélget a pincérekkel, hogy reggel sokkal durvábban csípett a könnygáz, most már bírható. Van az a csodás Karinthy bonmot – „Elnézést kérek, hölgyem, hogy ráléptem a kezére, de háború van” –, amely a legenda szerint a villamoson hangzott el az első világháború alatt. Azokban az években, amikor felnőtt a pesti kabaré.
A kataklizmák ezek szerint értéket is teremtenek, és talán kivezetnek a történelmi zsákutcákból is?
Csak azt tudom, hogy már így is csoda, hogy ennyiféle széthúzás ellenére még megvagyunk. A törökök az országot félig legyalulták, de hagytak itt legalább fürdőkultúrát, gasztronómiát. Azzal nincs baj, hogy eltűnik a paraszti kultúra, de ha nem jön helyette más, csak a Halloween, akkor baj van. Nem a Beatlesszel fémjelzett popkultúrával van bajom. A popkultúra önazonos, és nem mellesleg globális, és ez nagyszerű. Mindezzel azt szeretném csak jelezni, hogy a 19. századi, a magyarság pusztulását bizonygató herderi jóslatok eddig nem jöttek be. Örülni kellene annak, hogy még vagyunk. Vagánykodhatnék vagy búsonghatnék így a választások előtt, de úgyis tudjuk mindannyian, hogy ez a dolog, amit Magyarországnak nevezünk, 500 év múlva már nem lesz. Van még 15-20 generációnk. Addig meg miért ne érezzük jól magunkat a tornacsoportban, a kultúrházban, a páratlan oldalon a Kossuth utcában vagy a gyülekezetben. Kinek mi a jó. Azt is sejtjük ugyanis, hogy az átmenet, amikor ez az egész megszűnik, egyáltalán nem lesz sírós. Vegyes házasságokkal, soknyelvű családokkal szépen felolvadunk a szláv vagy fene tudja milyen tengerben. Nem lesz egyáltalán fájdalmas, csak közben ne felejtsünk élni, élni olyan jó ugyanis. A végeredménnyel tisztában vagyunk. Nincs ezzel semmi baj, ez ilyen. Ezt hívják evolúciónak. Mi is szétszopattuk az avarokat, lassan minket is szétszopatnak. Nem vagyok szomorú emiatt, ez a játék ilyen.

-


Névjegy

Szálinger Balázs (35) költő Alsópáhokon cseperedett, Kaposvár után a keszthelyi Vajda János Gimnáziumban érettségizett. Huszonegy éves volt, amikor első valódi verseskötete megjelent Erdélyben. A közéleti elkötelezettségét kamaszkori HVG-előfizetésének és történelmi érdeklődésének betudó Szálinger egyike volt az első lírikusoknak, akik az ezredfordulón újra felfedezték a Petőfi Sándor által tökélyre fejlesztett vígeposz műfaját. A jogi tanulmányait végül nem kamatoztató, József Attila-díjas költő színházi darabjait, műfordításait Kolozsvártól Debrecenen, Miskolcon és Budapesten át Gyuláig játsszák a kő- és bábszínházak.