Németországnak se ereje, se kedve klasszikus nagyhatalommá válni

Speck Ulrich

a brüsszeli Carnegie Europe vendégkutatója


Annak kérdése, hogy van-e német hegemónia, több szempontból közelíthető meg. Három tényezőt kell figyelembe venni: a gazdaságit, a földrajzit és az össz-európait.

Ami a gazdaságot illeti, el kell ismerni, hogy ma Németország a nemzeti össztermék tekintetében az USA, Kína és Japán után a világ negyedik legjelentősebb országa, jóval Franciaország vagy Nagy-Britannia előtt. Németország a pénzügyi válságot is sokkal jobban élte túl, mint a többi nagy európai gazdaság, így számos ország éppen nem német hegemóniáról, hanem német modellről beszél. Németország nem kényszeríti magát senkire sem, de sikerei alapján többen is követni akarják őt.

A második figyelembe veendő tényező Németország földrajzi fekvése, elhelyezkedése Európa közepén. Németország ezen előnyös helyzetéből kifolyólag sok minden “folyamnak” - útnak, folyónak, munkaerő-áramlásnak, információknak, stb. - a kereszteződésében fekszik. Németország ezért mind politikailag, mind gazdaságilag Európa valamennyi része felé nyitott: kapcsolatai Skandinávia, a Keleti-tenger, Kelet-Európa, Oroszország, Dél-Európa, Ausztria, a Balkán vagy Franciaország felé egyaránt kiválóak. Nem Németországnak kell törekednie más régiókkal kapcsolatba kerülnie, mert mindegyik kapcsolatba akkor lépni a német gazdasággal.

A harmadik faktor pedig Németország európai integrációja. Németország gazdasági és politikai partnerei a második világháború után csak azért mertek bízni a németekben, mert az ország teljesen feladta a különutasságát, és része lett az euró-atlanti integrációnak. Éppen ezért felesleges német hegemóniáról beszélni: az európai integráció egyik legfontosabb célja ennek megakadályozása volt. Ma az EU ugyanúgy befolyásolja a németeket, mint a németek az EU-t. Németország szomszédainak nincs okuk tehát egy megint külön utakra tévedő Németországtól félniük, a német gazdaságnak pedig nem kell tartania politikai elszigeteltségtől. Egy ilyen kapcsolatrendszerben egyszerűen képtelenség, hogy német hegemónia alakuljon ki.

Persze nem kérdés, hogy a gazdaságilag erős Németország számára az EU nem csak hatalmi korlát, de hatalmi eszköz is. Ha Angela Merkelnek sikerül a német modellt népszerűsítenie az európai állam- és kormányfők között, akkor Berlin politikája és akarata immár európai akarattá lehet. Az EU révén tehát tény, hogy meg is sokszorozodott a német politika befolyása.

Az Európai Unió azonban nem egy hatalmi centrum, nem egy hierarchikus rendszer, hanem sokkal inkább hálozatosan épül fel. Németország csak akkor lehet sikeres, hatalmát csak akkor tudja érvényesíteni, ha a többi tagállamot tényleg meg tudja magának nyerni. Hogy mennyire nem elég Berlin hatalma, bizonyítja az a sok-sok kudarc, amit Berlin elszenvedett a brüszeli tárgyalásokon, amikor egy-egy országcsoport - főleg Dél-Európából - sikeresen tudta megakadályozni a német terveket.

A hegemónia katonai erőt is feltételez, márpedig ha valamitől az egész német közvélemény és politika idegenkedik, az éppen a katonai erő. A militarizmust sehol másutt nem utasítáják el annyira, mint Németországban, ahol egyeseknek már az is túl sok, ha német katonák békefenntartónak állnak. A német társadalom egy jelentős része vallja ugyanis, hogy Németországnak a második világháborús szerepe után morális okokból kell bármifelé fegyveres beavatkozástól távol tartania magát. Akik német hegemóniát említenek, még mindig a 19. századi fogalmakkal írják le a politikát: a hegemónnak kizárólag hatalma van egy hierarchikus rendszerben, hatalmát pedig katonai és politikai erővel érvényesíti. Németországnak ma azonban ehhez se lehetősége, se - és talán ez a legfontosabb - kedve. Nincs még egy olyan ország Európában, ahol magához a hatalom szóhoz annyira negatív képzetek társulnának, mint Németországban.

Németország tehát híján van mindannak, amit “hard power”-nek szoktak hívni. Éppen ettől különbözik a klasszikus nagyhatalmaktól, az USA-tól, a britektől vagy a franciáktól. Németország sohasem akarná gazdasági céljait politikai eszközökkel, vagy politikai céljait katonai eszközökkel kikényszeríteni, ahogy azt az USA, Franciaország vagy Oroszország viszont gyakorta megteszi.

Németország nem is érzi magát elhivatottnak arra, hogy bármiféle politikai célt erőltessen Európára vagy a világra. Az USA, a franciák vagy a britek rendszeresen szeretik magukat az univerzális emberi jogok képviselőinek láttatni, más nagyhatalmak nacionalistább célokból lépnek fel - Németország esetében azonban eleve hiányzik az a politikai-misszionárius narratíva, ami holmi német hegemóniát ideológikusan megalapozhatna. Németország éppen ennek ellenében fogalmazza meg magát a világpolitikában: pragmatikus anti-hatalomként. A második világháború a német társadalmat mind a mai napig olyan mélyen áthatja, hogy senkinek sem jutna eszébe akár csak azt a szót, hogy “német hatalom” a szájára venni, célként megfogalmazni.

Igen, valóban van német “soft power”, befolyásolási hatalom, nyomásgyakorlás, de ezt nem a politikai akarat, hanem az ország gazdasági teljesítőképessége indokolja. Németország a szó szoros értelemben egy “gazdasági hatalom”: olyan ország, amely szerint minél kevesebb politikára, minél kevesebb hatalomra van szükség, és akkor megy jól az “üzlet”. Ez a német üzenet.

Éppen ezért furcsa, amikor egyesek német hegemóniától óvnak Európában, holott éppen fordított a helyzet: noha az újraegyesüléssel Németország Európa legnagyobb, legnépesebb, legfejlettebb, legszervezettebb, legjelentősebb, (egyik) leggazdagabb állama lett, e pozícióját semmiképp sem akarja és tudja európai hatalomra váltani. Hiába kéri akár Washington, akár Varsó a berlini vezetést, hogy vállaljon több vezető szerepet Európában - azaz ha tetszik, legyen kissé hegemónabb -, ez Berlinben teljesen süket fülekre talál. Németország éppen hogy nem kiélni akarja a gazdasági erejéből következhető politikai hatalmát, hanem fél e felelősségtől, és inkább kibújna minden hatalmi vezetés alól. Hatalmi kérdésekről Németországban - megint csak a történelmi okokból - amúgy sem illendő nyíltan beszélni. (Ez persze a hallgatólagos, zárt ajtók mögötti, csendes nyomásgyakorlás politikáját eredményezi: ebben Merkel otthon és Brüsszelben egyaránt nagymester.)

Az euró-válság rákényszerítette persze a német kormányt, hogy döntéseket hozzon Európáról. E döntések a dél-európai államok szuverenitását sok tekintetben korlátozták. De emögött nem német hatalmi vágyak húzódnak meg! A német euró-mentés sohasem a külpolitikáról, nem holmi európai térnyerésről szólt - pont fordítva: pusztán belpolitikai célt szolgált, mégpedig azt, hogy az euró-válság minél kevesebb pénzébe kerüljön a német adófizetőnek. Hatalomról nem, de pénzről már annál szívesebben beszél német politikus és választó egyaránt. Az, ami kivülről német hatalomnak tűnik, nem más, mint a hitelező időleges hatalma az adósai felett.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a német politika és társadalom továbbra is elmenekülhet a politikai hatalmi kérdések elől. Hiába vagyunk egy nyolcvanmilliós nemzet, hiába miénk a világ negyedik legerősebb gazdasága, hiába mi vagyunk a világ második legnagyobb exportőrei, még mindig nem akarja sem német politikus, sem német választó megérteni, hogy nem lehet csak gazdaságilag erősnek maradni és a politikai kérdéseket egyszerűen ignorálni.

Pekingből, Moszkvából vagy Washingtonból nézve ma Berlin az első számú cím Európában. Kelet-Közép-Európában már berendezkedtek az országok egy német politikai és gazdasági vezetésre, és nem ennek megakadályozásán, hanem befolyásolásán dolgoznak. London pedig az EU megreformálásához szeretné megnyerni magának Berlint. Európa hegemónja ettől még nem lesz Németország. De Európa legerősebb államának az erejéhez mérten kell megjelennie a politikai döntésekben. Ezt legkevésbé nem is az európai népek, hanem maguk a németek tudják elfogadni.

Mi a németek szerepe ma Európában?


Európa új urai
Európa motorja

SZAVAZAT UTÁN