NER: államelvű kivagyiság

Lajos Bokros

közgazdász, egyetemi tanár, a konzervatív Modern Magyarország Mozgalom elnöke

NER: államelvű kivagyiság


Úgy tűnik, rájár a rúd a demokratikus jogállamra széles e világon.

Tavaly ősszel a venezuelai Globovisión nevű, éles ellenzéki nyelvéről híres tévécsatornát megvásárolták kormányközeli vállalkozók. Azóta a szájkosár alatt csak morgás hallatszik; a tévéállomás megszűnt ellensúlyt képezni Nicolás Maduro vezérelvű, akarnoki rendszerével szemben.

Argentínában a több mint tíz éve folytatott áldatlan rezsiharc meghozta "eredményét". A nyári hőségben áramkimaradások tettek tönkre két hét alatt több mint tízezer kisvállalkozót. Kávéházak, mosodák, autójavító műhelyek százai zártak be csak a fővárosban, Buenos Airesben.

Ukrajnában polgárháborús hangulatban megbukott Janukovics államfő korrupt rendszere. Az ellenzék azonban nagyon nehezen egyezik meg a demokratikus kibontakozás forgatókönyvében. Az országot a szétesés fenyegeti, miközben az állam és a gazdaság a csőd szélén áll.

Thaiföldön évek óta izzik a parázs a hamu alatt, néha fölötte. Amióta Thaksin Sinawatra korábbi miniszterelnök önkéntes száműzetésbe ment, folyamatosan élezi a feszültséget a városi jobbmódú középosztály és a populizmus bűvkörében élő szegényebb vidéki földművesek között.

Törökországban Recep Tayip Erdogan 2003 óta miniszterelnök. Nem kevés sikert ért el mind a gazdaság fejlesztésében, mind pedig a hadsereg visszaszorításában a politikai életből. Sajtószabadság azonban nincs. Törökország világrekorder a börtönben ülő újságírók számát tekintve.

Közel száz évvel ezelőtt így gondolták az újdonsült kommunisták, ma pedig világosan így gondolja Orbán Viktor újkommunista pártja. A jelző nem túlzás. Mert a jelenlegi magyar kormány az elmúlt négy évben nem egyszerűen az alkotmányos jogállam leépítésében jeleskedett, hanem - saját szavait kölcsönözve - egészpályás letámadást indított a szabad vállalkozáson és a szabad versenyen alapuló piacgazdaság ellen is. Márpedig a parancsgazdaság büszke kommunista találmány.

Először azonban nem a politikai és gazdasági életben megfigyelhető negatív orbáni vívmányokról akarok megemlékezni, hanem a mindezt kísérő külpolitikai tájékozódásról. Jellemző ugyanis, hogy egy olyan rezsim, amelyik élvezettel nyírja a jogállamot és gőgösen tiporja páros lábbal a magántulajdonon alapuló piacgazdaság alapvető értékeit, milyen barátokat ölel keblére.

Kezdjük Ilham Aliyevvel, Azerbajdzsán teljhatalmú urával. Valamiért nagyon fontos volt, hogy Szafarovot, a baltás gyilkost, hazaengedjük. Köztudott, hogy mind a Külügyminisztérium, mind pedig a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium ellenezte a kiadatást. Győzött azonban Szíjjártó Péter, aki főnöke nevében eljárva egyszerűen figyelmen kívül hagyta a két minisztérium vészjelzését. Hiába az előre tudható károkozás és annak nemzeti szégyene, Martonyi külügyminiszter nem mondott le.

A kormány mai legjobb barátja kétségkívül az "irányított" demokrácia őshazája, a putyini Oroszország. A paksi bővítésről sebtében, a magyar nemzet háta mögött, a közvélemény és a parlament teljes kizárásával kötött megállapodás nem pusztán szakmai szempontból kétes értékű, hanem elsősorban azért, mert hosszú távon kiszolgáltatja Magyarországot egy olyan nem demokratikus nagyhatalomnak, amelyik közismerten nem válogat a külpolitikai nyomásgyakorlás módszereiben, amikor saját, vélt vagy valós nyers hatalmi érdekeiről van szó. Sebezhetőségünk nőtt.

Nem nagyon érdemes folytatni a sort. Küldünk szép táviratot Iránnak, dörgölőzünk Kínához, miközben szabadságharcot folytatunk legfőbb szövetségesünk, az Európai Unió ellen. Az Egyesült Államok még nem is küldte ide új nagykövetét, a fiatalasszonyt máris élesen bíráljuk korholó megjegyzéseiért.

Még nem ért véget az első világháború, amikor 1918 nyarán megjelent Oswald Spengler híres könyvének, a Nyugat alkonyának (Der Untergang des Abendlandes) az első kötete. Noha a társadalomtudósok körében nem aratott osztatlan sikert - Max Weber a szerzőt dilettánsnak nevezte, Karl Popper pedig a könyvet értelmetlennek minősítette -, a szöveg remekül kifejezte a nyugati polgár korabeli eluralkodó kilátástalan borúlátását.

A nyugati civilizáció hanyatlásáról vagy éppen bukásáról szóló közkeletű vélekedés immár száz éve alaptétel a világmegváltóként, de legalább nemzetmegmentőként fellépő, fölényeskedő és rátarti politikai vezérek szótárában. Természetesen tényként, bizonyításra nem szoruló, magától értetődő kiindulópontként feltételezve. Orbán Viktor fecsegése a nyugati civilizáció kifáradásáról tehát nem új. Legfeljebb az érdekes, hogy miért hisz ebben az elavult és elfásult gondolatban egy önmagát korábban liberális és nyugatbarát politikusként tisztelő volt fiatalember.

Hát nem hisz. Abban hisz mindössze, hogy a nyugatellenes ideológia egyrészt használható a "buta" magyar nép ópiumaként, másrészt kedvező világnézeti alapot kínál a minden határon túlterjeszkedő, mindentudó és mindenható állam nacionalista alapon történő újjáépítéséhez.

Mind a terjeszkedő állam, mind a magyar felsőbbrendűséggel kibélelt, avítt törzsi nacionalizmus puszta eszközök. Két cél van csupán: a hatalom és a pénz. A hatalom biztosítja a jövedelem folyamatos kiszivattyúzását a hazai gazdaságból, az így megszerzett jövedelem pedig jó alapot teremt arra, hogy a politikai főhatalom folyamatosan megtartható legyen.

Ez az egyszerű körkörös gondolat közös nevezőt kínál Oroszország, Irán, Azerbajdzsán, Venezuela és Magyarország kísértetiesen hasonló politikai gyakorlatában. Ne bíbelődjünk tovább az apró részletekkel: az államelvű kivagyiság egyszerű hatalomtechnika, amivel erős külpolitikai függőség híján a társadalom belső alávetettsége fenntartható.

Magyarország ötszáz éve nem volt ennyire független, mint manapság. Idén siratjuk el újra nemzetes Dózsa Györgyöt, aki ötszáz évvel ezelőtt a parasztfelkelés vezetőjeként nemcsak a jobbágyok helyzetének javításáért harcolt, hanem hazánk Mátyás király után újra esedékes megújításáért is. A rövidlátó és végtelenül önző hazai nemesség nemcsak őt gyilkolta meg, hanem vele együtt Magyarországot is, amikor 12 évvel később a hatalmas török támadás idején nem mert többé fegyvert adni a parasztok kezébe. Az ország urai nem használták ki reformokra és erőfelhalmozásra azt a viszonylag nyugodt 15 évet, ami a mohácsi vésztől Buda elfoglalásáig tartott. Az akkori uralkodó osztály ezzel a nyugat bástyájából a nyugat szégyenévé tette Magyarországot.

Pedig a történelemben nincs semmi eleve elrendelve. Elég lett volna még ötven évig kitartani és a török birodalom látható hanyatlásnak indult. Ennek fényes bizonyítéka az 1565-ös máltai kudarc, amikor a francia Jean Parisot de la Valette vezetésével a kis szigeten nemrég letelepedett lovagok maroknyi védőserege megfutamította a hatalmas török hajóhadat. 1571-ben a lepantói csatában végleg elveszett a török tengeri uralom.

Miért érdekes ma mindez? Azért, mert 2010 óta újra felrémlik annak veszélye, hogy a függetlenségében lényegében nem korlátozott hazai uralkodó osztály ismét eltékozolja az ország jövőjét. Egyáltalán nem nehéz a nyugat bástyájából a nyugat szégyenévé válni!

A fejlődés egyik legfontosabb terepe, a jólét egyik alapja a gazdaság. Oroszország és Ukrajna, Azerbajdzsán és Irán, Venezuela és Argentína példája azt bizonyítja, hogy önálló, versenyképes, művelt, munkájukra és teljesítményükre büszke vállalkozók nélkül nincs erős, fejlődő gazdaság. Közgazdasági közhely, hogy egy kicsi, de teljesen nyitott, tőke- és tudásszegény gazdaságban nem az állam hajtja végre a beruházások zömét, teremti a foglalkoztatást és a jólétet, hanem a versenyképes, piaci alapú magángazdaság. A versenyt tudatosan torzítani, korlátozni, a piacot mesterséges monopóliumokkal szennyezni és politikai ihletésű állami kegyosztással terhelni nemcsak bűn, hanem hiba. Minden ilyen törekvés a gazdaság hatékonyságának gyengüléséhez, a nemzetközi versenyképesség hanyatlásához, a leszakadás fokozódásához vezet.

A leszakadás pedig hazugsághoz. Lehet, hogy a mai uralkodó körök nem hisznek saját etatista-nacionalista szólamaikban, de ha a kormány ennek alapján cselekszik és gúzsba köti a gazdaságot, akkor nem marad más hátra, mint a valóság eltagadása. A nép felemelkedést és jólétet akar. Ha nincs jólét, elő kell varázsolni annak délibábját. Innen a buta jelszó: "Magyarország jobban teljesít".

Mihez képest? Saját magához képest nem, mert a magyar bruttó hazai termék 9 év után még alatta van a 2005-ös értéknek. Versenytársainkhoz képest sem, mert mind a három visegrádi ország és mind a három kicsiny balti állam már meghaladta azt. Húsz évvel ezelőtt csak Csehországban volt magasabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, jövőre viszont már mind a hat ország meg fog előzni minket. Közép-Európa bástyájából Közép-Európa szégyenévé váltunk.

Még egy fontos összefüggés: a szóban forgó hét ország közül nálunk a legnagyobb egyfelől az államháztartás mérete (a bruttó hazai termék fele) másrészt az állam felhalmozott adóssága (a bruttó hazai termék 80 százaléka felett). Noha ez nem pusztán az elmúlt négy év öröksége, fontos, hogy ebben a vonatkozásban semmi javulást nem hozott a mai kormány tevékenysége. Pedig a nagyméretű állam és annak mértéktelen adóssága egyértelműen növekedést gátló tényező.

Ha nincs gazdasági növekedés, jólét és felzárkózás, akkor legyen "centrális erőtér" és "nemzeti együttműködés rendszere". A hanyatló gazdaság és szegényedő társadalom felett torát üli a jogállamot lebontó pusztító utálatosság (Máté 24:15). A társadalom egyes csoportjainak megfélemlítése, nyugati partnereink folyamatos sértegetése, az erőt sugárzó, ám növekvő belső bizonytalanságot leplező nyelvi erőszak, az állandó ellenség- és konfliktuskeresés, izgalmi állapot egyenlő a magyar nemzet érdekeinek sárba tiprásával, szellemi és erkölcsi hazaárulással.

Noha, mint láttuk, az államelvű kivagyiság nem hungarikum, hanem valódi világjelenség, ez nem menti fel a magyarországi politikai osztályt a következményekért viselt történelmi felelősség alól. Hogy tíz vagy húsz év múlva senkinek se legyen módja arra hivatkozni, hogy nem tudhatta, hogy a nyugati civilizáció zsigeri elutasítása milyen eredménnyel jár, vegyük számba pontonként a máris felismerhető következményeket.

 1.    Gazdasági hanyatlás. Az állam által gúzsba kötött, megvásárolt, vagy megfélemlített vállalkozók nem a világpiac által visszaigazolt teljesítményben, hanem a kiváltságok vadászatában jeleskednek.

2.    Politikai hanyatlás. A munkájára, tudására és teljesítményére büszke polgár helyett meggyökeresedik az alattvalói magatartás és tudat. Megroppan az alkotmányos jogállam, elporlad a demokrácia.

3.    Szegénység és a szolidaritás hiánya. A nem növekvő jövedelem leszakadó csoportokat, a kegyosztás szétszakadó társadalmat hoz. Együttműködés helyett ember embernek farkasa lesz.

4.    Áldatlan kultúrharc. A magyar és egyetemes kultúra gyarapítása helyett a közösség múltba révedő, terméketlen értékvitába süllyed. Az értelmiség fokozatosan elveszti szellemi iránytű szerepét.

5.    Nemzeti erővesztés. A határon túli magyar nemzetrészek elvesztik politikai és gazdasági erejük, illetve nemzeti büszkeségük egyik legfontosabb forrását, nem tudnak többé felnézni Magyarországra.

6.    Külpolitikai elszigeteltség. Szövetségeseink elfordulnak tőlünk, nem értik meg gondjainkat, nem figyelnek az egyre kisszerűbb, mérges, nevetséges és magába forduló Magyarországra.


Mit jelent még négy év Orbán-rendszer?


Változatlan stabilitás.
Lassú agónia, szükséges bukás.

SZAVAZAT UTÁN