Nincs hova menekülni – Godzilla rokonai a világ körül

Fotó: Sony Pictures - TriStar Pictures/InterCom / Sony Pictures - TriStar Pictures/InterCom

-

HÁTTÉR

Miközben a nyugati féltekét King Kong, a keletit pedig az épp agresszíven terjeszkedő Gojira uralja, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy óriásszörnyfilmek közel sem csak Amerikában és Japánban készültek. Bemutatunk nyolc méretes monstrumot a filmtörténetből, amik Lappföldtől Pekingig terrorizálták a védtelen helyi lakosságot.


Az Odvas-hegy bestiája (The Beast of Hollow Mountain,1956)

Helyszín: Mexikó déli része Szörny: Éhes alloszaurusz Az alacsony költségvetésű filmgyártás egyik legnagyobb erénye, hogy olyan koncepciók számára is lehetőséget biztosít, amiknek hallatán egy rendes hollywoodi producer minimum elásná magát a Bronson-kanyonban. Az első dinoszauruszos westernfilmként számon tartott Odvas-hegy alkotói ugyan frusztrálóan sok játékidőt szántak a szereplők viszonyainak ábrázolására, ám amikor cowboy-hőseink végre szembekerülnek a marháikat tizedelő alloszaurusszal, az az ötvenes évek autósmozi-filmjeinek legszebb pillanata. Az eredeti King Kong trükkjeit is jegyző Willis O’Brian stop-motion dínója úgy turkál a fatetejű farmházakban, mint Micimackó a mézesbödönben. Tombolását látva egyre szorongatóbb a kérdés: hogyan állítanak meg hőseink lasszóval és hatlövetűvel egy olyan szörnyet, aminek kiiktatásához manapság minimum egy atombomba vagy egy óriásrobot szükségeltetik?

Reptilicus Terror in the midnight sun Gorgo beast_of_hollow_mountain_poster_02 Pulgasari Razorback The Mighty Peking Man

Terror az éjféli nap fényénél (Rymdinvasion i Lappland, 1959)

Helyszín: Lappföld, Svédország Szörny: hosszú szőrű, agyaras óriásjeti Suttogások, sikolyok, csend. Dereng az éjféli nap fénye, egy rénszarvas kileheli lelkét, a lappok egy vízszintesen repülő tűzlabdáról beszélnek a kíváncsiskodó stockholmi tudósoknak. A svéd-amerikai gyártású, számos verzióban és szebbnél szebb címekkel (Űrinvázió Lappföldön, Az állatemberek támadása) forgalomba hozott sci-fi Bergman legtitokzatosabb lélekmarcangoló alkotásaihoz hasonlít: egy gyönyörű nő – esetünkben egy műkorcsolyabajnok – bámul ki fájdalmasan az ablakon a havas tájra, mellette egy férfi, aki próbálja őt megérteni. Mindketten félnek valamitől. Ugyan a hóvaksággal fenyegető lankákon kirajzolódik a némán battyogó óriásjeti alakja, majd a meteoritnak hitt űrhajóból előbújnak a csúcsfejű marslakók, kérdéseinkre éppúgy nem kapunk választ, mint A hetedik pecsétben. Lehet, hogy az idegenek mi magunk vagyunk, és a szörny a belsőnk kivetülése? Mindenesetre az megnyugtató, hogy egy csapat fáklyákkal felszerelkezett hőzöngő lapp egycsapásra mindent megold, és a szörnyet a szakadékba űzi. A Terror az éjféli nap fényénél hamisítatlan bűnös élvezetet nyújt, és az értelmetlen történetért messze kárpótol a lappföldi táj hideglelős hangulata.


Reptilicus (1961)

Helyszín: Koppenhága, Dánia Szörny: Reptilicus - kígyószerű sárkány, apró szárnyakkal Valami bűzlik Dániában, és ennek most kivételesen nem Lars von Trierhez van köze, hanem a koppenhágai akváriumban őrzött hatalmas friss gyíkfaroklelethez, ami fantasztikus rekreációs képességről tanúbizonyságot téve pár nap alatt testet és fejet növeszt, majd szülőkádjából kiszabadulva, útban a Tivoli felé savas nyálgolyókkal kezdi inzultálni a gyanútlanul biciklizgető dánok tömegeit. Nem kell tovább ecsetelnünk: a mindjárt két nyelven és rendezővel leforgatott Reptilicus igazi szennyfilmremek, amihez képest a Gyilkos cápa vs. óriáspolip fennkölt királydrámának tűnik, főleg, hogy a szárnyas sárkánykígyó mozgatásáért felelős bábjátékosok nagyvonalú igénytelensége csak fokozza a 60-as évek nyitányán készült film felszabadult atmoszféráját. Bő fél évszázad távlatából visszatekintve egyértelmű: néha a legértéktelenebb filmcafatok okozzák a legnagyobb meglepetéseket. A dán filmtörténet első és ezidáig utolsó óriásszörnyfilmje mára figyelemre méltó kultuszt növesztett maga köré, még egy folytatás terve is felmerült az ezredforduló környékén. Mindenesetre nekünk lenne egy ötletünk, ha Lars von Trier a pornó után egy újabb műfajt szeretne megújítani.


Gorgo (1961)

Helyszín: Bulloch Harbour, Írország; majd London Szörny: Gorgo - fiatalkorú óriás tengeri gyík és féltő édesanyja A monstrumokat farigcsáló trükkmesterek mellett a filmtörténetben számos olyan író-rendező akadt, akik művészi önkifejezésük elsődleges módját az óriásszörnyekben látták, és csak ritkán tágítottak gigantomániájuktól. Többek között a Godzillát, majd ellenfeleit útjára indító Ishiro Honda, a hitvallását monogramjába rejtő Bert I. Gordon, vagy a látványtervezőként indult, de rendezéseiben minduntalan gigaszörnyeket dirigáló Eugène Lourié alkotják ezt a figyelemreméltó kasztot, miközben utóbbi a helyszínek közül is ragaszkodott a bevált városokhoz. Lourié az ötvenes évek méterhorror-dömpingjét beindító Pánik New Yorkban után legyártotta a New York-i kolosszust, majd a Behemoth című filmjében már Londonra vetette vigyázó tekintetét és két évvel később a Gorgóval sem tágított onnét. Az Írország partjainál elfogott, majd cirkuszi látványosságként Londonba szállított kreatúra érdekessége, hogy igazán házsártos anyával rendelkezik, aki nem csak rombolásban jár a szülői munkaközösség élén, de még London nevezetességeit is pillanatok alatt megtalálja, a Big Bentől a Piccadilly Circusig. Talán épp az itt látható, példás anya-gyermek kapcsolatnak köszönhető, hogy pár évvel később a japán vásznakon feltűnt Minya, Godzilla nehéz sorsú porontya – ahogy az említett Pánik New Yorkban dinoszaurusza is bevallottan inspirálóan hatott a japán filmgyártásra.


A hatalmas Pekingi Ember (Xing xing wang, 1977)

Helyszín: Himalája, majd Hongkong Szörny: Utam – szerelmes óriás-orángután(?) A Cápával és a King Kong új verziójával a hetvenes években újra befutottak az óriásszörnyek, és erről a nyugati piacot szemmel tartó távol-keleti stúdiók sem akartak lemaradni. Az elsősorban harcművészeti filmjeikről híres Show Brothers alig egy évvel a Jessica Lange-verzió után bemutatta a hongkongi King Kongnak is tekinthető A hatalmas Pekingi Embert, amiben egy tört szívű kalandor akad össze egy női Tarzannal és annak méretes hódolójával. Bár a szívszaggató szerelmi háromszög az eredeti King Kongnál is tragikusabb végkifejletbe torkollik, a Pekingi Embert mégis a szándékosan átlátszó trükkök és az infantilis humor tette kultuszfilmmé, amivel az alkotók még a sokadik, matinénak szánt Godzilla-folytatásokhoz képest is szebben világítottak rá a gumiruhában pofozkodó óriásszörnyek eredendő camp-jellegére. A bőséggel adagolt pusztítás és a nyugati néző számára szokatlan hangnem- és műfajváltások arra bőven elegendőnek bizonyultak, hogy Quentin Tarantino az ezredfordulón bevállalja a film újraforgalmazását és közben arról is biztosítsa rajongóit, hogy ez az egyik kedvence – a sok száz közül.


Pokolszülött (Razorback, 1984)

Helyszín: New South Wales, Ausztrália Szörny: nagyra nőtt, haragos vaddisznó Bár irodalmi karrierjüket tekintve valószínűleg a dinoszauruszok állnak a legjobban – Arthur Conan Doyle Az elveszett világától Michael Crichton Őslényparkjáig –, mégis figyelemre méltóak azon szerzők kísérletei, akik a gyilkos óriásvadkanokat szeretnék meghonosítani a könyvesboltok polcain. A brit Graham Masterton briliáns és mélyen beteg Hús & Vérét tizenkét évvel előzte meg Peter Brennan Pokolszülöttje, mely regény azóta el is sikkadt a vele egy évben elkészült filmverzió árnyékában. Az olcsó és erőszakos ausztrál zsánerfilmek, az úgynevezett ozploitation egyik klasszikusaként számon tartott Pokolszülött igazi sztárparádé, és nem csak a benne szereplő felbőszült vadkan miatt: az akkoriban kliprendezőként ismert direktor, Russell Mulcahy később a Hegylakóval vált igazán híressé, a forgatókönyvet pedig az ozploitation egyik meghatározó szerzője, Everett De Roche jegyzi. Mulcahy klipes előélete második nagyjátékfilmjén is rajta hagyta nyomát: annak ellenére, hogy a címszereplőt alig látjuk a játékidő során, az ausztrál vadon már-már pszichedelikus atmoszférája nyomasztóbb és különlegesebb, mint bármilyen agyaras mészárlás.


Pulgasari (1985)

Helyszín: Észak-Korea, a mai Kaesong környéke Szörny: Pulgasari - vassal táplálkozó, elpusztíthatlan mitológiai szörnyalak Vannak olyan filmek, amelyek elkészülésének körülményeiről, utóéletéről filmet kellene forgatni. Az észak-koreai kaijufilm, a Pulgasari eredettörténete meglehetősen sötét helyre, a köztudottan mozirajongó – akkori „trónvárományos” – Kim Dzsong Il elméjének mélyére vezet. Ugyanis Kim nemcsak elméleti munkát írt a hetvenes években a filmművészetről és a mozi ideológiai szerepéről, hanem '78-ban parancsot is adott a titkosszolgálatnak az elismert dél-koreai rendező, Shin Sang-ok (és felesége, Choi Eun-hee, színésznő) elrablására. Célja az volt, hogy a neves rendező szakértelmét a nemzeti filmművészet felvirágoztatásában – és egy saját szörny vászonra álmodásában – kamatoztassa. Az „együttműködés" finoman szólva nem volt zökkenőmentes, Shin évekre börtönbe került, majd szabadulása után több filmet készített a Kedves Vezető támogatásával. A Pulgasari esetében például egy hétszáz fős stúdió és a híres japán Toho stúdióból igazolt effektszakemberek álltak rendelkezésére. A szakembereket hazaengedték a munka után, de a rendezőnek csak ‘86-ban sikerült megszöknie. Évekig élt Amerikában, ahol álnéven megírta a Galgameth legendáját, a Pulgasari remake-jét, hogy aztán visszaköltözzön szülőföldjére. Maga a film nem izgalmas ennyire, de a 14. századi feudális Koreába helyezett fantasy az infantilis történet és propagandisztikus üzenet ellenére bőven szolgál költői pillanatokkal: a fémzabáló, főleg fegyverekkel táplálkozó szörnyet egy gonosz uralkodó által börtönbe vetett és halálra éheztetett kovács hívja életre, méghozzá úgy, hogy egy kis bábuformát tapaszt össze sáros rizsből.


A trollvadász (2010)

Helyszín: Norvégia, Dovrefjell Szörny: dühös-büdös, veszett trollok Az ősidők óta jégben, földben, tengerekben szunnyadó óriásszörnyeket nem feltétlenül buzgó tudósok élesztik fel. Az is elképzelhető, hogy a civilizáció kezdete óta félreeső erdőségekben élnek, csak éppen az állam titkolja létezésüket – még szerencse, hogy a folklór megőrzi az élet legfontosabb igazságait! Az utóbbi évek legötletesebb norvég filmsikere a lokális trollmítoszt házasítja össze az óriásszörnyfilm műfajával, és ezt a sajátos mash-upot a rendkívül divatos “talált filmes” formában prezentálja. A trollvadász utánozhatatlan fílingje és megkapó humora innen származik: abból a csavarból, hogy egy tündérmeséhez használja a dokumentumfilmes formát. Ennek megfelelően a filmbéli orvosnak már-már el is hisszük, hogy a fingó-nyáladzó, a keresztények vérét kiszagoló teremtmények csak azért robbannak fel fény hatására, mert szervezetük nem képes a D-vitamint kalciummá alakítani. Ezek után elmondhatatlan örömmel tölt el minket, hogy a film végén felcsendülő metálnóta (Kvelertak: Mjød) és Edvard Grieg vonatkozó kompozíciója után a filmkészítők egy felirattal biztosítanak afelől, hogy a forgatás során egy trollnak sem esett bántódása.


Szerzőink a Prizma filmes folyóirat szerkesztői. Heti rendszerességgel jelentkező cikkeiket mától a VS.hu-n is megtalálják, más írásaikat pedig a Prizmában olvashatják.